Mivel mindennel megajándékozott, ami az életre és a kegyességre való, hát az imádságainknak is meg kell változnia. Nem azt kérjük Tőle, ami már a miénk benne, hanem azért könyörgünk, hogy megismerjük, felismerjük mindazt, amivel megajándékozott. Pál is azért imádkozott, hogy a hívők mind jobban és jobban bővölködjenek Isten jóvoltának szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága megismerésében. És ha megismerjük azt, amivel megajándékozott önmagában, ez nem tesz minket felfuvalkodottakká, sőt, inkább még kisebbek leszünk a magunk szemében, és az Ő munkáját, Őt Magát emeljük fel szívünkben, életünkben.  Megismerjük, hogy mi az igazban vagyunk, Őbenne, de ez nem azt jelenti, hogy haveri vállveregetéssel szólunk Hozzá, hanem térdre esünk Nagysága, Kegyelme előtt. És rájövünk, hogy egymás nélkül nem vagyunk Őbenne, mert Ő tökéletes egységben van, tehát nekünk is tökéletesednünk kell az Ő megismerésében. Elszenvedve egymást. És ez a pásztorokra, elöljárókra is vonatkozik! Ha ők nem szenvednek el minket, mert nem tisztelnek meg minket azzal, hogy különbnek tartanak minket maguknál - akiknek végső soron prédikálhatnak - akkor olyan pásztorok ők, akikről az ige nagyon elmarasztalóan beszél. A béresnek nincs gondja a juhokra. Nem gondozza őket, nem vizsgálja meg, mi a bajuk, nem tisztogatja ki őket a piszokból, elhanyagolja a gondozást. És másoknak sem engedi. Ez aztán a kemény "legény"!