Szeretem a gyülekezetemet, írta egyik kedves testvérem, aki pásztorolja is azt. Nem ismerem személyesen, csak olvasom a net-en az írásait. Tetszik. Most, hogy sok keresztyén közösség "kimaradt" az államilag elismert, egyháznak tartottak közül, elképzelem, hogy az a kitaszítottság is, amit közösen átélnek a hívők, összetartja őket, és még nagyobb szeretetre buzdulnak egymás iránt. Feltételezve, hogy erről is beszélnek, nem hallgatják el, mintha nem is létezne a dolog. Jó volt olvasni.

Akármerre indulok, akárhova nézek, akármit olvasok, a végeredmény ugyanaz: sehol sincs megnyugvás, csakis Istennél. Még akkor is, amikor különféle meggyőződések feszülnek egymásnak hívő berkeken belül. Mert Isten tényleg jó, és bölcs, és mindaz, amit, akit keresünk. És Ő jó, Ő bölcs egyedül. Már-már közhelynek számít, ha az ember ezt leírja - mégis jó újból és újból megállapítani. Meg azt, hogy még mindig tart a kegyelmi ideje.

Elolvastam Vámos Miklós: Anya csak egy van c. könyvét. Ajándékba kaptam, hát illik elolvasni. Régebb elhatárolódtam az ilyen könyvektől, amik ennyi közönséges, trágár szöveget használnak. Ez is. De nem az a lényeg. Hanem, hogy így él, gondolkozik ebben az országban az emberek többsége. Egy belső monológ az anya, a fia részéről, miközben lezajlik egy küzdelem az életbenmaradásért. Ezt a belső monológot rendkivül nehéz megszakítani bárkinek is. Kórképnek, lelki tükörnek remek alkotás. Bár nagyon elkedvetlenítő. Ha az ember ismeri már Isten kegyelmét, még inkább. Hogyan is lehet hát elmondani ezeknek, mit jelent Isten kegyelme számukra?

Micsoda kegyelem (szerencse), hogy annak idején Isten megnyitotta a szívemet, és képes voltam befogadni az igazságot! Ha nem tettem volna, magam is hasonlóképpen élnék-gondolkoznék, mint ez az anya, ez a fiú. Nem lenne semmi kapaszkodóm, semmi sziget, ahova kiúszhatnék, semmi, amiben bízva újra talpra állhatnék, én is sodródnék az árral, annak közepén, vagy alján, szinte mindegy, ami a végeredményt illeti. Hát hogyan is érheti el az ember, hogy valahogy ráfigyeljen a másik, és meghallgassa az evangélium üzenetét? 

Visszaemlékezve, engem az ragadott meg, hogy volt valaki, aki hitte azt, amit állított. Másról beszélni sem akart. És az élete is ezt tükrözte. És amiről beszélt annyira vonzott! Senki addig nem beszélt velem erről! Aztán elmaradt az első bizonyságtevő, de jöttek mások, találkoztam a hívők kis csapatával. Mind fiatalok voltak, egyet kivéve talán. És   szomjasak az Igazságra - egy darabig. Hol fáradt el az egész? 

Azt hiszem ott, amikor többre vágytunk Istenből, mint amit kaptunk. És ez még önmagában nem baj, csakhogy ezek a vágyak a földi életünket javítani igyekezők voltak, nem az Isten mélyebb megismerésére vezetők. Ha én is hirdethetem majd szószékről az igét, ha én is gyógyíthatok majd Jézus nevében, stb. Átestünk a ló túlsó oldalára, miközben elfeledkeztünk saját életünk megszenteléséről, amiből az erőt nyerhettük volna Isten tökéletes akaratából. Mert Ő mondja, hogy "Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket ti kétszívűek." Jakab 4:8

Isten az övéinek üzeni ezt. És ekkor már nem az lesz a fontos, mit tett Isten értem ma, milyen módon áldott meg, ki gyógyult meg az Ő Nevében, mikor imádkoztam érte, vagy szabadult meg, mikor rátettem a kezem az Ő Nevében - hanem az, hogy ismerjük Őt és engedjük látni a munkálkodást a mi életünkben. Megalázzuk magunkat annyira, hogy el merjük mondani, mire világított rá Isten a mi életünkben, és mit változtatott meg.

Közösség csak a közösség gyakorlása nyomán születik. Azonos hit csak az Istenhez való azonos hozzáállás révén működik. Ezért is közösségteremtő igéje az Úrnak a következő: "Ismét, mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, a mit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.  Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Máté 18:19-20

Nem sok emberre, nagy gyülekezetre, a világ előtt való hivalkodásra van szükség, hanem két-három emberre, akik ugyanúgy szeretik és keresik Isten közelségét, jelenlétét. Nem a cselekedeteit, hanem Őt magát. Ő pedig szent. Nem állhatunk meg a jelenlétében másként mi sem.

Jó tükör a Példabeszédek könyve. És jó Jakab levele is. Mekkora türelme van Istennek, hogy még az övéi felől is van "reménysége", hogy inti, feddi, buzdítja őket, változzanak meg. Sok hívő azért keseredik meg, mert a hívők közül egyre többen csak a földi jóléttel törődnek, nem Isten mennyei akaratának megismerésével. Nem a megszentelt életmód lebeg előttük célként, hanem a "javak" megszerzése. Hogy legyen nagyobb a gyülekezet, jöjjenek többen, terjedjen a híre, mennyi csoda történt köztünk, stb. És Isten keze már rég nincs a dologban. De még mindig tart a kegyelme. Még most is szereti az övéit, s még most is várja őket, hogy Hozzá térjenek, Vele foglalkozzanak, mert akkor majd Ő is foglalkozik azokkal a dolgokkal, amik miatt annyira aggódnak az övéi. 

És ha akad két három ember, akik így állnak hozzá, és le tudnak mondani arról, hogy uralkodjanak a másik fölött, valóban testvérnek tartva egymást, nem alá és fölérendeltségi viszonyban működnek, akkor, csakis akkor - ott lesz köztük az Úr Jézus. Aki ott van most is, csak éppen nem fedi fel jelenlétét, mert hiányoznak az általa szabott feltételek. 

Törekedni kellene arra, hogy felfedje a jelenlétét.

Jó volt tudomást szerezni arról, hogy van hely, ahol vannak emberek, akik ezt teszik.