2013.05.25.

"A kapcsolat megszakadt."

Ez a legeslegborzasztóbb dolog, ami történhet az emberrel. Nincs kapcsolata.

És minden akadályozza a létrejöttét. A test, a körülmények -  minden. Be lettünk zárva a magunk testébe, saját testünk a börtönünk, ebből kell kitörni, ezt kell legyőzni. Mikor fájunk, elsősorban belül fájunk. Mikor nem érzünk, a bensőnk érzéketlen. Az igazi öröm is bentről fakad, a valódi fájdalom is. Minden, ami látható csak a belső valóságnak a kerete, a váza.

Azt hiszem az édenben az a test, amiben nem volt semmi eltakart, nem is lehetett akadály.Azt hiszem, épp azzal takaríthatjuk el az akadályokat, ha láthatóvá teszünk mindent. Ha nem titkolózunk.

Szeretek gondolkodni. Ilyenkor hallgatom a bensőmet, megszólal, s én fülelek, mit mond éppen most. Tele vagyok az életemmel, tele vagyok az elmúlt időm gondolataival, érzéseivel, emlékeivel. Minden nyomot hagyott bennem, részese voltam mindennek, ami megtörtént velem, amit megtettem, s amit elutasítottam. Az ember zárt, egyszeri, megismételhetetlen. Rendelt neki az Úr Isten társat, hogy jó dolga legyen. Épp a kapcsolat végett. Hogy Istenképűségét felfogja. Mert az Isten sincs egyedül. Hárman van. Atya, Fiú, Szent Szellem.

Mikor reggelenként hallgatom a lelkemet, amint elemlegeti nekem a gondolataimat, amikkel irányítja az életem, amik az Isten igazságának fényében nyernek értelmet és célt – sosem vagyok egyedül. Bár egyedül fekszem. Velem vannak a gondolataim, velem van az Úr, velem van az Igéje, a Szava. Olyan vagyok, mint egy könyvespolc. Vagy inkább egy szoba, ahol a polcon ott vannak a könyvek, a gondolatok, az érzések, emlékek. Mikor bejön valaki az én szobámba, találkozhat bennem a legteljesebb lényemmel. Mindent megtudhat rólam, amire kiváncsi. Csupán meg kell neki mutatnom, melyik könyvet vegye le, hova nyissa ki, melyik székbe üljön, melyik képre nézzen a falon. Időbe telik, amíg megért, felfog, megtalálja azt, amire kíváncsi.

Mikor még nem volt bűn, ez a “szoba” nyitva állt, és Ő tudta rólam mindazt, amit örömmel hallott tőlem, mert szeretett, szerette hallgatni a hangom, a történetet, az átélt élményeimet. Magára csodálkozott bennem, mert Ő teremtett a saját hasonlatosságára. Szerelmünk tökéletesen működött, bizalmunk egymásban teljes volt. Ő mindent tudott rólam, én teljesen biztonságban éltem Vele. Esténként eljött megkérdezni, mi újság velem. Hallani akarta a hangom, élvezte egész lényemet, s én fürödtem ebben.

De a bűn, a bizalmatlanság rám zárta az ajtót, "tudtomon kívülre kerültem", megszakadt a felhőtlen viszony. Elárvultam. Önmagam zárkájába kerültem, és hideg volt, mert kint maradt a fény. Sötét volt, mert nem nyert értelmet mindaz, ami velem  történt. Nem volt, akinek elmeséljem esténként, mert nem jött megkérdezni, hol vagyok. Magamra maradtunk Ádámmal, és reggelenként lázasan dörömböltek bennem az emlékeim, gondolataim. Egy pillanat alatt üldözötté váltunk. Elvetettekké, akiknek megszűnt a kapcsolatuk.

Elárvultunk. És egymásnak is idegenek lettünk. Látni kezdtük a másikat. Másiknak kezdtük látni azt, aki mi voltunk. Meghasadtunk.

Reggelenként – mióta eljött hozzánk, és értünk – az Ő biztos ígéretei, Szavai, amik felmerülnek a lelkemben – megtartják az életem. Benne. El vagyok rejtve, a szobámban velem van Ő, akivel átmehetek saját falaimon. S bár érzem testem tehetetlenségét, TUDOM, hogy mindenre van erőm Általa. Újból egyek vagyunk, aki mindent tud rólam, és csupán értem, hogy világosan lássak, küldte el Szavait, s kéri, hogy őrizzem meg őket a szívemben. Hogy a “én-szobában” leülhessek a legkényelmesebb helyre, ahol mellettem, velem ül Ő is, nem is mellettem, hanem bennem. És hallgathatom, figyelhetek Rá, élhetek Benne, Vele, Általa. Csak azért mondta, hogy imádkozzam, hogy hallhassam szavaimban a szavait. Hogy a kapcsolat, ami annakidején megszakadt, nyilvánvaló legyen számomra is, mindenkor, hogy ÉLŐ.

Mikor imádkozom, az ígéreteit emlegetve, Isten Szavait hallgatom, aki megerősít.

És soha nem hagy el.

“Aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.”

Amire én eljutok, más is eljuthat.

Ha egyedül örülünk valaminek, az örömünk ürömmé változik.

Ha nem akarjuk megérteni a másikat, kizárjuk az örömöt okozó fáradtságot az életünkből.