Nehezen vagy egyáltalán nem viseljük el a feddést.
Pedig Isten fedd minket rajtunk keresztül!, hogy majd, amikor elé állunk, már csak a jutalomra várhassunk. A legnagyobb jutalom a színe elé kerülni.Ha nincs tekintélyünk, nem is vagyunk méltók küldetésünkhöz. Tekintélyünk pedig attól van, aki alkalmassá tett bennünket erre a szolgálatra, és mi meg is felelünk neki. Gyűlöljük a bűnt, szentül élünk.
Nem azzal hencegünk, hogy milyen bűnösek vagyunk, nem tűrjük meg a bűnt az életünkben, nem "gyártjuk" azt, abból a megfontolásból, hogy senki sem tökéletes, csak Isten, tehát vétkezhetünk nyugodtan, minket is Ő igazít meg.Szükségünk van az egymásban meglévő hitre, szentségre, hogy el tudjam fogadni az intést, mert attól érkezik, aki maga is elfogadta önmagára nézve, és úgy is cselekszik, mert csak az IGAZ feddésre tudok megbánást, megtérést gyakorolni.
Azért jutottak eszembe ezek a gondolatok, mert egy testvérünk, aki nemrég, kb két hónapja tért meg, és leukémiában szenvedett, és imádkoztak érte az előljárók, aztán jobban is lett, de mégis visszaesett, akit meglátogattunk, én is, és akit nem merítettünk alá, pedig megtehettük volna, én is, és nem volt bátorságom, mert nem vagyok elismert a vezetőség szemében, meg nem is tartanak új, meg jó hívőnek, ezt érzem, és maga a testvér sem nyilvánította ki, hogy akarja pont most, - szóval elköltözött az Úrhoz.Pont ezt a kérdést feszegette egy testvérem a kommentjében, amire Fülöp és a szerecsen komornyik esetét hoztam fel, miszerint bárki megejtheti, ha teljes szívvel hisz a megtérni vágyó ember. Akiből az újjászületés során válik testvér.
Jobban megvisel, mint hinnéd.Mert mindenikünk maga ad számot magáról Istennek.
Ha azt a kényes egyensúlyt meg tudnánk tartani! Hogy ne legyünk vallásosak, de kétségbe se essünk, ha nem történik meg a csoda, és ez ne tartson vissza bennünket attól a kötelezettségünktől, hogy tisztítsuk meg az életünket!
Mikor megtértem, boldog-boldogtalannak hirdettem az evangéliumot. Aztán vágyni kezdtem a csodákra, amikre nem volt igazán hit a közösségünkben. Pedig az Úr addig is tett csodákat, hiszen meggyógyította mindkét fiamat, engem, kinyújtotta az időt, mikor majdnem elkéstem egyik fellépésemről a csúszós út és egy karambol miatt, stb.Mi volt az, ami hiányzott?
Elsősorban a családom, kifejezetten a férjem megtérése, a közösség hitbeli gyarapodása. Zavartak a beépített fékek, nem fogadták el akkor, hogy színdarabbal, játékkal tegyük élvezhetővé, elfogadhatóvá az evangéliumot, mert az Úr Igéje elég, ami igaz is, szóval le kellett mondanom minden alkotó képességemről, így aztán évekig bukdácsoltam, mit is tehetnék?Most meg már egy másik területen "alkotok", és kimondhatatlan amit érzek, mikor a saját gyermekeiket már nem tartják vissza, sőt engem használnak arra, hogy játékkal, játékra tanítsam őket.
És eközben elhangzanak ma is az Úr csodáiról szóló tanítások , és elhanyagoljuk az egyéni életünk megtisztítását. Csoda-e, hogy nem történik csoda? Csoda-e, hogy nem maradnak meg az emberek? Csoda-e, hogy nem térnek meg? Hogy megkeseredik az ember, mert a kezdeti, mindenre elszánt közösségből egy vallásos csoport lett, ahol dirigálnak, és szájbarágnak de nem TÖRŐDNEK velünk? És akik tennék, azok tekintélyét lerombolják? Az utolsó idők nehezek lesznek, megmondta az Úr előre.
