„Magam talán középre állok”

Sovány, beesett arcú, erős arccsontokkal, néha alig kap levegőt.

Küszködik. A szavakkal, hogy kimondja őket. Az érzésekkel, az érzékelhető dolgokon túli valósággal, a megfogalmazhatatlannal.

Minden tagja közölni akar. Csatornává lesz ott előttünk, úgy, hogy ő maga is szenvedő alanya annak, amit átad. A lét a tét.

Pilinszky versei folynak belőle, gáttalanul, egymásbaöltve, figyelmen kívül hagyva a vers határait, mint a költő, aki a megtapasztalható világon túli létezéssel, Istennel, valósággal küzd, egy egy szeletet megsejtve, elkapva, megcsillantva azokat számunkra.

Több vagy, mint ember- mondja, sugallja. Krisztusi vagy valamiképpen. Itt is vagy, mégsem.

Pilinszky költészete nem egy „Misét” ér meg, ahogy profánul szól az ember. Ablak Istenre, ahova ajtó is vezet – ez Jézus Krisztus. De a költő még az ablaknál van csupán és veri Isten „falait”. Még nem találta meg a kulcsot az ajtóhoz. Legalábbis így tűnik verseiből.

Az előadás gerince az „öklöző” Jézus, ami szerb határon túl, és csak egyetlen helyen van a világon, egyik keze áld, másik üt.

Ilyen?

De ez itt a kérdés?

Előadás után az emeleti kávézóban beszélgettünk négyesben, három színművész, (akik közül egy már nem gyakorolja mesterségét épp Pilinszky kapunyitogató költészete okán is, egy nyugdíjas, egy pedig maga a művész), és egy pszichológus.

Én nem ilyennek ismerem - mondja egyikük, mire vitatkozni támad kedvem, de kiverte a kufárokat a templomból, mondom. Persze sokkal többról van szó. Annyi mindenről, és akkora dologról, hogy csak próbálkozunk a TÉNY körül valamit emberi értelemmel felfogni. Ami képtelenség. És mégsem. Valahonnan mindig el kell indulni. Lám én is ezt tettem...

De nem kerül sor arra, amit ismerek. Most itt az előadás, a művész áll a központban. Az előadás a vergődő, fájó, fuldokló, minden erőfeszítésével élni akaró embert mutatja be.

Eszköz a színész, itt a költőnek, a zeneszerzőnek eszköze, át akarja adni, amit megértett. Közvetít.

A legmélyebb alázattal. Nem én vagyok, hanem a mű, amit kivált, amit tud.

Bicskey Zsuzsa színművésznő Pilinszky estjét láttam, hallgattam.

Mi is a színész dolga? Ha nem az önmegvalósítás –de az! – akkor annak megvalósítása, hogy át tudja adni a közlendőt. Ő maga eszközzé válik a költő, az alkotó kezében.

Mi célból?

Azonosulni tud az üzenettel. Keresi az arcát. Kölcsönkéri azoktól, akik tettenértek valamit abból, amit ő is. És ideillik a butto, a japán mozgásművészet világából kis rész. A Hirosima utáni élet, az Auschwitz utáni lét felfoghatatlansága, értelmetlensége, újrafogalmazni akarása.

Kísérlet a lehetetlenre, megérteni a megérthetetlent, megkeresni a kezdetet, az Origót, visszatérni a Teremtőhöz, a kiindulás helyszínére.

Ide csak lelki meztelenséggel lehet kerülni...

Felfogni a felfoghatatlant, meghallani Isten hangját, túl a mi szavainkon.

2010.05.20. Kolozsvár

Magam talán középre állok. Bicskey (Daróczi) Zsuzsa előadóestje.