A kerek évfordulót a város tudományos közössége a színjátszás századaira  visszatekintő konferenciával tisztelte meg, a Hevesi Sándor Színház zenés gálaestet szentelt az alkalomnak. A 40 évvel ezelőtti zalaegerszegi vezetéskultúrában látta, és jól látta a városi létmód egyik zálogát. Nászta Katalin könyve pedig az elmúlt évtizedeket dokumentálja színészinterjúkkal, előadásokról szóló beszámolókkal,  ekképp maradandóvá téve a pillanat művészetét. A kötetet és a szerző céljait a színházi és a megyei könyvtárbeli bemutatón ismerhette meg a közönség. E sorok írójának eközben feltett kérdéseire születtek meg Nászta Katalin válaszai.

– Az elmúlt 30 év alatt készült interjúk, kritikák, most kötetbe foglalt sorozatával nem először bizonyítja, hogy a színház milyen mélyen része az életének. Ha nem színészként, akkor íróként, de mindenképp ott van a hivatás közelében. A 80-as évek erdélyi színészete is Önnek köszönheti, hogy dokumentáltatott, s most a zalaegerszegi színház ünnepe is a segítségével lett teljesebb. Honnan ez a szívósság, elkötelezettség, kitartás, türelem?

– Mondjam azt, hogy nem tudom? Biztos van bennem egy jó adag mazochizmus. Olyan a színház számomra, mint az a hely, ahonnan világgá lehet kiáltani azt, amit gondolsz. Mint Londonban a Hyde park erre kijelölt sarka… Még lányka voltam, mikor arról ábrándoztam, majd leülök a járda kövére s onnan üzenek… valamit. Csak odafigyeljenek az emberek. Pályaválasztáskor is ez volt a legnagyobb dilemmám – filológiára (bölcsészkarra) menjek, vagy színésznek? Elkísértem a barátnőmet a színi felvételijére, mert félt egyedül, közben én is megpróbáltam. Sikerült. Sarkalltak József Attila sorai: „dolgozni csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen… meg a „mindenséggel mérd magad…”  A sport is a tökéletességre, kitartásra nevelt, szer- és talajtornáztam érettségiig, díjakat nyertem.  Aztán a színházba belekóstolva, étvágyra gerjedtem. De kevésnek éreztem azt, amit akkor nekem a színház nyújtani tudott, csupán egy szerep.., amiben annyi minden gátol a kiteljesedésben. És megszerettem a színészt. Némelyik „le tudta hozni” a csillagot az égről… Hogy éri ezt el…? Ilyenek foglalkoztattak…

– Miként fogadták az érdeklődését a pályatársai?  Ki milyen volt, milyen volt a közös munka?

– Otthon a pályatársaim nagyon nagyon nyíltak voltak. Nem kellett félniük tőlem – az, amiben akkor mind nyomorogtunk összehozott bennünket. Meg az éhség, amit mind érzünk, hogy sokkal több van a tarsolyunkban. Fellengzősnek hangzanak ezek a szavak, de nem azok. Örültek, hogy elmondhatják, amit gondolnak. Itt már nem ugyanolyan volt, közben megváltozott a világ is. Annyira nem ismertük egymást.  Minden más volt. Idegen, még ha magyar is. De senki nem zárkózott el a 90-es években az interjúktól. A volt kollegám is jobban meg tudott nyílni, Zalányi Gyula. Czegő Teréz már eleve az volt. Borhy Gergővel nem volt könnyű. Gyanakvóbb volt. Taub Jánostól pedig én tartottam, nagyon szigorúnak láttam. De mivel akkor már outsider voltam, nyíltabb lehetett a beszélgetés. Mester Edit kimondottan örült, mégis, nehezebben nyílt meg, érződött a más tájakon való szocializálódásunk. Ecsedi Erzsébettel egy benzinkúton találkoztunk először… Miután leküldtek a színpadról jó ideig gátlásaim lettek velük szemben… De már az interjúkor ő is túl volt egy itteni elbocsátáson, már a visszatért és többször díjazott művésszel beszélhettem.  Pap Lujza az alakításaival hódított meg.  Farkas Ignáccal partnerek voltunk, első szerepem volt itt, nagyon sokat segített az elfogadó magatartása. Tudom, a színész csak akkor lehet óriás, ha bíznak benne.  

– Hogyan fogadták az előadásokról szóló írásokat? Speciális a helyzet, hisz belülről látja a darabok működését, nem a laikus néző szemével.

– Nem tudom, hogyan fogadják, mert nem érkezik hozzám visszajelzés, talán nem is lenne jó. Azt úgyis tudom saját tapasztalatból, hogy a negatív vélemény, vagy a kevés – nem tesz boldoggá egy színészt sem. De abban biztos vagyok, csak akkor haladhat előre bárki, ha kedvesen, de őszintén írnak róla, vagy beszélnek hozzá. Mint ahogy a mi öreg tanárunk, Tompa Miklós tette, vagy, ahogy olvasom a visszaemlékezésekből – itt Ruszt József. És kell ehhez az egész szakmához – bár ez a legrosszabb szó rá – egy kis „őrültség”, szerelem, elfogódottság, amit más iránt nem érez az ember.

– Biztos eljátszott a gondolattal, hogy a színészbarátainak milyen szerepek állnak jól, mire lenne kíváncsi az ő alakításukban?  Van ilyen lista?

– Nem osztok magamban soha szerepeket senkinek, mert nem vagyok abban a helyzetben. De mindig nagyon kíváncsi vagyok, milyen kézben mit hoznak ki magukból a színészek. Olyanok, mint a gyurma: életre kelnek, ha jó kezekbe kerülnek.  A rendezésbe belekóstoltam otthon, szerencsém volt, két fiatal kollegámmal játszottuk el Kányádi Sándor meséit, verseit. Műkedvelőket is rendeztem Kézdivásárhelyen. Volt tehetségtelen rendezőkkel dolgom, sajnos. Veszélyes ez a pálya, csak azoknak szabad ráállni, akik erre hivatottak. És még nekik is meg kell küzdeni az ellenállással, amit a darab, a közeg, a színházi személyzet jelent.

– Miben látja a zalaegerszegi színészek, színházi alkotók erejét, mi az, ami miatt a figyelme, a szeretete feléjük fordul?

– A zalaegerszegi színészek  talán még vidékibbek, mint mi voltunk Erdélyben, gondolok itt az erdélyi 80-as 90-es évekre. Itt lazábbra engedték a gyeplőt, de mégsem ismerhették a fővárosiak és vidékiek egymás előadásait úgy, mint mi akkoriban. Nem tájoltak, főtt mindegyik a maga levében és álmodozott a fővárosi, az országos ismertségről. A tévé révén azok voltak országszerte ismertek, akik szerepeltek benne. A vidékiek sorsa mostohább volt. Erdélyben tájoltak a színházak, megismerhették egymás munkáját,  noha tévé- és filmszereplési lehetőségre ritkán adódott lehetőség. De nagyjából tudtuk ki hol van, mennyire taksálják otthoni terepén. A színésznek jó orra van az ilyesmihez. Itt viszont Budapesttől vízfejűvé vált a színházi szakma. Mintha minden fontos dolog csakis a fővárosban történhetne, miközben kiváló tehetségek „szunnyadtak” vidéken. Belelátva ebbe, kezdtem felfogni az itteniek nehézségeit… És ab ovo színészpárti lévén, már tudtam mit kérdezhetek tőlük…

– A zalaegerszegi társulat sosem felejthető tagjainak állítasz emléket: például Borhy Gergely, Balogh Tamás, György János szerepel a könyvben. Milyen élményeket őrzöl róluk?

–  Balogh Tamás jó színész volt, de én nehezen elviselhető embernek láttam, aki mintha egy lordot játszana a magánéletében, kalappal, sétapálcával járt.  De olyan intellektuális és jó érzékkel alakított Székely János Caligulájában, ráadásul kétszer is, hogy kíváncsi lettem rá. Sajnos, a sztereotip vélekedések miatti előítéletek korlátozzák az egymáshoz való közeledésünket, ezért nem szabad felülni neki, mert ha kellő és őszinte kíváncsisággal fordulsz hozzájuk, és ők sem tartanak méltatlannak a válaszadásra – remek beszélgetések, vallomások születhetnek. György Janóról sem gondoltam sokat, amíg el nem játszotta a Kvártélyházban a Csárdáskirálynő Miskáját. Azért kerestem meg. És kiderült, ő is emberből van. Nyíltan beszélt arról, hogy sokat ivott, aztán letette. Meg hogy bohócokat, babákat gyűjtött - kompenzálásul, mert gyermekkorában nem lehetett... Mennyi mindenről tudott mesélni! Akárcsak Balogh Tamás. Egy egész letűnt világ tárult fel előttem beszélgetésünk során. És megértettem, miért jár úgy, ahogy jár.

– Van-e tüske ennyi év távolából, hogy nem játszik már itt?

– Miután kirúgtak, páriának éreztem magam, kivert kutyának. De tudtam, miért történt, a hitem miatt. Fenyegetésnek tűntem a puszta létemmel az életmódra, amit a színházban folytattak. Nem jártam a klubba, kisgyerekeink voltak. Ott lehetett volna – persze ivás közben – dumálni a szakmáról.  Én meg azzal a hittel, amit épp egyik társuk révén nyerhettem el, valami csodabogárnak, vagy eltévelyedettnek látszhattam. Értettem Gobbi Hilda mondatát, még idéztem is színházi könyvemben: a szentek menjenek szobornak a templomba, ott a helyük, valahogy így mondta. Tény, akkor kaptam ajándékba egy bibliát, hozzá egy bizonyságtétellel.  Elementáris hatást gyakorolt rám. Ahány hívő ember van, annyiféleképp megélt hit is – és én nem gondoltam, hogy emiatt mesterséget kell váltanom… Mégis ez volt az igazi oka, hogy két év után nem szerződtettek… de nem haltam bele. Mondhatom, javamra vált ez az időszak, akármilyen nehéz volt. Tulajdonképpen hálás vagyok, hogy így történt.