Azt mondja a Biblia, hogy a nyelvben van minden gonoszság. (Jakab 3:6-8; 1 Péter 3:10) Akár jobb lenne nem is beszélni. Ha megszólal az ember, csak Istent dicsérő szavak hagyhatnák el ajkát. Megtérésemkor ezt halálosan komolyan vettük. Én legalábbis. Megtisztult a nyelvezetem. Semmit nem állítottam, semmit nem fogadtam el, mindent megkérdőjeleztem, pld, mikor valakit valamivel rágalmaztak, vagy pletykáltak. Csak a legszükségesebb szavak hagyták el a szám, lévén, hogy a család nem így gondolkozott. Csak hüledeztem magamban, régi magamon is, mennyire lazán, szabadon kentük, vágtuk a szavakat, dobálóztunk velük, tudtunkon kívül halálos ítéleteket osztogatva, mikor erről vagy arról kijelentettünk valamit halálmegvető biztossággal, s még csak utána se jártunk, hogy úgy van-e.

Nyelvezetem átalakult. Megtanultam magam úgy szemlélni, ahogy Isten Igéje állítja. Úgy is tekintettem magamra, mint Isten megváltottja, szabad e világtól, valóban Isten gyermeke, akinek a szívében maga Jézus lakik, aki a saját képére formálta, és formálja állandóan, ha Neki hiszünk és engedelmeskedünk. Aztán ez elkezdett látszani is. Mert a szív teljességéből szólt a száj, és kicsúsztak azok a mondatok, pld. dicsőség Istennek, Hála Istennek, legyen meg az Úr akarata, áldottuk az ellenségeinket, szerettük őket, imádkoztunk értük, nem kívántunk nekik rosszat, hanem ha megbántottak áldással válaszoltunk, stb. Egyszóval nem álltunk ki magunkért, eltűrtük a sértéseket, bántalmazásokat, szenvedéseinknek örülni tudtunk egymás között. De a szókincsünk is átalakult, biblikus lett, a megtanult, megszeretett, elfogadott igék egyre nagyobb teret foglaltak el beszédünkben. Szenvedéseinknek ez is volt az első, legfőbb oka. Ezzel vertük ki a biztosítékot a trágársághoz, közönségességhez, reménytelenséghez szokott „atyánkfiai” körében. Sérteni kezdtük, mert ítéletet mondtunk ki felettük akaratlanul is, azzal, ahogyan viselkedtünk, illetve, ahogyan már nem viselkedtünk. A nyelv ölni tud, de életet is adhat. Az igét Isten kétélű kardnak nevezi, a saját beszédéről azt állítja, hogy szétválasztja a világosságot a sötétségtől, ízekre bontja a bensőt. És mi ezzel „hadakoztunk”. Így váltunk ki saját addigi közegünkből és lettünk elkülönültek, „szektások”. És a cselekedeteink ehhez igazodtak. Olyan szavakat, mint segg, kurva, hülye, stb. már nem használtunk, ki sem ejtettük, senkiről nem állítottunk ilyet, mert nem akartunk már megbélyegezni, kalitkába zárni embereket ezekkel a szavakkal. Tudtuk, hogy Isten mindenkit megigazított már Jézus Krisztus kereszthalálával, félretette az ellenünk tanúskodó és minket kárhozató törvényt, és nekünk adta a megigazulást Fiában, az Ő vére által, ami szent, tiszta, bűneltörlő és megbocsátó erővel rendelkezik. És úgy tekintettünk az emberekre, mint Isten teremtményeire, akik eredendően tökéletesek, csak az ördög, a sátán, a gonosz becsapta őket, és azóta is ebben a megtévesztett állapotban sínylődnek. Mikor az evangéliumot hirdettük, ezt mondtuk nekik el, és volt, aki hitt a beszédünknek, volt, aki nem. Aki igen, azok elkezdtek velünk járni, és így alakult ki a Jézust szeretők, Neki hálásak közössége.

Aztán ahogy telt az idő, megkopott az Ige iránti első szeretet, és az újakban ki sem alakult ez a tiszta nyelvbeszéd, majd a szokásos, hétköznapi szleng használata beszüremkedett az istentiszteleti alkalmakra is. Elhangzottak profán, közönséges szavak a szószékről is, és ahogyan ez lenni szokott, a bűnre amúgy is hajlamos ember könnyen mondott le a megigazultsághoz tartozó viselkedés nehézségeiről. Hiszen ez kényelmetlenné tette a mindennapjait. Így nem kellett minduntalan megküzdeni a környezete rosszalló szempillantásaival, és attól sem kellett tartania, hogy esetleg megunják, kirúgják, eltávolítják, otthagyják, elkerülik. Lassan visszaépült a világba, elvegyült benne, és már kezdett ízetlenülni, mint a többi ember, akinek a szavára nem sokat adnak. Mert akinek adnak a szavára, az megtapasztalja saját szavainak erejét. Ugyanis azok visszahatnak ránk, számonkérnek, szembesítenek magunkkal is. Ezért is mondja az Úr, hogy a te szádból ítéllek meg téged, gonosz szolga… Ilyen a szavak természete. És ezt „kaptuk”, ha tetszik, ha nem, a Teremtőnktől. Akár hiszünk benne, akár nem. Ez így működik a világban is. Mindig annak mentén ítélnek meg bennünket. Mindig ezt kérik számon. És ha akad ember, aki következetesen kitart a saját szavai mellett, azt követik is, annak adnak a szavára, mert az tud valamit, amit a többség nem. De ahhoz, hogy valaki ilyenné váljon, fel kell vállalnia azt is, hogy lesznek, akik utálni, üldözni fogják ezért a magatartásáért.

A költő rég tudja, hogy a szó hatalom. Ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét. És akár nagyban, akár kicsiben, szűk mezsgyén, vagy szélesen, de ezt megtapasztalja mindenki.

Hát így kapcsolódik össze a szó, a betű, a nyelv, a szív, az értelem, a hit – ami arcunkat ábrázolja, felmutatja a világmindenségnek, jelennek, és jövőnek. Így alakít bennünket, belül, kívül az Ige, a tudás, az ismeret, a Szellem, a tudásunknak, ismeretünknek való engedelmesség, a hit, a kitartás, a bizalom, az állhatatosság.

Mert ki kell néznünk megváltott állapotunkból azokra, akik ezt még magukra nézve nem tudják, el kell mennünk egy-egy „sétára”, „útra” velük a megtérésük, megvilágosodásuk érdekében, de a saját meggyőződésünkből nem eshetünk ki. Még akkor sem, ha minden földi, testi porcikánk ezt tolja a képünkbe nap mint nap: meghalsz te is, beteg leszel te is,stb. Akkor is vissza kell tudnunk „kerülni” abba az áldott állapotba, ahol tudjuk, hogy nem vehet rajtunk erőt senki, semmi, semmilyen „égi” hatalom, mert az Isten megmondta, és Ő nem hazudik:  

„Meg vagyok győződve, hogy sem élet, sem halál, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el bennünket Isten szerelmétől, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban van…”(Róma 8: 38-39)

Tehát a szavaink hatását ismernünk kell, az Úr szavai hatását el kell fogadnunk magunkra nézve is, újból és újból, ragaszkodnunk kell megvallásunkhoz, és ha úgy is érezzük, hogy lekanyarodtunk az útról, és már a világ megnyerése érdekében alig használjuk, még magunkra nézve is, az Úr kijelentéseit, nem szabad elfeledkeznünk róluk. Mert Ő tart meg bennünket, és minket meg az Ő szavainak megtartása, megőrzése, ahogy Dávid is mondta: „Szívembe rejtettem a Te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt. 119:11)

Olvasom a költő verseit, szavait, gyötrődéseit, kérdéseit, félelmeit, és újra és újra elképedek, lenyűgözve Isten nagy hatalmától, amivel megszólítja embereit, úgy, hogy a „köveket” használja. Azokat a mérföldköveket, amikkel a költő saját útjában találkozik. belebotlik, megrugdossa őket, de nem marad érintetlenül… Ott hagyják ezek a nyomukat, sebeiket, karcolásaikat a testén, lelkén, szívén, s mi nem is tudunk róla. Isten hatalmasabb mindennél. Az Ő kezéből senki nem ragadhat ki bennünket. És a mi szűk látókörünkbe ugyan nem bír beleférni, de Neki van hatalma elérni minden embert. Ne aggódjunk. És mielőtt még bárkit sértene ez az eszmefuttatás, hozzáteszem: mindez csak elképedt megállapítás, tudomásul vétele annak a lenyűgöző megváltói műnek, amit Isten, a Teremtő cselekszik. Minduntalan. Folyvást. Szünet nélkül. Fáradhatatlanul. Hogy te mész, mint a szerecsen komornyik, és utadba akad egy ember, egy szó, egy üzenet, és útirányod belül változik meg, más szeme számára még láthatatlanul, de elindul a folyamat, megállíthatatlanul, mert Isten ellen semmit sem tehet az ember.

És a nyelv még csak a tudat szintje. Az értelemé, amire szükségünk van. De Isten felül van a nyelven. Azt mondja: dadogó, értelmetlen szavakkal szólok e néphez…, majd máshol, hogy minden nép, nemzet, nyelv előtte fog térdet hajtani. A nyelvet függetleníti a néptől, nemzettől… És az újszövetségben olyan módon vezeti az övéit, amihez nem elsősorban nyelvre van szüksége, hanem a bensőnkre, a legbensőnkre, amit szívvel fejez ki a magyar nyelv. Tehát a nyelv csak kiegészítő, másodlagos szerepű. Tehát akkor miről is van szó? Hogy az az indulat legyen bennetek, ami Őbenne volt kezdettől fogva, hogy megüresítette önmagát, megalázkodott, egészen a kereszthalálig, csakhogy eljuttathassa hozzánk az Atyánk kegyelmét. Hogy áttörje a sötétség, az elme, nyelvek, értelmek sötét falait.

Nekem fontos a nyelv, mert ez jelzi, kivel állok szemben. Mint Higgins professzor, aki megállapította a nyelvhasználatából, honnan származik az illető, mi is tudjuk, kicsoda az, akivel beszélünk, mert elárulja őt a beszéde. Megszólal, és tudjuk, hogy tanult vagy nem tanult, műszaki vagy művész, fiatal vagy idősebb, innen vagy ama nyelvjárásból jön. És azt is felismerjük, hogy mit hisz, vagy mit tagad, kihez húz vagy kit utál, mert mindezt elárulja a beszéde róla, miközben csak fecseg, csacsog, vagy éppen szót facsar vagy, szószátyárkodik. Megismerhető erkölcsi hozzáállása a dolgokhoz, politikai beállítottsága, vagy apolitizáltsága, stb. Nem szólalhatunk meg anélkül, hogy a beszédünk ne beszélne ki bennünket a másiknak. Ezért is jó vigyázni. Mert megbízni teljes szívvel csak abban lehet, aki annyira félreteszi, megalázza, szögre akasztja saját énjét, hogy képes téged képviselni belehalásig. Unásig. Tönkremenésig. Ilyet csak Isten Fia tett, érvényesen, hatásosan értünk. Ezért a szívünkből való kitörölhetetlensége. Mert Ő valóságosan helyet cserélt velünk, és megengedte, hogy megfeszítsék a keresztfán. És ha Őt akarjuk követni, és bármit is igazán meg akarunk érteni, menteni, nekünk is el kell menni eddig, mert csakis akkor, amikor letesszük a „fegyvert”, jutunk el abba az állapotba, hogy a másikat, azt a dolgot, amiért harcolunk, amit meg akarunk érteni, vagy akit meg akarunk menteni – meg is értsük, fel is fogjuk.  A helyébe éljük magunkat, és meg is menthetjük így. Érti, akinek értenie kell. Hallja, akinek van rá füle. Ahogy a házból kilátni is csak akkor lehet, ha kinyitjuk az ablakot, a világban a másikhoz sem szükséges sok okosság, nyelv, tanulás, csak egy kinyitott szív. Hogy ez banális? Próbáld ki.