Ugron Zsolna: Erdélyi menyegzőjét olvasom. Báthory Anna korából, annak életét próbálja bemutatni, regényes formában. Nem akarom elemezni, kritikát sem akarok írni, még be sem fejeztem. Csak az eddigiek alapján bennem megszületett gondolatoknak adok hangot.

Az egész történet - magyaroké abban az időben - olyan kusza, erkölcsileg, történésileg, hömpölyög, mint a zavaros, megáradt folyó, tele mindenfélével.

Mikor azt olvassuk a Bibliából, hogy Isten óvja népét a napkeleti erkölcsöktől, hát ettől óvja. A kereszténység mint valami kegyetlen törvény jelenik meg,nagyon halványan, mellékes utalásokban, kötelezettségekben, parancsokban, tiltásokban. Míg a gyógyulás, orvoslás a kínai Lin rabnő főzetjei, varázslatai révén elérhetőek. Amit persze a kor lenéz, de a kor nem ismeri igazán a tisztálkodást. Minden piszkos, fülledt, leánygyermek férjhez adása, asszonykéz uralkodása-kerítése, uralkodó fejedelmek gőgje, várurak egymás elleni véres csatái, családok kényszerű összeboronálása a birtokok megőrzése végett, árulások napirendisége - 

Sosem érthetném, ha nem ismerném Isten akaratát. Egyre testközelibbé válik a szeretet parancsa.

Akkor is, ma is úgy használták a törvényt, hogy ütöttek, vágtak, sebeztek vele. Mintha a Törvény rossz lenne. 

Ezért (is) mondja Pál, hogy a Törvény jó, mert a Törvény tényleg jó. Életre való. Csak nem megigazulásra, mert benne van a büszkeség, a cselekedet feletti - s ez kizár Isten jelenlétének lehetőségéből. A törvény utat mutat. A törvénytől elhajló kihágást jelent. De a törvényt betölteni szeretet nélkül nem lehet. Ezért van szükség új szívre. Olyanra, ami szereti. Nem esik nehezére.

Az a törvény nélküli élet, ami ma van a káoszhoz vezet. Mikor nincs mihez tartani magát az embernek és elmerül a piszkos, iránytalan áradatban. A folyóban az örvények a legveszélyesebbek. Amíg úszni tudsz, tudod az irányt is, merre az arra. Az örvényben már téged sodor a víz, és lefelé.

Jó hasonlat a folyam. Élő víznek folyamai áradnak annak "bensejéből", aki úgy hisz Jézus Krisztusban, ahogy az Írás mondja, tanítja. Nincs egyik a másik nélkül. Víz-ige, Jézus-a megtestesült Ige, Írás-Isten beszéde, folyó-a Szent Lélek megelevenítő ereje... csak pár hasonlat, párhuzam a sokból.

A keresztényeket frusztrálta a törvény. Mintha ez rossz lenne. Pedig nem az. Aki szereti Istent, szereti a törvényét is. A 119.-ik Zsoltár is erről tanít. A Példabeszédek is. Maga az Úr Jézus is. Azért jött, hogy betöltse. És aki Őt szereti, a törvényt is szereti és betölti. Szeretettel. Nem magára erőltetett kényszerűséggel, hanem szívből. Tudva azt, hogy az Úr Jézus kereszthalála nélkül esélye sem lenne Istent meglátni. Nem azért hisz, hogy meglássa, hanem mert hisz, meg fogja látni Istent.

Törvény nélkül a világ elvész. És tényleg. Csak Isten kegyelme tartja még fent. De már nem sokáig. Látni már a jeleket, a hatalmas szökőárak, földrengések, hóviharok, áradások, tüzek, betegségek-járványok, csillagok lehullása. A nagy tudás, ismeret, ami felhalmozódott s amivel nem tud jól élni mégsem az ember. Isten nélkül ez a világ elpusztul. Nem Isten pusztítja el. Ő csupán kivonult, mert az ember kizárta. Nem kell neki Isten, nem kellenek neki a keménynek érzett törvények, amivel a kereszténység java része fenyegeti őket, Maga keresi a szeretetet, és azzal él, ami a keze ügyébe esik. Az pedig a halál. Miközben Isten az ajtó előtt áll és bebocsátást kér. Kopogtat. 

Ez nem egy költői kép csupán, ez a valóság. Be kell engednünk a házunkba, az életünkbe, a szívünkbe. Neki kell kitennie a piros zsinórt az ablakunkba, hogy elkerüljön minket a veszedelem napján a halál. Bennünk kell lennie az enyészhetetlen Élet erejének, hogy az elmúló élet ne vigyen magával a sírba. Nekünk van szükségünk arra, hogy beengedjük Őt, aki megtarthat a veszedelem idején. Segítő, megtartó jobbját  a Szavával, Ígéretével, Tettével adja nekünk, ami hitet ébreszt bennünk, örömet és hálát teremt. És szabadok leszünk e világ félelmétől, a pusztulástól, a haláltól. Mert aki hisz Őbenne, ha meghal is, él. 

Értelmet nyernek bennünk Szavai. Igék lesznek bennünk mondatai. Cselekednek bennünk, értünk állítmányai. És már nem sodor az ár, hanem az ár ellenében úszunk, a forrás felé - nem a tengerbe.