Sokszor úgy élünk, mintha Isten nem tudna rólunk, nem látna minket, nem lenne tisztába azzal, ami velünk van. Magyarázkodunk neki imáinkban, miközben szavak nélkül is tudja jól, mi van bennünk. Átlát rajtunk, de többet mint a röntgen. Visszanézünk az életünkre, és mérlegelünk, osztályzatot remélve Tőle, miközben nem vesszük észre, hogy bár adott egy mérőzsinórt nekünk, és ez a hit, más az Ő szeme, más az Ő mértéke, amivel bennünket mér. Egy Fiú a mérték. 

Annyiszor elkeseredtem belül, amiért nem olyan a felmutatható érték az életemben, mint azt én elgondoltam, hogy Isten szerinti lenne. És van, volt, amikor a testvérek, a tanító, a pásztor véleményéhez próbáltam igazodni. Eredménytelenül, mert kicsoda elégítheti ki a kívánságainkat, ha nem Isten? Ő maradéktalanul megtette. És ezt, amivel betöltötte minden szükségünket, Őt, akivel helyettesített minket, a Fiút, akiben önmagát adta nekünk - jó, ha még jobban megismerjük.

Már a tűrőképességem határán is túl - ott van Ő, és megtoldja az enyémet.

Már a hitem végelgyengülésében egyszer csak megjelenik a "semmiből", és feltámaszt. "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, s én megszabadítalak."

A legtisztábbak ezek a reggeli órák. 

Újra Pilinszky verseit olvasom. Mikor először találkoztam velük, ráébresztettek saját összevisszaságomra, addig megszerzett tudásommal együtt. Volt valami-valaki a versein túl. Ott ragyogott egy másik világ, az örökkévalóság, csak még nem tudtam a nevét. A hiányra, mi bennem volt, a versei ébresztettek, terelgettek. És most is - csodálatosan egyszerű és a megfoghatatlannal találkoztató költészete simogatja a lelkem. Úgy érzem, mintha közelebb lettem volna Istenhez akkor, amikor még nem is tudtam Róla. Olyan, mintha csak ki kellene nyújtania az embernek a kezét, hogy megérinthesse. Ablak arra a világra, amit nem ismerünk.

De mióta ismerem, és tudom Kicsoda ez az ajtó, azóta talán azért nem látok annyira világosan, mert bennem van a világosság, és másokra világít. Én a hit útján járok, szinte vakon. A hit szemei másképp érzékelnek. Az ismeret, ami a szívemben van, erőt ad a mindennapokhoz, "látást" az elviselhetetlen elviselésére, képességet, ami átvisz a túlsó partra. Ez a képesség maga az Úr. És amikor lankadni kezd bennem a hit, akkor fellángol Isten szerelme, aki a pislákoló mécsest nem oltja el. Hogy ezt hogyan csinálja, nem tudom. Csak örvendezek Benne, mert Hozzá hasonlóvá tett, és abban gyönyörködöm, amiben Ő.

Pilinszky János:

Magamhoz

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod csillagokra,

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sisteregve átcsap,

tudom, több vagy mindannyiunknál,

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.

Egy vers attól (is) jó, hogy bele éled magad, el tudsz vonatkoztatni önmagadtól, át tudod érezni a költő gondolatait, át tudod élni-látni mindazt, amit közöl, amit közölnél, amit meglátsz, amit megláthatsz saját életed szemüveg-szűrőjén át. Nekem sokat mond. Talán többet is, mit a költő akart. Épp ettől annyira nagyszerű.