Visszanéz az ember a múltjára, mert visszanézettetik vele egy kérdéssel, egyfajta kíváncsisággal, és az ember mérlegel. Egyszer szemügyre veszi, ki kérdezi. Mire kíváncsi. Kíváncsi-e igazán, vagy csak pletykálkodni akar, még ha művészi szinten is. (Tényleg ez lenne-e egy interjú?) És akkor megfesti a múltjának egy szeletét, valamilyenre. Szépít, csúfít, attól függően, épp mivel nyeri el a kérdező tetszését. Mert, ha már válaszol, egyértelmű, hogy tetszeni akar neki. Imponálni. Így vagy úgy. Sajnálni akarsz? Elmesélem, miért teheted. Irigyelni? Eldöntöm, hogy neked érdemes-e vagy sem, ettől függ, hogyan festem le magam. A válaszba mindenképpen belejátszik az empátia a kérdezővel szemben, vagy a megvetés iránta. Vagy a tisztelet. Vagy más. Ó hány gondolat futkároz a fejünkben mielőtt kimondunk valamit! Vagy előhúzzuk a megfelelő választ, amit annak ítélünk, a helyzetnek megfelelően. És mindez azért, mert már okosak vagyunk. A gyermek nem gondolkozik, egyenesen kimondja, amit gondol, akar. Még nem ravasz. A felnőtt már az. De ő mérlegelésnek nevezi.

Vagy bölcsességnek. Mi is az? Ha tudsz valamit, annak előre látod a következményeit és úgy cselekszel, hogy nem lesz semmi bajod. Ez lenne az? Mert ha igen, akkor a gyávaság igencsak rokona lenne. A Példabeszédek 8. fejezetében azt olvassuk, hogy a bölcsesség kiáll az utcasarokra, kiált, int, figyelmeztet, félt. Nem önmagát félti, hanem a másikat. Mi emberek ezt ostobaságnak nevezzük, mikor valaki nem törődik magával, hanem olyasmiket kiált, amivel bajt hoz magára. Az interjúkészítésnél is tetten érhető ez. A versírásnál, az alkotásnál, mindennél, ami kifejezi valamiképpen, amit gondolunk, vélünk. Mennyire félted magad, a rólad kialakított képet, vagy a rólad ezután kialakulót – és annak mentén igazítod a véleményed, a mondandód, hogy sikert arass. Hogy tessen az embereknek.  Ezt kapjuk csőstől, azt esszük nap mint nap, és ettől csömörlünk meg egy idő után. És akkor jön a lázadás, a mindent elvetés, mert hosszú ideig nem érezzük jól magunkat a hazugságokban. Marni kezd, mint a sav, ha túl sok édességet eszünk. És akkor kiokádjuk, mert nem bírja már a gyomrunk. Utálkozunk magunk miatt is. Hogyan lehetne akkor helyesen cselekedni? Ehhez ismerni kellene azt. Lehetséges. Erről szól az egész fejezet.