Mit is csinálunk?
2009. február 22. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Mit is csinálunk?

Alacsonyabb rendű munka

Erre kapta fel a fejét egy testvérnőm. Még azt is megkérdőjelezte, hogy valóban teljes szívből megtértem-e.

Akkor megpróbálom pontosan leírni, mit értek ez alatt.

Isten mindannyiunknak adott talentumot arra nézve, mivel keressük meg a kenyerünket, azaz, mi legyen a foglalkozásunk. Ahhoz, hogy ezt felismerjük, megismerjük, kisgyerekként engedelmesen tanulnunk kell és szót fogadnunk a tanárainknak és a szüleinknek. Most ideális esetről beszélek, akik szintén így nőttek fel. Kisgyermekkorban tanuljuk meg az engedelmességet és ez által lesz képességünk arra, hogy rájöjjünk, mire vinne bennünket a szívünk, mivel foglalkoznánk legszívesebben, mi az, ami ÉRDEKEL. Mert ez a legfontosabb ismérve annak, hogy mire hívattattunk el.

Bármi is legyen az, abban nagyfokú kreativitásra van szükségünk, ami teljes embert kíván. Ahhoz, hogy eredményesek és kiválóak legyünk, teljes szívvel-lélekkel kell végeznünk azt a munkát. Legyen ez asztalos, titkárnő, villanyszerelő vagy újságíró, televizió-műsorszekesztő, vagy művész. A munkánk során lesznek próbatételek, nehézségek, amiket akkor tudunk leküzdeni, ha már gyermekkorban erre megtanítottak. Ez mindenre érvényes, a hit útjára is.

Ha valaki ezzel vagy azzal foglalkozik, az nem teszi őt magasabb rendűvé, csak felelősségteljesebb munkát bíztak rá, ami tőle többet követel. A szerszámnak nem lehet dicsekvése. A munka, amit elvégeznek vele, az fogja értékessé tenni őt, és a dicsőség azé, aki használja őt. De más-más feladata van mindegyikünknek. Ezért vezet anomáliákhoz az, mikor a fejszével vágni, a tűvel forrasztani akarnak. Egymás megbecsülése épp ebből fakad, hogy a másik tud valamit, amit én nem és fordítva. Így leszünk egymás javára. És ilyen szempontból nem mindegy, ki milyen munkát végez. Mert a fejet nem lehet lecserélni, a lábat pótolni viszont igen. Tehát, ha úgy érezzük, hogy többre vagyunk hivatottak, akkor azért tenni kell. És ez nem jelent lázadást Isten ellen, sőt, a talentumaink felhasználását, az Úr munkája dicsőségére. Hiszen, ha tisztességgel elvégezzük a munkánk, és nem félvállról, hányavetin, ha beleteszünk mindent, amit tudunk, s még erőn felül is, akkor csak dicséretre leszünk méltók, ami növeli az Úr dicsőségét, akinek a nevében teszünk mindent.

Ezért nem kell, sőt, nagy-nagy hiba nem engedni azt, aki valamilyen képességet kapott az Úrtól, elnyomni. Az Úr mindig bátorít, bíztat, buzdít. De nem mindenki végzi ugyanazt a munkát. Hamis alázat az, amelyik a kapott képességeket elfojtva, halad ezen az úton. Van, amikor a világ nem engedi. De az Isten országában ennek nem így kell működnie. Nincsen ezért semmi rossz abban, ha többnek tartjuk azt a hozzáállást az életünkhöz, munkánkhoz, ami többre sarkall bennünket. Ami fejleszt, képessé tesz olyan dolgok elvégzésére is, amit azelőtt nem tudtunk. És ez nem azt jelenti, hogy a tudásban bízunk. Hogy nem a Szent Szellem vezet. Kiváló varrónők, kereskedők voltak Isten munkásai. Az a baj, de nagy, amikor a varrónőt, vagy tanárt arra kényszerítjük, manipuláljuk, hogy menjen utcaseprőnek, hogy lássuk milyen alázatos. Vagy amikor a kisgyerek, aki még nem tudja, hogy a múlt idő jele két t, azt várja el a tanítójától, hogy nézze el neki, nem ítélkezvén fölötte. A tanító néni munkája magasabb rendű a tanulóénál. Mert nagyobb a felelőssége. És a vállalkozóé szintén, mert nem egy, hanem több szempont szerint kell, megszervezze a munkát. Többet kell mozgósítania magából. És ezt ki kell bányásznia önmagából, ehhez segítséget kell kérnie az Úrtól, imádkoznia kell, de többet tesz, mint az, akiben talán megvannak ezek a képességek, vagy más képességek, de nem él velük, mert nem mer. És akkor ezt elnevezi alázatnak. Pedig csak a bátorság hiánya.

Nagy bátorságra és bíztatásra és buzdításra van szüksége azoknak, akik tesznek valamit magukért, a közért, a testvérekért.

Ha azt az igét tennénk mottónkká, hogy elégedjetek meg azzal, amitek van, és ezt úgy értelmeznénk, hogy nem kell nekünk semmit sem tenni, sem a jóra törekedni, sem a magunk művelésére, akkor nagyon mellécsúsznánk. És még azt is elhitetnénk magunkkal, hogy kedvesek vagyunk az Úr előtt. Pedig csak lusták, esetleg. Vagy gyámoltalanok. És gyámolításra szorulunk. Meg kellett értenem, hogy nem baj, ha az ember szereti is a munkáját. Sőt. És azt is, hogy nem csak az a munka Isten országában, ha dicsérem Őt, vagy prédikálom a pulpitus mellől, vagy hallelujázok a padsorokban. Hanem ha örömmel, nagy buzgósággal végzem a munkám is, az Úr Jézus nevében és az Ő dicsőségére. Ha többre törekedek, ha mindenemmel, amim van, Őt szolgálom, de józanul, hiszen erre is int.

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr57957848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása