(Kurta Kázmér: Fények az erdőben)
Nem ítélhetek el senkit. A világban pedig mindenki állandóan elítél mindenkit.
A dolgokat megítélni sem lehet anélkül, hogy ezzel ne ítélnéd meg az embereket, akikhez a dolgok fűződnek. Semmiképp sem maradsz ártatlan. Lehetetlen annak lenned.
Megszeretek egy látásmódot. Egy törekvést, ahogyan valaki felölelni próbálja a világ egy szeletét, és eközben Isten ujjnyomait tapogatja ki, bár maga sem tudja, mit tesz. Később kiderül, hogy az emberhez tartozó látásmóddal ugyan semmi baj, csak a reagálásaival az élet különféle dolgaira. Mert a szemrevételezés nem azonos azzal, ahogyan cselekszünk látás után. E tekintetben nincs egyetlen bűntelen ember sem. Ezért mondja az Írás, hogy a látás nem elég, abban járni nem üdvösség, csupán a hit avathat bennünket Istennek tetszővé. Ám a hitnek is hatónak kell lennie, ehhez pedig erőre van szüksége. Ezért a hitünk tárgyát kell megtalálnunk, a megfelelő dynamismussal rendelkezőt. Ami felold az ítélkezés terhe alól, ugyanakkor önmagában is helyes ítélőnek bizonyul.
Van ilyen. Egy.
Kiderül valakiről, akit megszeretsz a versein keresztül, hogy az élet kihívásaira nem úgy válaszolt, cselekedett, ahogy helyes lett volna. És bár ismered a helyzet nehézségeit, amire nagyon sokan így reagáltak, és elítéled – utólag – a cselekedeteit, mégis érted, megérted, és magadban felmented úgy, mint akinek nem áll jogában senkit elítélni, holott a tett maga elítélendő. Ezt a delikvens is tudja, az élet forgandósága nyilvánvalóvá tette és elkerülhetetlenné (?) a számvetést, amit meg is tesz, életét mentendő, hiszen még lélegzetet sem tudna venni enélkül, az új viszonyok közt, amit majd a jövő fog kárhoztatni, mert az élet már csak ilyen. Ez alól egyetlen kimenekülési útvonal, ha felülemelkedhetne az egészen, és abból a látószögből szemlélhetné, ahonnan minden valódi, igazi, részrehajlás nélküli megítélésben részesül. A „minden emberre elhatott a kárhozat” szemszögéből lehet ezt elviselni, és a „minden emberre elhatott az életnek megigazulása” (Rómaiakhoz írt levél 5:18) ajándékában lehet a felmentésben részesülni. És az állítás-kijelentésben ott szerepel-van az egynek bűnesete és egynek igazsága is. Minden ebben az „egy”- ben jut és juthat érvényre egyes egyedül.
Tehát, nem ítélhetem el a bűnöst, csak megítélhetem a cselekedeteit, amit magamban is meg kell tennem, a magam cselekedeteit is el kell ítélnem, miközben magamat nem ítélhetem el. Ez annak a dolga, aki mindeneket megítélhet, megítélt, és meg is ítél.
Akkor hogyan tovább? Ha az ember erre a felismerésre eljut? Mert ha eljut, azt jelenti, hogy keresni kezdi az erőt, ami segít neki nem elkövetni azt, ami bűnössé teszi. És ha megtalálja, bűn nélkül élhet? Ha ilyen lehetséges, akkor sok kisisten futkározna az életben, akiknek hatalmuk van arra, hogy úgy éljenek, mint az az Egy. Még sincs ilyen egy sem. AZ óta sem. Bár sok követő van, az eredendő „meghibásodást” nem tudja kiküszöbölni még az az erő sem, amit arra kap, hogy bűntelen éljen. Mert meghal egyszer, márpedig tudjuk, hogy csak az nem hal meg, aki sosem vétkezett, sőt nem is bűnben fogantatott. Akkor nincs is értelme az egésznek?
Mégis van, épp a hit ereje folytán, amihez úgy fűződik a remény, hogy mindenki az „utoljára hal meg” kategóriába sorolja. És még mindig marad a minden halála után is valami: a szeretet.
Tehát: nem ítélhetem el, emberi cselekedeteit, erőfeszítéseit a maga tisztára mosakodásában még tisztelem is, tudva, micsoda sárdobálásnak teszi ki magát, hiszen a sárosak nem bírják a tisztábbakat nézni. De a felmentést, a megváltást csupán az tudja nyújtani neki, aki nekem is. Az önmagában tiszta, a tisztaság maga. És ilyen is egy van. Mert végül minden ahhoz az Egyhez vezet, akiből a minden, a sok származott. Szavunk: az egyetlenem is benne szentelődik, különül el a sárossá lett, megszentségtelenítettek között. Egyetlenem, mondja nekem, és az Egyetlenben mindenki annak is érezheti magát különbözőségével, egyetlenségével, rendkívüliségével, szentségességével. Ott bent, ahol a legszentebb érzéseink laknak, ott bent, ahol egyetlenek vagyunk, ahonnan előtörnek legszemélyesebb vallomásaink, találkoznunk kell az Egyetlennel, akinek a felmentését, kegyelmét átvehetjük.
Hát így nem ítélek én el senkit, mert tudom, az idő mindenkinek ad haladékot erre a „találkozásra”.
2017-03-27
