Az ember lánya férjhez megy. Nem vár csodára, tudomásul veszi, hogy a királyfi nem jön el fehér lovon. Aztán a valóság minden képzeletét alulmúlja. A férj annál is másabb, mint amit elbírt volna képzelni. Nem a szabályokhoz, hanem az ember lányához képest. Mert hogy birtokába akarja venni a nőt mindenestől. Testestől, álmodozástól, mindent be akar kebelezni. Csakhogy nem éri fel az álmait. Nem képes. Nincs hozzá adottsága. Elhamarkodott igen volt egy leánykérésre.

Természetesen ebből a kapcsolatból, ami immár örökre szól, hiszen összeházasodtak, a feleség kitörésre készül, ami lehetetlen. Gyerekek születnek, az anyai kötelesség, a feleség kötelessége itt tartja.

Aztán – éppen e masszív hiányérzettől sarkallva is – a nő megtalálja a miértjeire a választ Isten létezésében. Tudomásul veszi, hogy van Isten, akit ő eddig nem vett figyelembe, akitől megtud mindent, amit akar, és megoldást, választ nyer a kérdéseire is.

Lelkes. De hamarosan be kell látnia, hogy többre vágyik, mint a többi testvér. Istenből többre. És ugyanakkor azt is sajnálattal kell tudomásul vennie, hogy csak nő, akinek más szerepet szánt az Úr. Így nyűglődik egy jóllakott férj és egy jóllakott férfi-fiúi hívő társaságban, akik között fel sem emelheti a fejét, mert az ige kimondatlanul is szól: az asszonyok hallgassanak…

Eltelik húszon valahány év. Ezalatt a gyermekei felnőnek, a férj elhidegül, a közösség szétszóródik. Ő maga – miután imádott foglalkozásától, ami inkább hivatás volt számára, Isten megszabadította – egyedül marad a kérdéseivel, a házasságuk képtelenségének nyilvánvalóságával, a gyülekezetben megoldatlan, mert megoldani nem akaró emberek problémáival, és úgy érzi akkora hegy áll előtte, egész elhibázott életével, hitével, hogy innen már tényleg csak Isten tudja kiszabadítani, ha ki akarja.

A régi testvérek mind elmentek, más gyülekezethez csatlakoztak, az újak pedig nem akarnak többet, mint, amit lehet.

Most 62 éves.

Talán még van ideje megtalálni a maga számára az igazságot, ami konkrétan az ő életére érvényes. És ebben megengedve mindent, azt is, hogy nem evangélista, nem gyógyító, nem próféta, nem valaki, hanem egy kő Isten országában, egy tégla Isten házában, épületében, aki éppen csak szereti az Igazságot, és minduntalan keresi, akkor is, ha ez sokaknak nem csak nem tetszik, hanem nincs is ínyére, kényelmetlen. De akár azt is tudomásul véve, hogy nincs vele Istennek semmi komolyabb szándéka, elég, ha kitart és megmarad abban a hitben, hogy minden dicsőség az Úré, és ha valakik osztozni szeretnének rajta, hát lelkük legyen azon.

És ha ennek a módja egy olyan út, ami nem ahhoz az elhalt közösséghez köti, hanem egyedül, vagy azzal, akit az Úr mellé küld, azzal kapcsoltatja össze – legyen.

Felül kell vizsgálnia hitét. Mert csak az a hit áll meg, ami Isten kijelentésén alapul. Ha az írott igét neki nem erősíti meg angyal, vagy a Szent Szellem, akkor nem kell sehova mennie, elég, ha kitart az írott Ige mellett, elég, ha azt tanulmányozza, és függetleníti magát elkötelezetlen és igenemismerő prédikátorok, képzetlen és nemtörődöm pásztorok maguk kreálta beszédeitől. Sok szót, igét össze lehet hordani, mint a szél, amikor felborzolja a tájat, szétrepíti és összetakarítja, vagy éppen elteríti a leveleket, szemetet, port – ami nem ad segítséget, tiszta útmutatást, támaszt, hanem teleszórja válogatatlan szavaival a termet, az emberek fejét, szívét, amiből aztán nem csoda, ha nem születik semmi életképes. Ha nem a Szent Szellem (Lélek) útmutatása szerint prédikál, tanít bárki, nem ér semmit a munkája. Sőt , nagy kárt tesz az emberekben, és nincs ez Isten gyönyörűségére. Nem hiszem, hogy Isten ezt akarta volna, hogy vele ez történjen. Hogy mégis megengedte, csupán azért van, mert ő is hagyta. Tehát a felelősség az övé, és azoké, akik neki prédikáltak, akik irányítottak, akik elvártak tőle jelenlétet, mindent, miközben ők maguk messze nem teljesítettek úgy, ahogy azt tőle elvárták.

Nem Isten a hibás.

Ezért kell neki magának megkeresni Őt.

Talán Isten irgalma könyörül azon, hogy nő létére meri ezt megtenni.