Minden kornak megvannak a maga igeismerői. Azt látom, hogy a különböző kisebb gyülekezetekhez tartozók igazán azokkal szeretnek és tudnak érdemben beszélgetni, akikkel együtt "nőttek" fel. Egymást ismerik el igazán autentikusnak hozzászólókként is. Persze olvasnak, tanulmányozzák a Bibliát, összevetnek különböző fordításokat az eredetivel, boncolgatják az eredeti szavak jelentését, díjazva kimondatlanul is a kommentelők szakavatottságát, keresve a hasonszőrűeket, mint mindannyian. Isten igéje, Isten kegyelme, Isten sokféle bölcsessége minden korban kitermeli azokat, akik az övéi. Óhatatlanul bekövetkezik a stagnálás, nem térnek meg úgy az emberek, mint régen, s akkor a hívők egymás közt feszegetik az Ige igazságait, amik előbb-utóbb különválasztják őket. Most az "üldözés" következik, "jó lenne összefogni" jegyében közelednek egymáshoz, mégis attól tartva, hogy nehogy fel kellene adniuk valamit is abból, amit már "megszereztek" Krisztusban. Ki az ismeretet, ki a bölcsességet, ki az erőket. Vajon belefér-e abba, hogy a "Szent Lélek (Szellem) osztogatja ajándékait kinek-kinek, ahogy akarja" az is, hogy nem mindig működik ugyanaz az ajándék valakinél, hanem kap mellé egy másikat is, vagy az sem működik, amit egyszer megkapott? Tudom: Isten ajándékai megbánhatatlanok, és jól kellene sáfárkodnunk velük, de vajon tudja-e mindenikünk mindenkor, hogy mindig mindenben engedelmes volt, és nem hallott félre semmit, abból, amit az Úr mondott neki?