Talán, mert annyi tapsot kaptam megtérésem előtt... Talán mert nem rólam szól az egész..., sőt, ez biztos. Hát ezért történik minden úgy, ahogy történik.

Megérdemeljük a sorsunk. Most lehetünk ezért hálásak és hálátlanok is. A mérce az Úr kezében van. Ő az, aki majd dicsér, vagy elmarasztal. És ezt a saját beszédünk, életünk alapján teszi majd. Hiszen minden, amit megélünk, a hitünkről tanúskodik.

Nem fatalizmus ez. Sok minden nem történik meg, és nem a hitünkön múlik. Bár minden lehetséges annak, aki hisz... És mégis.

Hitünk célja mennyei elsősorban, nem földi.

Nélkülözhetnek minket, kihagyhatnak minket, nem törődhetnek velünk, de ilyenkor is a legfontosabb, ami a szívünkben van. Ha emiatt szomorúság, elvetettség alakul ki bennünk, akkor a mi szívünkben vannak a "kiskutyák". És ez nem jó vagy rossz, hanem tény, ami kiderül és már tudjuk, hogy kegyelemre szorulunk. És ez a legjobb lelkiállapot.

Nem veszik figyelembe, nem értékelik, hogy mi évek óta nem magunkkal törődünk, lemondtunk minden számunkra kedvező dologról, amit pedig szeretnénk átélni, vagy magunkénak tudni, vagy élni vele, de nem tesszük, és emiatt ELISMERÉST várunk a testvéreinktől legalább. De nem kapunk. És akkor ÖNSAJNÁLKOZUNK. Valaki mindig megvigasztal, amivel nem érünk sokat. Mert igazán az Úr, aki a szíveinket vizsgálja, tud és akar minket megvigasztalni.

Nem akarhatjuk ráerőszakolni magunkat másra semmiféle módon. Vagy követi valaki az Urat, vagy nem. Rá kell bízni. NEKÜNK kell és MAGUNKAT az Úrhoz igazítani. TE KÖVESS ENGEM - mondja az Ige ma is.

Nem uralkodhatunk senkin semmiféle módon. Nem húzhatjuk ki magunkat a ránk eső feladat alól. És ha nem igénylik a szolgálatainkat, hát ezzel kell beérnünk. Valamiért így kellett történnie. Bízzunk már egy kicsit az Úrban, hogy Ő tudja, hogy nem véletlenül történnek ezek a dolgok. Valószínű a nagyobb mellőzéseket, kudarcokat már nem tudnánk elviselni, ha ezeken a kicsiken is el-elbukunk.

És hát összeszorított fogakkal tűrhetjük a keserűségeket, de ez nem segíti a szolgálatunkat. Mert a másik érzi bennünk a szomorú kielégületlenséget. Amikor majd ezeket az érzéseket valóban le tudjuk tenni az Úr lábai elé, akkor VALÓDI felszabadultságot élünk át, és megtelik örömmel a szívünk. De úgy, hogy másokat is megragad.

Addig csak a fogcsikorgatást, az erőltetett mosolyt hallják, látják, ami senkit nem az Úrhoz visz közelebb, hanem egy ceremóniához.

Remélem érti, akinek szól. Már ha nyitva a szíve, és engedi, hogy az igazság behatoljon a mélybe.

Az emberek szeretik és kívánják az egyenes beszédet. Mi is. Ezért ha fáj is, azt kell mondanunk. Mert egyedül ez szabadít meg lelkeket.