Ma reggel Karen H. Jobes 1 Péter kommentárjában olvastam néhány gondolatot, ami szorosan kapcsolódik az előzőbejegyzésemhez. Jobes szerint a szexuális etikánk fontos tesztje lehet a Krisztus iránti hűségünknek, különösen olyan társadalmakban, melyek erkölcsi felfogása alapvetően eltér Jézusétól. A kanadai teológusnő szerint az első századi kisázsiai keresztények sok konfliktusa abból fakadt, hogy „más prioritások, értékek és kötődések szerint éltek, mint pogány szomszédaik”. „Ezek a különbségek elég láthatóak voltak ahhoz, hogy a nemhívők észrevegyék, és adott esetben Krisztusba vetett hitük miatt bántalmazzák őket.” (1 Peter, BECNT, Baker Academic, 2005, 4)

 

„Készen állnak a mai keresztények arra, hogy elidegenedjenek társadalmuktól a Krisztus iránti engedelmességük miatt?” – kérdezi Jobes. Bizonyos értelemben ez a kérdés. „Péter első levele kihívást intéz hozzánk, keresztényekhez, hogy újra vizsgáljuk meg az általunk is elfogadott társadalmi normákat és legyünk készek elszenvedni az elidegenedést saját kultúránktól, ha annak értékei összeütközésbe kerülnek Krisztuséival.” (5)

De hol tapasztaljuk leginkább ezeket az ütközéseket? Jobes szerint az önmegtagadással kapcsolatban. Az euroatlanti régióban nem attól kell tartanunk, hogy a hitünk miatt bebörtönöznek bennünket, bedobják az ablakunkat vagy ürülékkel kenik be az ajtónkat. A véleményünket még a médiában is úgy képviselhetjük, hogy az nem feltétlenül vált ki komolyabb felhördülést (kivéve persze, ha a homoszexualitásról van szó, és azt bűnnek nevezzük, mert olyankor elszabadul a pokol). A mi Krisztusért való szenvedésünk elsődleges terepe az önmegtagadás, állítja Jobes, amit Jézus a követés feltételéül szabott (Mk 8,34). Ez a választóvonal. „A bűnre sokszor úgy gondolunk, mint amit a gyönyör kísértése motivál. De a bűn ereje talán inkább a fájdalom és a szenvedés kerülésében rejlik.” (5) „Jobb betöltetlen szükségekkel és beteljesületlen vágyakkal élni, mint vétkezni. Nem erről szól az önmegtagadás?” (5)

A keresztények idegensége Jobes szerint erősödik, ahogy a modern társadalom Jézus Krisztus evangéliumával ellentétes elveket törvényesít. S. Gaede mondta kesernyésen: „Furcsa időket élünk. De lehet, hogy épp az idő, amiben élünk, tesz furcsává engem és a hozzám hasonlókat. Nem tudom, melyikről van szó.” (5) Jobes szerint nincs ebben semmi különös. „Péter első levele úgy mutatja be a keresztény közösséget, mint egy idegen földön élő kolóniát. Mint egy sziget, kultúra egy másik kultúra közepén. Az újjászületés, mely új identitást és Isten országában új állampolgárságot ad, minden kultúrában látogató jövevényekké és idegen lakosokká tesz bennünket.” (5)

Tényleg azok vagyunk? Javaslom, vessünk egy pillantást a döntéseinkre.

Amit hozzáfűztem:

Azt szeretni, amit az Úr egyenlő azzal, hogy nem evilági dolgokra vágyunk. Az önmegtagadás azt öldökli bennünk, akiknek Ádámban születtünk. De meghaltunk Jézus Krisztusban az ádámi természetünknek, és feltámadtunk Jézus Krisztusban isteni természettel. Ezt "megtapasztalni" csak úgy lehet, hogy előhívjuk a készülő fénykép negatívját, ebben az esetben a feltámadott mivoltunkat. Napvilágra kerül az, akin nem uralkodik már ezen a világon semmi és senki. Ezt nevezhetjük engedelmességnek, hitnek, de mindig a mennyei válik láthatóvá ilyenkor, amitől megijed a hitetlen és a hívő még inkább megerősödik. Igen, idegenek és vándorok vagyunk itt a földön.

Jó olvasni, hogy erre rájönnek a keresztények régen is, most is, a jövőben is...

Ellenállni e világi hívó szavaknak, "jár neked", "megérdemled", stb. az  evilági lét gyönyöreinek, és mértékletesen élni - ez biztosan nem klappol a divattal.

Jó a bejegyzés, mert továbbgondolkodásra késztet. Lehet nem mindenben passzol a hozzászólásom a mondandódhoz, de mégis örülök, hogy a magam számára sikerül megerősíteni Isten akaratát az életemben.