Nem lát az ember az orránál tovább. Szellemi értelemben. Azt hiszi okos, mert felfedez dolgokat. Meg is tudja fogalmazni, formába önti. De messze még a teljességtől, amit felismer. Sokkal inkább butábbnak kellene tartania magát az általa meg nem ismert dolgok miatt.

Egyik ember szemszöge és a másiké - két külön világ. És mindegyik igaz a maga nézőpontjából. Ezért egyiket sem lehet okosabbnak nevezni. Régi igazság ez. Mégis, úgy szenvedjük át az életet, hogy a magunk vélt okossága és a másik vélt butasága miatt ritkán vagyunk közös nevezőn. Ezek lennének a pihenők, a nyugvó pontok a különböző vélemények csatáiban. Már nem is csatákat, valóságos háborút vívunk a másik meggyőződése ellen, a magunkét afölöttinek tartva.

Aztán elmúlik az élet és rádöbbenünk, milyen szűklátókörűek voltunk mindannyian.

Keresztyénként is.

Valóban a legnagyobb dolog a szeretet, igazsággal karöltve.

Ami fájt, az mindig az igazság volt. Ami gyógyított az pedig mindig a szeretet. Mégis, újból és újból megsebeztük egymást az igazsággal, vagy az igazság ejtett rajtunk sebet, okkal, hogy aztán a szeretet bekösse és meggyógyítsa részleges és téves látásainkból fakadó ostobaságainkkal magunknak okozott szenvedéseinket.

Az fáj, ami teszel, és amit nem teszel. Amit akarsz, és amit nem lehet. Az fáj, amit tudsz, és amit nem te tudsz. És az, hogy nem tudod megvalósítani, és ha mégis, nincs benne tartós öröm, mert nem tökéletes, nem teljes, mindig fölülírja valami, valaki. Feltalálnak valami jobbat, felismernek még valamit, és téged már le sem sajnálnak. Hogy aztán ők is "koppanjanak" majd csalódásaikban, ahogyan te is. Mert ez ugyanaz, ebben nincs eltérés. A kezdet és a vég mindenkinél ugyanaz, csupán a köztes időtöltés különbözik. De lényegében semmit sem tesz hozzá ahhoz, ami Van. Csak gazdálkodik belőle.

Azt hiszi, amit felfedez, megismer, elkészít, megcsinál: az övé. Pedig dehogy. A nagy Egész kis részét használja csupán a maga képességei szerint, amit szintén kapott.

Semmi sem a miénk. És ugyanakkor minden. Úgy élhetünk mindazzal, ami a kezünk ügyébe kerül, hogy a szabadság törvénye ítél meg majd egyedül. Mihez kezdtünk, miért éltük az életünket. A hogyan megítélése is ebből következik.

Van aki egész életében spórolt, diétázott, böjtölt, megvonta magát az élvezetektől, elvonult egy kolostorba, kivonult a pusztába, elzárkózott a társadalomtól, magányosan tengette az életét. Van aki két kanállal habzsolta, mindent kihasznált, élvezett belőle. A vége mindkét életformának ugyanaz.

Egyesek híresebbek maradnak, tovább élnek az emlékezetünkben, nagyobb hatással vannak ránk, másokat már tegnap elfelejtettünk. Időnként új megvilágítást nyer egy bizonyos dolog, amitől felborul addigi premisszánk és világnézeti földrengést élünk át - de a lényegen nem változtat. A nap felkel, a hold előjön, a csillagok világítanak, a föld forog, az élőlények egyszer meghalnak, újak születnek. Valami sejtésünk lehet a vég utáni létről, de bizonyosat senki sem tudhat. Csupán ígéreteink vannak a mindenség Teremtőjétől, amik bekövetkeznek majd.

Egy élő földönkívüli Személy, aki bizonyítható tényekkel élt itt a földön Emberként, aki tökéletesen mennyei parancsok szerint élt, semmi bűnt el nem követve - mégis megölték, de Ő feltámadt, nos Ő a garanciánk arra, hogy nem marad mindig minden úgy ahogy eddig volt. Mert Ő tudott valamit, amit az ember nem. És amit tudott, azt megosztotta az emberrel. Csupán hit kérdése az egész.

És ez visszavezet az első mondataimhoz. Egyikünk sem lehet bölcsebb a másiknál. Senki nem képzelheti, hogy több valakinél, csak mert másként lát valamit. Viszont annyira kézenfekvő, hogy mi magunk többre tartsuk a másikat, aki egy új szemponttal, más nézőpontból gazdagíthatja a mi meglátásunkat! Ezt is a fejedelmek Fejedelmétől tanulhattuk.

És a szeretet mindent elvisel. Azt is, amikor a másik megosztja veled a tudását. Csak a gőg ostoba. Csak a felfuvalkodásban nincs szeretet.

Aki mindig leinti a másikat, lekicsinyli, semmibe veszi - az gyilkos. Megöli a másikban éledező képességet az élethez. A tudáshoz.

Ez a "gyilkos" csak azért nem öl, mert szunnyad benne egy félelem.

Nagyon remélem, hogy ezek az emberek is, egyszer legyőzik magukban ezt, és lesznek annyira bátrak, hogy odamennek ahhoz az Istenhez, aki rámutat a szívükben élő bűnre, elismerik azt és átélhetik Isten szeretetét, igazságosságával együtt. Aki akkor ölel a keblére, ha jobban vágyjuk a megbocsátását, mint amennyire félünk Tőle.