Tegnap bizonyságot tettem egy fiatalembernek az Úr Jézusról. Arról, hogy gyógyít. Hogy él. Hogy meghalt és feltámadt. Furcsa módon, nem volt benne ellenkezés. Már abbahagytam volna, azt várván, mint rendszerint, hogy mindjárt megelégeli, és befejezhetem. De nem így történt. Hallgatta és érdekelte. Súlyos szívproblémája van. Elmondtam neki mindent, amit 20 percen belül el lehet mondani az evangéliumról. Hogy hogyan fogadtam be az Urat a szívembe, hogy mit tett az én életemben, hogy meggyógyította a bokám, hogy kicserélte a szívem, hogy meggyógyította a fiaimat, hogy először mit gondoltam az egészről, és hogy változott folyamatosan a véleményem mindenről. Kiderült, hogy már a nővére is hisz, régóta. És hitt az anyukája is.

Régóta ismerem a családot. Sem az apja, sem az anyja nem él már. Csak a nővére, aki egy közösség tagja.

Remélem eljön 26.án. Elmondtam neki, hogy én is imádkozhatom érte, de a H.Z.-n nagyobb kenet, elhívás van. És közben azt is részleteztem, mit jelentenek ezek a szolgálatok. És arra gondoltam, hogy most kishitű vagyok, vagy jól teszem a dolgom?

Hazafelé énekeltem az autóban az Úrnak. Végül is minden dicsőség az övé.

Egy másik családban még nem tettem bizonyságot Róla. A nő agykontrolozott, és misére jár. A férfi nem hisz. És én hallgattam.

Belegondoltam abba, hogy akár bizonyságot teszek, akár nem, az Úr valakin keresztül úgyis elvégzi a munkáját. "Ha ők nem, akkor a kövek fognak beszélni... " Mennyivel jobb, ha én beszélek Róla! Nekem jobb. Mert az Úr az ő választottait úgyis megkeresi. De én kimaradok ebből a munkából, ha nem működöm együtt az Úrral. És akkor ez a jutalmam elmarad...

Igen. A fiatalember esetében erőtlen voltam, de az Úr erős. És bár nem éreztem semmit, mint máskor, mikor a enyhe borzongás fut végig rajtam, az Úr Igéje akkor is cselekszik.

Csak legyen mindig AZ a döntésem, hogy az Ő edénye vagyok.