Mindeközben az újonnan megtért, újjászületettek fokozatosan ismerkedtek-ismerkedtünk az Igével, Isten akaratával. Nagyon könnyű ilyen "áldott tudatlanságban" lévő embereket "manipulálni". Aki kicsit többet ismert, vagy régebben volt már tag, könnyen leuralhatta volna az újakat. De nem ez történt. Mindannyian egyenlőek voltunk, egyformán éhesek az Úrra, és egyformán "bűnösök, akiket az Úr megváltott". Mindannyian tudtuk, hogy nincs mivel dicsekednünk egymás előtt sem, az Úr előtt sem.
Aztán lassan - ahogy a fiatalok nőttek, családot alapítottak, elidegenedtek a közösség ilyetén-forma gyakorlásától, a hívők Istenhez való vonzódása is erősen különbözni kezdett, ami szétválasztotta valamilyen szinten a testvéreket, és a megfelelő formát nem tudták kialakítani.Így aztán ahhoz nyúltak, ami a legkézenfekvőbb volt: a párhuzamosan működő mintákat lemásolták, és akár volt Istentől való felhatalmazása valakinek, akár nem, működtetni kezdték a gyülekezetet ilyen módon. Közben a személyes kapcsolat egyre lazábbá vált, egyik másik alaptanításba is bele-belecsúszott pár féligazság, ami aztán csak tovább mélyítette az Istentől való távolságot, mivel személyesen nem volt érdekeltté téve az egyes hívő, azzal pld, hogy az ő életével szolgáljon példaként a kívülállók felé, erről nem beszélgettünk, mert kialakult az Istentiszteleti hagyományos forma: 1,5 óra dicsőítés, 1 óra prédikáció, majd , ha volt rá kedv, bizonyságtétel, de nem sok, hogy az időt ne húzzuk, és röviden, nehogy unalmassá váljon, vagy imádkozás azért aki akarta, vagy kérte, és ezzel vége. A testvérek pár szóval üdvözölték egymást, de a nagy zajban - a gyerekek rohangáltak köztük, és az éppen beszélgető párokhoz minduntalan odalépett valaki egy üdvözlő, vagy információt kérő mondattal - egymásra érdemben idő nem jutott. És eltelt megint egy hét, azzal kellett élni, amit hallottál vasárnap, vagy esetleg olvastál a Bibliádból, ha olvastál, mert ezt nem kellett megosztanod senkivel, mert nem is volt rá kíváncsi senki.
És eközben, akik nagyon szerették az Urat, előbbre voltak igeismeretben, amit a későbbiek, akikben nem is alakult ki ez a felelős ige utáni éhség, nehezményeztek, és irigykedtek vagy eltúlzottnak tartották ezt a buzgóságot, ezek a testvérek megszomorodtak, de nem törődött velük senki. Páran saját lakóhelyükön összejöttek imádkozni, de mások, akiknek nem jutott "felelős" férfi testvér, aki "vezette" volna az imaalkalmakat, csak magukra számíthattak, illetve később arra az intésre is, hogy nem jó ez a imaalkalom, de a "jobbításra" nem volt már "kapacitás". Holott épp azok, akiknek erre kellett volna legyen "idejük" vasárnaponként ott prédikáltak elől.Summa summarum: egyre elégedetlenebbekké váltak a valódi hívők, egyre inkább perifériára szorították őket, a gyülekezet értéke pedig egyre kevésbé lett Ige szerinti, megtűrték a bűnt, szolgálhatott, aki bűnben élt, és hallgatólagosan megfélemlítették azokat, akik valóban szerették az Urat, - hiszen igazából csak azokat lehet féken tartani, akik komolyan veszik az Igét.
És az a - most már úgy látom - hamis félelem, hogy nehogy megbotránkoztassuk a frissen megtérteket, ami szájkosarat tett a szánkra, minket betegített meg, és gyávábbakká váltunk a hitetleneknél, akik a saját szívükben lévő bizonyosságokról olyan vehemensen tudnak bizonyságot tenni: ha csak arra a hévre gondolok, amivel egy portékát reklámozol, mert el akarod érni, hogy megvegyék, vagy meg akarod győzni a másikat a magad igazáról. A hívő pedig nem akar erőszakos lenni, hanem "szépen meg akar ülni az ülepén", hadd lássák, milyen jó hívő. Pedig a mérce nem ez.A mérce az Úr mércéje, aki azt nézi, mi van a szívedben, és bizony harcos, küzdő emberek azok, akik az övéi. És okosak, és nem hallgatnak, és perlekednek, ha kell, és vitatkoznak, és megvédik az igazságot, és hirdetik az igazságot, és alávetik magukat is az igazságnak, ami -és egyedül ez - felruházza őket azzal a joggal, hogy képviselhessék azt.
Ezért nagyon hálás vagyok azokért az emberekért, akik Isten iránti buzgóságból nem adták föl, hanem vállalták a hitüket és az emiatti üldözéseket is, mert EZ erősít meg egy igazán hívő embert, azon túl, amit maga az ÚR végzett értünk.És még egy nagyon fontos dolog: ha nem engedik, hogy a kérdéseink felszínre kerüljenek, hogy a megnyugtató válaszokat megérthessük, akkor (is) érvényben van az Ige, ami azt mondja, hogy semmit nem lehet titokban tartani, a háztetőkről fogják hirdetni, amit a fülbe suttogtatok, és minden napvilágra kerül egyszer. Csak azt bocsátja meg az Úr, amit nyilvánosságra hoztunk, bűnként, mert nem lehetünk különbek az Úrnál! És őbenne nem volt az ördögnek semmije! Belőlünk is úgy kerül ki, ha megbeszéljük és elhagyjuk, ami rossz. Ha nincs erre mód, anomáliák, elferdülések, fülbesuttogások alakulnak, ki, mert nem engedik kibeszélni a félelmeinket...
Bátorrá épp az tesz bennünket, hogy már nincs féltenivalónk és félnivalónk sem ezen a világon, hiszen meghaltunk magunknak, ennek a világnak, hogy az Úrnak éljünk.
