Én vagyok az élő vizek forrása.(János 4:10, 7:38)
2013. november 03. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Én vagyok az élő vizek forrása.(János 4:10, 7:38)

Ott vagyok, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben.

Ezt mondja Jézus Krisztus.

Mindenhatóságából az derül ki, hogy mindent tud, mindent lát, mindenre elhat, de az ember számára megragadható formában csakis akkor van jelen, ha ketten, vagy hárman összejönnek az Ő nevében.

Ez az egyik feltétele annak, hogy köztünk legyen.

Az Ő nevében, azt jelenti, Jézus Krisztus nevében, ami nem választható le Tőle magától. Ebben minden benne van, aki, ami Ő. És ez a tanítványaira vonatkozik. Ezért nem lehetséges ez mindenki számára, csupán külön kegyelméből, amit ad ugyan, de annak feltétele: a hit. A többi megtapasztalás a csodák kategóriájában tartozik, és az már a csoda természetéből kifolyólag is, nem lehet rendszeres.

Tehát az a „vallásos” megközelítés, hogy Isten mindenütt jelen van csak úgy igaz, hogy bárhol, azok számára, akik hisznek Jézus Krisztusban, ahogy az Ige mondja, hívható, megragadható a jelenléte.

Pont.

Az, amikor a belső szobánkban imádkozunk, keressük az akaratát, imádjuk és beszélgetünk Vele, az mindig nekünk személyesen szól, de nem állhatunk meg csak ebben a szegmensében a Vele való kapcsolatnak.

Állandóan tökéletesítenünk kell. És ez nem megy anélkül, hogy ne vennénk komolyan az Ő Szavát, ne engedelmeskednénk az Ő Beszédének. Mert senki sem lehet bölcs egymagában. Ha valaki azt hiszi, becsapja önmagát.

Az Igének való engedelmesség a hitünknek a megnyilvánulása. Nem találhatunk ki helyette semmi olyat, ami akárcsak hasonló súllyal esne latba Isten mérlegén. Mert Isten mérlege Ő maga, aki Egy a Fiúval, Egy a Lélekkel. És ez az Egység számunkra az Ige ismeretéből lesz nyilvánvaló, mert ez az, amiben számunkra elérhetővé, megfoghatóvá tette Isten önmagát. E nélkül ingoványon járunk. Mikor azt mondja az Úr Jézus, hogy Ő az ajtó, Ő az élő kenyér, ami Istentől szállt alá az emberek élő eledeléül, akkor az Igéről beszél, ami cselekvést, létezést, történést fejez ki, tehát nagyon is „van”. Ezért nem bagatellizálhatjuk az igeismereten alapuló hitet, ami bűnvallásra, bemerítkezésre, Szent Szellemmel való betöltekezésre indítja a hívő embert. A megnyilvánulások másodlagosak ebből a szempontból, az elsődleges az Isten beszédén alapuló hit. Tehát nem mindegy, mennyire hisszük el Isten beszédét. Ha nem történik megtapasztalható módon semmi, mikor ezeknek az igei feltételeknek eleget teszünk, akkor is ez a hit útja. De történik! Erről tesznek bizonyságot a megtért, újjászületett emberek. A probléma a fejlődésen van, amikor megreked a dolog, és óriáscsecsemőkké válnak a kispadon tartott keresztények. Mert az, hogy gyümölcseiről ismerjük meg a fát, nem Istennek, hanem a világnak teszi világossá, kik is vagyunk. Mi nem kételkedhetünk abban, amit velünk megtett az Úr, de van „növekednivalónk”.

Tehát, aki más evangéliumot hirdet, mint ami meg van írva, az hazudik, még ha maga azt is hiszi, hogy nem. Mert az igazság Jézus Krisztus, aki az Atya levelét hozta el önmagában, testében, tetteiben, beszédében számunkra. Testamentum, amihez nem lehet hozzátenni, sem elvenni.

Csak egyetlen megfelelő magatartást tanúsíthatunk Isten felé: a keresőét. Aki mindig onnan merít, amit Isten számára kijelentett. Az Igéből. És ha nem ért még mindent, és nem érthet, akkor leül a „lábai” elé, és hallgatja Azt, aki megmagyarázhatja neki. Jézus Krisztust, aki az Ő Szellemével megeleveníti számára, és emészthetővé, befogadhatóvá teszi.

A tévelygőket ez vezeti vissza, a kételkedőket ez erősíti meg, a bűnösöket ez téríti meg, a gyávákat ez bátorítja. Az Ige. Ezért a legfontosabb annak tanulmányozása, annak prédikálása az Istentiszteletek alkalmával, annak megértése, elhívése, és megvizsgálása.

És ha minden félrecsúszott, akkor is ez az a keskeny ösvény, amire vissza lehet kapaszkodni.

És amikor ketten vagy hárman le tudjuk tenni önmagunkat, nem egymástól, hanem magától az Úrtól várva az Úr jelenlétét, akkor csodálatos élményeken mehetünk keresztül. Ehhez szükség van arra az alázatra, ami semminek tekinti önmagát, és a Mindent, az Urat keresi, várja. Ha egymást nézzük, csak a hiányosságainkat látjuk. De ha Őt, benne felfedezzük azt, akivé lettünk Őbenne, de csakis Őbenne.

Olyan ez, mint a szomjazó, aki iszik a forrás vizéből, felüdül, és meglátja képét a víz tükrében. Nem ő a víz, de abból merít. Nem ő a tükör, de látja benne magát. Nem sajátíthatja ki, nem tulajdoníthatja el, csak élvezheti, használhatja, felüdülhet tőle. 

Lehet bármennyire jó a hasonlat, akkor is csak hasonlat marad, s mint minden hasonlat, ez is sántít. De mégis igaz, és az igazság ösvényén tart, azon vezet az igazság felé.

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr155612298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása