És már este van. Eszembe jutott, hogy Istent igazán csak akkor érthetjük meg valamennyire, amikor megtesszük, amit mond. Valahol olvastam, hogy Isten a tettekből ért igazán minket. Mi is a tetteinkből értjük meg Őt. Valaki egyszer azt írta, hogy a nyelveken szólás ajándéka is gyakorlatilag arra hivatott, hogy rádöbbentsen bennünket , mennyire kevesek a szavaink ahhoz, hogy Istenhez "felérjünk" valami módon.

Tényleg. Olyan közel van hozzánk, amennyire csak közel jöhetett. Még a szívünkbe is beköltözött. És ahogy ráeszmélünk, ahogy megteszünk valamit, amire indít, azonnal megtapasztaljuk, hogy ott van, velünk van, betölti örömmel a lelkünk, kedvünk lesz dolgozni, telefonálni, elnézzük a hibákat és a jó dolgokra koncentrálunk. Ez az új teremtés. Megújuló képességgel bír. Mert bennünk Isten szeretete van. Ami elsősorban bennünket újít meg. Ami aztán áldás a többiek számára is. Eltűnnek a savanyú ráncok, a szigorú szemöldök összevonások, kisímul az arcunk, és fiatalabbak, szebbek leszünk.

Méghogy a világ nem szép? dehogynem! Hiszen Isten teremtette! Hogy elmúlik? Igen, de addig is lakásul rendelte számunkra. Nem görcsösen ragaszkodni hozzá, hanem lazán élni benne.Nem ez a dolgunk? Ez a lazaság nem az, amire manapság olyan sokan gondolnak. Ez a félelem nélküli, aggodalmaskodástól mentes, felelősségteljes, de szabad életet jelenti. Szabadnak lenni azt hiszem azt jelenti: késznek lenni minden körülmények között Istenre bízni a sorsunk. Szabadon bízom abban, hogy minden helyzetből kihozza számunkra a legjobbat.

Még az is eszembejutott: mikor valaki megtér, azaz jobb belátásra jut, azaz felismeri és megismeri a Teremtőjét, akkor jól nézze meg miben él, milyen élethelyzetben szólította meg őt Isten. Mert ebben kell neki megtanulni az utat. A leckét. A járást. Azt énekeljük, megszabadított Egyiptomból, kiszabadított a világ fogságából, de ez úgy igaz, hogy megtart ebben, szabadon Egyiptomtól, szabadon a világtól. És lehet, amig kinyílik a szemünk arra az országra, amibe beleszülettünk az Ő kegyelméből, ami nem ebből a világból való, addig sokat kell tanulnunk abból, ami még ideköt. Ezért íródott a Korinthusiaknak az az intés, hogy mindenki maradjon abban amiben volt, mikor elhívta az Úr: ha feleség, ha férj, ha szolga, ha szabad. Mert ez az ő területe, amin meg kell erősödnie. És hát igen, azzal erősödünk, hogy nehézségeink vannak. Aztán egy idő múlva elmúlnak a nehézségeink, és már csak nevetünk rajtuk. Mi nevetünk rajtuk, nem más. A többiek esetleg velünk együtt nevetnek, nem rajtunk.( És velünk sírnak, ha kell.)

Nem írtam egy igét sem, de ez mind "igei".