Tanácsot adni…, nos ez nagyon felelősségteljes dolog.

Elmentem egy Istentiszteleti alkalomra, de nem mentem vissza abba a hitbe, amiből eljöttem. Ezt később részletesebben kifejtem, mit értek alatta.

Nem kerestek, nem kérdezték, miért, nem hívtak. Aki kíváncsi volt, elolvashatta a blogom. Ott pedig egyértelművé tettem az álláspontomat. Persze, mit is számít ez. Olyan fellengzősen hangzik. Pedig úgy vélem minden hívő embernek szüksége van saját álláspontját meghatározni, aminek mentén számon lehet kérni és számot adhat önmagának is. Hiszem, hogy ez nagyon fontos.

Tanácsot adni azért felelősséggel jár, mert akaratán kívül is tanácsolhat rosszat az ember. Nekem sem tudott senki úgy útbaigazítást adni, ami aztán remek gyümölcsöt is termett volna, azonnal. Pedig igei tanácsok voltak. Mégis. Ez nem automata, amibe a megfelelő igét bevetve, kiadja a nekünk éppen kellő változást az életükben.

Ó, bölcsesség, hol van a te lakhelyed? Kiált fel Jób is, és végig sírja panaszát, mielőtt eljutna a válaszig: A bölcsesség az Isten félelme. Igen. Ő maga a bölcsesség, leírást kapunk Róla a Példabeszédek 8.-ik fejezetében is.

Tehát egy személyre van szükségünk, mikor bölcsességre vágyunk. És ez a Személy maga Jézus Krisztus, az Úr.

Bár ezt tudtam, tudtuk, tudjuk, mégis bukdácsoltam, bukdácsolunk az úton, mert a fejünkben bebetonozódott az Út, hogy az csak egyenes lehet, arról letérni nem szabad, és ez az egyenes pedig mindig a parancsolatok betartását jelenti. Ez az, amitől kifekszel. És tényleg. Maga az ige öl meg. Nem sajnálkozik azon, akit megöl, de akit megelevenít, ahhoz irgalmas.

Bárcsak megértenénk ezt újra és újra!

Én sem mentem egy idő után az elmaradozókért. Egy darabig igen, aztán, mivel a szelíd szónak nem engedtek, magukra hagytam őket. Sokáig imádkoztam, imádkoztunk közösen is értük. Nem igen jöttek vissza. Bár voltak, akiket sikerült ideig-óráig visszahozni. Ahogyan engem is.

Azért is olyan nehéz ez, mert arra képeztek ki, hogy „elmenvén széles e világra, tegyünk tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú, a Szent Lélek (Szellem) nevében, megtanítván őket mindarra, amit az Úr Jézus nekünk is megparancsolt.” Ez volt az alapelv. És ez kell legyen ma is.

Olvasom egy blogon, hogy a gyülekezet is válhat bálvánnyá. Nos, azzá vált. Mert ahogy annakidején szétszórta az Úr a világ népei közé az övéit, hogy tegyenek Róla bizonyságot, úgy ma is ezt teszi. Csak aztán belekényelmesedtünk a gyülekezeteskedésbe , kineveztünk embereket feladatokra, és ha nem volt ember, bizonyos feladatokat nem teljesítettünk. Megvizsgáltuk ki képes, ki nem. (De alaposan nem tettük meg ezt, csak úgy blindre)

Átvettük Isten szerepét. Kicsit elcsúsztunk, nem rosszindulatból, és nem is készakarva, és nem is vettük észre. Csak baj volt, csak kevesen voltunk, unalmasakká váltak az alkalmak, nem történtek nagy dolgok, mert összepréselődtünk kicsinyes elvárásainkba. Visszájára fordult az egész. Az Úrra vártunk, Ő meg régóta ránk vár. Hogy menjünk már, tegyük már. De ez a küldés nem ilyen „szabályos”, ahogyan manapság történik, mondd el a szomszédodnak, a munkatársadnak, hívd el a gyülibe, aztán ott a pásztor, az evangélista megteszi a magáét. (Miért is jönne el valahova, ha nem tudsz neki mit mondani?)

Kicsit uniformizáltuk Isten munkáját. És befulladt.

Persze semmi sem történik Isten háta mögött, hiszen mindig a szeme előtt vagyunk.

Mert mi is a célja a szentek összegyülekezéseinek? Hogy Isten megjelenjen köztük és ki-ki átvehesse személyes „csomagját, levelét” Istentől. Amikor ilyen nyitott szívvel jövünk össze, és megszenteljük az alkalmat, az időt, megengedve az Úrnak szívünk körülmetélését, hogy Szava behatolhasson és elvégezze benne a szükséges műtétet, akkor nem unalmas. Ekkor valódi, építő, gyógyító szellemi-lelki a közösség, akik egymásnak, egymás ajándékainak, Istennek örülni tudnak, Őt dicsőítve ezzel is.

Ilyen volt régen. Ez után vágyódik mindenki. Ezt kell visszahozni. Nem a kiszáradt patakmederhez terelni a juhokat, hanem az élő vizű forrás odavonzza majd őket. És mi vagyunk ezek az élő források, azokká kell lennünk, ahogy az Úr mondja a János 7:38-ban: „ Aki hisz énbennem, amint az Írás mondja, élő vizeknek folyamai ömlenek az ő belsejéből.”

Ez a kulcsa az eleven Istentiszteleteknek. Tudjuk ezt is. Mégis, a kutak repedezettekké váltak, az élő víz elfolyt, nem tudott kiáradni szívünk keménysége miatt, amit az Ige parancsainak fegyelmezett betartása okozott. Mert a törvény leselkedik, mikor lehet úrrá a szívünkön. Holott ismerjük, hogy az Úr irgalmasságot akar, nem áldozatot.

Az áldozatot ő már meghozta. Ő maga az áldozat. Mi ennek gyümölcsei vagyunk, ha meg nem keményedünk. És az elszakadás a megkeményedés veszélyét jelenti, de a tőn maradni mégis lehetséges, mert a tő maga Jézus Krisztus. Ő pedig nem egy helyi gyülekezet, hanem azon gyülekezésekben van jelen, ahol Szellemben és Igazságban imádják Őt. Ez pedig az emberi szívben kezdődik, nem a gyülekezetbe járástól. Majd a szív odavisz, ahol ott vannak a többi élő vizű források, emberi lelkek.

Ezért mondtam, hogy igaza volt Kubinyi Karesznek, mikor arról prédikált, hogy az számít, mi van a szívünkben, nem az, hogy hány alkalmon vettél részt.

Az Úr is ilyen imádókat keres. Nem a kötelességből imádó dalokat éneklőket, hanem akiknek a szívükben szól a dicséret. És ez nem dallal kezdődik, hanem abban tetőzik. Az építmény csúcsán hangzik fel, de alatta, mint alépítmény, amin felzenghet, ott kell lennie az összetört szívek hegyeinek, a levetett bűnök halmainak, a megbánt dolgok szél fújta huzatának, a kisöpört szívkamrák kétségbeeső űrének, amit Isten ki tud és csak Ő tud ki és betölteni élő beszédével, vigasztalásával, erős szavaival, tudományával, ami megépít bennünket és Isten házává leszünk. Ekkor szól a dal, a hála, a dicséret. E megelőző meghalás nélkül feltámadás sincs. Minden valódi Istentiszteletkor kicsit meghalunk, és kicsit igazán megtapasztaljuk a halál utáni életet. A feltámadás ízeit kóstolgathatjuk.

Ehhez nem szükséges hagyományos gyülekezeti forma, amiben megdermednek a kezdeményező, sírni készülő, vagy örömködő szívek – a merev szabályok miatt.

Szóval kb. a 2. év vége előtt, hogy nem jártam a gyülekezetbe, találkoztam az utcán testvérekkel, és fel is hívott kettő közülük. Ahhoz is bátorság kell, hogy felhívjál valakit, akit régről ismersz, talán különbnek is tartod magadnál, ha nem is az.

Nem tudom jó szívvel megígérni az elmaradozóknak, hogy jó dolga lesz, ha visszajön, hiszen ez tőle is függ, mennyire vonzódik az Úrhoz. Abszolút az ő szíve állapota határozza meg, öröm lesz neki, valóban ide kell jönnie, vagy más útjai vannak, másokkal, és nem az Isten tökéletes akarata, hogy köztünk járjon. Nem mi, az Úr a fontos. Nem a mi közösségünk, hanem az Úrral való közösségünk a lényeg. Ha Őt nem tapasztalja meg köztünk, nem találkozik Vele, akkor nem itt a helye. Vagy nem úgy van itt a helye, ahogy mi, régen, törvényeskedő módon elképzeltük.

Ez a női szolgálatok ébresztése alkalom jó volt, de ez is a hagyományos formák mentén zajlott, és az üzenet is ügyelt arra, hogy semmi kivetnivalót ne találjon benne a férfi-hívő sem. Gyakorlatilag arról szólt, hogy mindazt, amit csak a férfiak tehettek eddig, a nők is megtehetik. De a formák nem változtak, a metódusok a régiek maradtak, a kipróbáltság idejei évekre kinyúlhatnak és igazándiból a beletörődés is benne volt, az ébresztés szándéka mellett. A befedezettség védelme, hogy el ne térjünk az ördög incselkedésével ellenkező irányba.

Tanácsot mégis adhatok.

Ha nem vagy elégedett, keress, kutass, kérdezz, figyelj, hallgass és értelmezz. Olvasd az Igét és az igehirdetők bizonyságairól szóló könyveket. Tőled is függ, hogyan találod meg az Urat. Ez azoktól a veled született képességektől, ajándékaidtól is függ, amiket születésedkor kaptál.

Mindent szabad, mindent meg kell vizsgálni és sosem lehetsz bölcs egymagadban. Szükséged van társra, társakra. Őket megtalálod keresgéléseid közepette. Lehetnek közeliek, távoliak, személyes vagy internetes kapcsolatok. A mérőzsinór, a mutató, a mérce, az igazodási pont, a világító torony, a menedék, a tábor, a hely, ahol meg is lehet pihenni, nyugodni, erőt is lehet gyűjteni – Isten Igéje, annak is a közepe, csúcsa, kijelentése, megjelenése: Jézus Krisztus, Isten Fia.

Rá fogsz jönni, az embereknek nem arra az elképzelt boldogságra fáj a foguk, amiben semmit sem kell már tenniük, hanem arra az igazságra, amiért mindent bevetve küzdhetnek. Nem morzsákért hajt az ember, hanem az asztal mellett ülésért, a vendégségen való részvételért, a mennyegző társaságáért, a vőlegényért és a menyasszonyért. Nem kutyák vagyunk, akik megelégednek a nekik vetett csonttal, húscafatokkal, hanem mi vagyunk az ünnepeltek.

Ezért minden

önkínzás ének

szeretném hogyha szeretnének

és lennék valakié

lennék valakié                                  (Ady Endre)

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.                                (Ady Endre)

Sosem vagyunk egyedül. És olykor erre a magányra van szükségünk, hogy a világ hideg szelében, sivár pusztaságában megérezzük, hogy Isten lehajol hozzánk és befedez szárnyaival a vihar elől.

Orkán erejű szél volt. Imádkoztam kicsit, nem csak magamért. Reggelre az udvaron magasló két fenyő és hárs ugyanúgy állt, mint azelőtt. Isten, Atyám, az Úr Jézus, Bátyám, megóvott. Köszönöm Neked, Uram. Mindig is tudtam, hogy bízhatok benned.

Aki felhívott, aki meghívott – ismert és szeretett annyira, hogy arra gondoljon, talán engem is érdekel ez a rendkívüli alkalom. És talán hiányoztam is nekik. Igazán ez az, ami számít. Más semmi nem tudja az ember szívét összetörni. Épp ez a fantasztikus. A szeretet a legerősebb. Öl és elevenít. Nem tűnt még fel, hogy amikor találkozol vele, mindig sírva fakadsz?

Drága kicsi tesóim. Hogy megnőttek a fiaik, lányaik. Két év alatt felnőttek lettek, távoli városokban vesznek részt a dicsőítésekben, angolból fordítanak, mikor vendég érkezik. Csupa nagybetűs gratuláció!

Jó tudni, hogy a kenet bennünk marad. Nem egy egyszeri felhatalmazás egy egyszeri feladatra, hanem örökkévaló ajándék, zálog, ami minden körülmények között elvezet bennünket az igazságra, úgy, hogy már bennünk van és bennünk is marad az Igazsággal és a részigazságokkal együtt.

Isten országához tartozom, tartozunk.

Isten országa bennünk van, köztünk van. Csak, mivel a mulandóság, az enyészet közepette VAN, nem látható. De élő, mint a forrás, ami felbukik a földből és megöntözi azt. Csak az útját meg kell tisztítani. A köveket elhengeríteni, a szemetet elsöpörni előle. Ha a rés megnyílik, már buzog belőle, és mossa, viszi a szennyet. A rés pedig hasadással lesz. A szív meghasadásával. És jönnek a könnyek, a szemetet elsodróak, és kitisztul a szem, a lélek tükre.

Láttál már tiszta szemet? Te tükröződsz benne. Isten szeme fényei mi vagyunk.

S akkor visszatérve a hit kérdéséhez.

Nem mentem vissza abba a hitbe, amiből eljöttem. Ez ugyanis nem lehetséges. A hit folyóján újra nem léphetsz bele ugyanabba a vízbe, csupán a sodrás következtében más helyeken akad fent a csónakod, amit aztán a következő hithullám tovább lendít. Jó hasonlat ez! Örülök, hogy a tollamra akadt.

Arra gondolok ugyanis, hogy nem igazán befolyásolhatjuk ki, mikor és melyik részén essen be és kezdje meg utazását ezen a folyón Isten valóságos országába. Kit hol ér utol és milyen körülmények befolyásolják a „vízbehullását”, amitől már úszó hal lesz a partra vetődött tátogóból – ki ismerheti? És azt sem tudhatom, ki mikor fordul éppen szembe ezen a folyón a sodrással és kezd el az ár ellenében úszni.

Nem a világra gondolok, hanem arra az élő folyóra, amiről az Úr Jézus beszél a János 7:38.-ban. Ez a Szent Szellem folyama, aki egyenként vezet el bennünket az igazságra, miközben egy egész raj hallal úszunk együtt.

Be kell vallanom: saját szemellenzős hozzáállásom keserítette meg az életem. Szűkkeblűvé tettek az elszenvedett személyes veszteségek, sérelmek, és hasonlítgatni kezdtem a többiekével. Akaratlanul is Isten székébe kerültem, bár észre sem vettem, mi történik velem. Aki nem úgy, nem azt, ahogy én, az vagy több, vagy kevesebb volt, bár nem gondoltam ezt mértéknek. Mégis megmérgezte a gondolkodásom. A nyitott szív tág – belefér a másmilyen is. A másként gondolkozó, másként látó. A mást elszenvedő, máshol megakadt vagy máson tépelődő, mint én.

Egy állandó útitársunk van, aki mindenben, mindig velünk van, s ő maga az Úr. Kell ennél több? Kellhet, de nincs. És csak azért érezzük úgy, hogy kell, mert nem fúrjuk bele arcunk mélyebben az ölébe. Egy kicsit a vállára borulunk, egy kicsit a keblére hajolunk, de távolságot tartva, mint aki azért önmagát megőrzi, nem adja teljesen fel. Ezért nem érezzük egészen jól azt a meleg biztonságot, amit csak forró, szoros ölelésben élhetünk át. Amiben, mint a gyermek nagy sírás után az anyja ölében kifáradva és megpihenve átélhet.

Kicsit hiszünk, kicsit félünk, kicsit szeretünk. Ezért élünk meg kicsit Belőle. Rajtunk múlik.

„Ének volt rám nézve minden parancsolatod bujdosásom hajlékában.” Zsolt. 119:54

„Ez jutott nékem, hogy a te határozataid megőriztem.” Zsolt 119:56

„Azt mondám Uram, hogy az én részem a te beszédeidnek megtartása”. Zsolt 119:57

„Akik téged félnek, látnak engem és örvendeznek, mivel a te igédben van az én reménységem”. Zsolt 119: 74

És utóiratként, bár előre is bocsáthattam volna:

-          szívem, eszem, hitem azt mondja: nincs tisztább, mint az Ige, és a neki való engedelmesség feltétel nélkül…

-          hozzátéve, hogy minden fájdalmunk az emiatti „üldözésből” fakad, amit a bennünket meg nem értő világ részéről szenvedünk el, s amit hősies erőfeszítésekkel gyűrünk le…

-          hiszem és vallom: az Ige igaz és tisztán szól. Mikor magyarázzuk, már mellébeszélünk kicsit. És persze azért, hogy értse más is. De magunk felé is teszünk engedményeket. Szívemre tett kezemmel mondhatom ezt, ami engem is illet. És ez nem ment fel az engedelmesség parancsa alól, ami nem nehéz. Ez az, ami édes, könnyű iga. Csak a világnak való tetszeni akarás, az a részünk, ami ideköt, nehezíti meg a dolgunk. Ha ezen felül tudunk emelkedni – fél centivel legalább -, már nyert ügyünk van.

Innen adódik minden félreértés, meghasonlás a közösségek, a hívő emberek között. Ki hol tart az óembere meggyilkolászásában…  Az biztos, hogy az Úrban fejlődni kell, s ez nem lineárisan történik. Annál sokkal átfogóbb, sokrétűbb, mondhatni: transzcendens növekedésben van részünk.

Hát ezt örököltük. Ezt a gyötrelmes gyönyörűséget.

De majd! Majd meg lesz a jutalma ennek a küzdelemnek. Csak kitartás.

Ha valamit, ezt jó szívvel tudom tanácsolni. Semmi sem baj, ha nem keresnek, mert leszakadtál, ha otthagynak, mert megsértődtél, ha neheztelnek, mert nem mész – nem baj. Az Úr úgyis oda vonz, ahol az övéi vannak. Ha kezedbe veszed a Bibliát, és éppen távol tartod magad a közösségtől, minden ige azt kiabálja neked belőle, hogy ne maradj egyedül. Nem kell testvérre várni. Szól az Úr, szól a szíved és mikor végre meghallod – legyen az bárkin keresztül hangzó üzenet – menni fogsz.

Itt állok, Uram.

Te tudsz engem.