(A költők mind próféták.)

Nem szabad ennek a világnak a kegyeit keresni. Mert ez a világ kegyetlen.

Hogy eddig miért nem és most miért igen? Hogy akkor miért szóltam, most meg miért hallgatok? Hogy miért hagytam abba, most miért emlékezem mégis rá? Miért tettem későivé a virágzásom, és miért nem virágoztam akkor, amikor tehettem volna? Miért, miért, miért, és a kérdések vádakká élesednek, és neked rontanak, mert ilyen ez a világ. Előbb tönkretesz aztán sajnálkozik feletted, hogy tönkrementél. Előbb udvarol, aztán cédája leszel, majd kihajít, később pedig magának vindikálja őszi ragyogásod. Ha nem tettem volna azt vele, most nem lenne ilyen megejtő a bája, címszóval, s te már csak őt, a nagy és áruló „szeretőt” fényezheted ilyen-olyan megnyilvánulásoddal.  Mert vétkesek közt cinkos, aki néma, mondja a fáma, és ki nem vétkes? De beszélhet, aki vétkes? És ha megszólal is, betömjük a száját, hallgass a neved, te sem vagy különb.

Hát nem is. Kiálthatsz, felemelheted szavad, szólhatsz, inthetsz, buzdíthatsz, - ennek a világnak sosem tehetsz annyira kedvére, hogy beléd ne marjon valahol, valamiért, csak úgy.

Mutogathatunk egymásra ujjal. Nincs értelme. De mikor a megoldást erre az egymást vádoló, rágalmazó, tönkretevő világban megtaláljuk, felleljük, NEM BÍRUNK HALLGATNI. Mert a „vétkesek közt cinkos, aki néma” tükörmondat, minden oldalra tükröt mutat. Vétkes vagy, mert „ kit anya szült, mind csalódik végül”, s „ki ebbe, ki másba fog belehalni”, és egyetlen ember sem lehet igaz önmagában, viszont, aki őt megigazíthatja, és meg is igazítja, VAN. És a tükör másik oldalán megláthatjuk magunkat tisztán, „olyanul”, amit ki nem érdemeltünk, de ingyen, kegyelemből megkaptunk, és a miénk lehet az ártatlanság. Az, ami már nem elválaszt, hanem odailleszt a többi megigazított közé. És szabaddá tesz. Akkor megmondhatod, mint aki tudja honnan jött, de azt is, hová megy. Aki épp olyan bűnös, mint te, és aki épp annyira ártatlan lett, mint te lehetsz. Mert VAN, AKI VAN, aki a tükrét eléd tartja, amibe belenézhetsz, ahol megláthatod mostani elveszett mivoltod, és megtalálhatod mostani, újjászült éned. Az is te voltál, ez is te lehetsz. Csak abba a tükörbe kell nézni, amelyik igazi, nem abba, amelyik elvarázsol, hazugul fényez téged, nem mutatja meg igazi mibenléted, hanem abba, amelyikben tényleg meglátod, mennyire nagyon elvesztél, elmentél, elkeseredtél, elromoltál, stb.

Elmondod a világnak, ki voltál. Elmondod a cégnek milyen. Kimondod az igazságot és az szabaddá tesz. Az vesse rád az első követ, aki maga nem vétkezett… Mert „van olyan út, ami igaz ugyan az ember szemében”, de AKI VAN, tudja, hogy hamis. És van az úgy, hogy igaznak érezzük magunkat, miközben tudjuk, hogy mi sem voltunk mindig makulátlanok. Személyes sértésnek vesszük, ha velünk, a dolgainkkal, vallomásainkkal, stb. visszaélnek, miközben mi sem voltunk mindig hűségesek még csak önmagunkhoz sem. Épp elveszett mivoltunknál fogva. Hiszen, amikor keressük magunkat, sokat tévedünk. De mikor végre megtaláljuk magunkat meg is szabadulunk attól, hogy magunkban bízzunk.

Elmondtad a világnak, ki voltál. Elmondtad, ki lettél. Akik nem értették, nem akarták, azok támadtak neked akkor is, most is. Akinek baj volt bármi, veled kapcsolatban, azoknak most is probléma veled minden. Úgyhogy ne foglalkozz a világgal. Szabad vagy, tégy aszerint, amivé tett az, AKI TÜKRÖT TARTOTT ELÉD, akiben megláthattad mosdatlan arcod, és Aki tisztába tette szívedet, Ő tart meg téged.

Gonosz voltam, s eljöttél…. De a világ nem fogadta be Őt… Nem az a bűn, ha elismerjük milyenek voltunk, hanem az, ha tisztára hazudjuk előbbi magunkat.

Emlékezni veszélyes is, mert az is eszünkbe jut, amit szívesen elfelejtenénk. És ha mi el is temetjük magunkban, mások emlékezni fognak. A „mit tehettem volna, ha” – kiütve. Elmulasztottuk az időt akkor, amikor éppen átéltük. Csak a most van, a ma. Ezért mondja az írás: „Ma amikor halljátok az Ő szavát, meg ne keményítsétek a ti szívetek, mint az elkeseredés napjaiban a pusztában…”

Kívánom, hogy ismerjük fel, el, és be a múltunkat. Nem oldoz fel alóla az emlékezet, mert nem jótékony, és nem elnéző, mert van kollektív emlékezet, hiszen nem magányosan éltünk, hanem valakikkel, akikkel ugyancsak megtörténtek a dolgok. Senki sem kárhoztathat senkit. Mindenki elrontott valamit valamikor, valakinek. Te otthagytad, ő elhagyott, én elárultam, ő elbocsátott, te kihasználtad, én elszenvedtem, ő megtorolta, te letagadtad, én nem vallottam be, ő elmismásolta… végeérhetetlen a lista… És én szóltam, te nem figyeltél, ő nem hitte, és te nem mondtad el, ő nem titkolta el, és én sem hagytam meg titoknak… De aztán úgy is volt, hogy te hűtlen lettél, ő hűtlenné vált, és én is hűtlenkedtem. És kerestük magunkat és nem találtuk sehol. Amikor meg szembe jött velünk, kikerültük, annyira nem tetszett. Annyira süketek voltunk, annyira vakok, kétségbeesettek, hajszoltak, elárvultak. Pedig KEZÉBEN voltunk, vagyunk, csak éppen engednünk kellene, hogy megsimogasson, betakarjon, megóvjon és megtartson. Meg kellene éreznünk a BIZTONSÁGOT, amiben tart. Amíg még van rá időnk.

Így mondhatom hát, szabadon, hogy igen: hűtlen voltam, hűtlenné váltam sok általam felvállalt dologhoz, emberhez, hivatáshoz, tehetséghez. És hiába mondanám, azért mert ő, és az, és a helyzet, a történelmi konjunktúra, a magam gyarlósága – a dolgon nem változtat. Ezért hát beismerem a magam részét. És nem kárhoztatom a másikat semmiért. Ha létezett volna egy ember a mindenségben, akinek sikerült volna tökéletesen működnie RAJTA kívül, arról tudnánk, és akkor nem lett volna egyedül a történelemben. Így nem marad nekünk más csak Ő, aki Megváltott ebből a nyomorúságos, áldatlan állapotunkból, és a tükrében megmutatott bennünket magunknak, és arcában megláthatjuk tisztára mosott életünket – HA belenézünk. HA odafigyelünk. Ha nem keményítjük meg a szívünket. Ha.

Nézem ezeket a képeket, a másokét is, és örvendek a közös emlékezésnek, de tudom mennyi fájdalom, csalódás van mögöttük, amit a fotós nem tud rögzíteni. De az emlékező látja, amit a kép nem mutat, és ezért is jó ez. Lehetőség a tükörbe nézni, és meglátni azt, amit a másik emlékezése bennünk is felhoz. Szembesülhetünk.

Huszonhat éve múlt, hogy abba a tükörbe belenézhettem. 

(Ajánlom mankónak József Attila A Dunánál c. versét. Olvasd el ma, mert a tegnap még mást közölt veled)