Írom, ami jön.

Egyik oka az elcsúszásunknak az ismeret. Mikor olvastam, és láttam, hogy a hagyományos egyházakban is vannak Istennek emberei, akik szeretik Őt, akkor értelmetlenné vált az a fajta merev, komoly hozzáállás az igéhez, mint a miénk, ami teljesen felforgatta az életünket, megváltoztatta a világhoz való hozzáállásunkat, csodák, gyógyulások történtek, és bennünk-velünk volt az Úr, amihez az is hozzátartozott, hogy a többiek utáltak, lenéztek, kinéztek, megvetettek minket. De boldogok voltunk.

Aztán kettészakadt a közösség, és köztünk is lettek olyanok, akik már másként gondolkoztak a hitről, megengedtek maguknak ezt-azt. De maradtak, akik konokul ragaszkodtak első istenmegismerésükhöz, de megdermeszette őket a másik oldal. Meg az, hogy talán mégsem úgy van, ahogy ők hitték, nekik tanították. 

Meglátogattam egy testvéremet, aki jó ideje kivált a csapatból, mert sok minden nem tetszett neki, ahogy nekem se, de én mégis maradtam. A helyzet azóta csak rosszabbodott, és mondhatjuk, hogy azért nem tökéletes egy közösség, mert én is oda járok, de ez nem teszi élhetőbbé a dolgot. Mert ha nem járok, félnem kell Istentől, mert elhagyom a gyülekezetet, ha járok se változik semmi, mert nem is veszik figyelembe, amit észrevételez az ember.

Már nincs bennem se harag, se neheztelés. Csak a fáradt mosoly az arcon. Minek gyűrődni akarattal, ha nincs semmi látható értelme? Ha maradhat az ember boldog református, hiszen ott is vannak, akik nagyon ismerik és szeretik Isten Igéjét, és ha tényleg nem azon múlik az üdvösség, hogy bemerítkezett-e valaki, vagy sem.

Hogy nem lehet értelmesen megbeszélni senkivel ezt a kérdést pld, anélkül, hogy egymás fejére ülnénk a magunk vélt igazának megdönthetetlenségével? Mindenki prédikál. Nem tud keveset mondani, odafigyelni sem a másikra, csak hajtogatja a magáét, igeileg, és elbeszélünk egymás mellett. 

Nem értek egyet azzal, hogy elmaradt. Akkor, amikor elmaradt, ahogyan elmaradt, szememben teljes lázadás volt Isten Igéje ellen.

De akkor mi van most velem, és a sok másikkal, akik ugyanúgy elmaradtak, vagy el akarnak maradni, nehogy képmutatókká váljanak? Hiszen ahhoz, hogy megértsünk, befogadjunk, megemésszünk, ELHIGGYÜNK egy igét, idő kell. Meg törődés, meg odafigyelés. Milyen remek példát adott nekünk az Úr Jézus, aki együtt élt a tanítványaival három évig! Nem bibliaiskolába jártak, hanem együtt éltek. Ma már ez lehetetlennek tűnik. Pedig talán nem az. Szerintem ezért is mondja az Úr, hogy elég két három ember, akik Őt kövessék, és megegyeznek a dolgok felől, tehát kicserélik egymás gondolatait, meghányják-vetik, Ő pedig ott lesz közöttük.

Hány csalódott hívő van, akik lebutultak a sokféle "tanítás" alatt, és nem is mertek maguk gondolkozni, mindent csont nélkül bevettek, ami aztán ilyen-olyan hatást gyakorolt az életükre. És odaszánták az életüket. A "tanítók" pedig egy bocsánatkéréssel, vagy még azzal sem, elrepültek, otthagyva maguk mögött a káoszt.

Jön valaki messziről mindig. Van valaki, aki jobban ismeri az igét, mindig. De hol van az a hely, ahol a testvérek egymást egyenlőnek elismerve, egymás Isten-megismerésére egyformán kíváncsiak, meg is várják, amíg az el bírja mondani, vagy meg meri kérdezni, és nem túlkiabálják egymást, vagy szellemi könyökléssel elhallgattatják a másikat, csakhogy ők érvényesülhessenek a magyarázattal. Hiszen már nem Pál apostol korában élünk. Hiszen már mindenki számára elérhető a Biblia, sokféle fordításban is ráadásul. 

Nem igen lehet új felismerésekre jutni, de az egyes ember számára első felismerésre bizony igen és ez a legfontosabb! De ha nem hagyjuk, nem engedjük, hanem beültetjük magunkat az iskolapadba, ahol csak arra kíváncsiak, hány embert ültetsz magad mellé, de nem törődnek azzal, milyen lelki képességeid vannak, hogyan bírod felfogni, mire van szükséged - hát Isten legyen a talpán az a valaki, akinek így sikerül Istenhez vezetni bárkit is.

Sok komoly, odaszánt életű hívő kallódik így. Senki sem megy utánuk. Pedig egyébről sem gondolkozik, mint Isten dolgairól. Milyen pásztoraink vannak? Fehér holló, mikor az ember hall valakiről, aki még esetleg meg is látogatja a "juhait". Tudom, mi mindannyian az Úr juhai vagyunk, törődjön mindenki a maga dolgával, stb. 

De jól van ez így? 

Látok facebook-os lelkendezőket, míg személyes életükben nyomát se igen találni a testvéri törődésnek. Tisztelet a kivételnek, persze, de azért elhúzza az ember a száját.

Voltam én is ilyen, értem én ezt is. Mert hiszem, hogy akit Isten maga hív el, megérint, az NEM MARAD A RÉGI. S akkor szembefordul azzal, amit addig képviselt. Ez pedig bonyodalmakat okoz az életében. És bizony azok életében is, akikkel együtt él. Most akkor ki kell dobni a kukába az egészet? Hát ezekhez a kérdésekhez keres az ember társat, aki megérti, aki hajlandó és nem a maga dicsőségére, hanem Istenért, törődni a testvérrel.

Talán nem is pásztori feladat? De akkor nincs is értelme iskolapadokban ülni egy istentiszteletnek kinevezett rendezvényen, ahol a szokásos igemagyarázatokkal tömik a hívő, amúgy is káptalan fejét a sok rá nem vonatkozó tanítástól.

Ma jutott eszembe: az ember azért sem tud megérteni bizonyos dolgokat, mert annyi haszontalan mással van tele a feje. Ezeket ki kellene először dobálni. Helyre van szükség az új és jó dolgoknak. Új tömlőre az új borhoz.

Hiába. Egy emberélet sem elég idő, felfogni Isten akaratát, megismerni az Ő tökéletes tervét. Csak amikor megismerjük, akkor gyorsan kell élni is vele, hogy el ne fogyjon az a maradék kis idő is, ami még adatott a munkálkodáshoz.

Hálás volnék már azért is, ha valaki - közülünk - venné a bátorságot, és elmondaná a saját kis kálváriáját a keskeny útra való lépéstől, ami épülésünkre lenne nekünk is. Valóban nem mindegy ki tanít és mit, meg hogyan. De nem előadást tartana, hanem elmesélné. Hogy én is elmesélhessem és ő is. Hogy végre, ahogy kitárjuk egymás előtt a szíveinket, megjelenhessen köztünk az Isten, aki maga a szeretet. Ha csak egy kicsit törődnénk egymással. 

Vagy hiába mondja az írás, hogy bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek? 

Gondoljon ki-ki amit akar, én úgy látom ezt, hogy Jézus középen ül, mi pedig körbeüljük, és elmondjuk, megkérdezzük egymástól, mit kapott az Úr "asztaláról". Mert már mindent nekünk adott. Ő azért ül köztünk, hogy gyönyörködjön abban, hogyan élünk Vele. 

Azt hiszem így van. Vagy rosszul gondolom? Nyugtasson már meg valaki! De ne oktasson ki, mert azt nem szeretem. És szerintem Isten sem.

Ne írj, mondták. Ne játssz, mondták. Ne írj blogot. De meg nem hallgatnak. Érdekeljük mi egymást egyáltalán?