A kis herceg szomorúan lógatta a fejét. - Miért búsulsz? kérdezte a virág. - Mert azt hiszik az emberek, hogy nem szeretem őket. Mert nem kíváncsiak rám. És elfordítják a fejüket, amikor beszélni szeretnék hozzájuk. - Mit tehetnék érted? - kérdezte a kis virág. Kis harmatcseppet sodort le a szellő a szirmairól. - Te mindent megtettél értem. Illatozol nekem, meghallgatsz, és együttérzel velem. És ez olyan jó. És a tenyerembe simulsz, amikor megérintem a leveled. Te szeretsz engem, és én szeretlek téged. És Isten a napot sütteti ránk, és mosolyog nekünk. - felelte a kis herceg.

Aztán felállt. Leporolta nadrágját és kinyújtóztatta meggémberedett tagjait. - Hová készülsz? - Elmegyek, megkeresem azokat a virágokat, amelyek olyanok, mint te. És elmondom nekik, micsoda nagyszerű barátra leltem benned. És mikor visszajövök, már sokkal nagyobb és szebb leszel, mint most.

A kis virág hirtelen összerezzent. Szára remegni kezdett, és levelei is zizegtek, pedig nem is fújt a szél. - Félek.- mondta. - Ha elmész, nem lesz, akinek szép legyek. És akkor lekonyul a száram , elhervadnak a leveleim. Maradj velem! - kérlelte a kis herceget, de az szomorúan ingatta a fejét. - Nem maradhatok. Nekem muszáj tovább mennem. Köszönöm neked, hogy olyan jó voltál hozzám.

A nap tovább sütött, a szellő lesodort még egy harmatcseppet a virág szirmairól, majd belesímult a kis herceg kabátjába,és útra lendítette a lábait. - Csak előre! - suttogta bíztatóan. - Ha kitartó vagy, megtalálod, amit keresel.