Az jutott eszembe, minél több helyzetbe, vagy ember helyébe ülök bele, szélesebb látóköröm lesz, tehát bölcsebb leszek. Persze a tudás még nem jelent hatalmat. Bár azt állítják. Isten is így van vele, azzal a különbséggel, hogy neki hatalma is van. Sőt, még annál is több.

Azt találtam mondani anyámnak, aki 87. évét tapossa szegény, hogy az egész élet egy nagy nulla, ha nem lenne meg az a reménységünk, hogy van élet a halál után. Nagyon a szívemből jött ez a mondat. Keserűnek tűnik, de megállapítás volt, nem egyéb. És innen ered a különböző „székekbe” ülés gondolata is. Mert – magyaráztam neki, miközben az ágyában feküdt, és próbált követni, uralkodva magán, miután leintettem, hogy ne szóljon közbe, mert még nem fejeztem be, (ez biztos rosszul esett neki kicsit, de nem tette szóvá) -, mindig belerondít valaki valamibe. Élünk, és mindent elrontunk közben. És nem hallgatunk soha a jó szóra. Megyünk a magunk ködös feje után, ami indulatainktól vemhes. A szexualitás felmagasztalásával egy hústömeggé degradáltuk az emberi nemet. Mindent szabad felkiáltással egyre aberráltabban gondolkozunk, és aztán ettől szenvedünk. Már nem tudjuk kiiktatni a perverz képeket a fejünkből. Miközben egymással vagyunk, másra vágyakozunk, és nem tudjuk élvezni a jelent. Aztán sírunk, ha el kell temetni a „szeretteinket”, akikkel nem volt időnk törődni, mert mást kellett csinálnunk, épp a „szeretet” nevében. Kifordítottan éltünk. Nem a színén, hanem a visszáján jártunk az életnek. Abban az időintervallumban, ami számunkra adatott.

Még az is eszembe jutott egy reggel, miután különös álmom volt, hogy az életünk egy üres lap, aminek a dallama adott csak, az ütemek számát nem ismerjük, hogy nekünk kell teleírni, vagy megalkotni a szöveget, amiről szólni fog a dal. Az életünk. Az előadás mindjárt kezdődik, az ütemek számát nem ismerjük, de meg kell írni a szöveget, mert a függöny felgördül, és akkor mi lesz? Csak hit által lehet leírni minden egyes szótagot, szót, nekünk kell kitölteni az életünket tartalommal, azokkal az eszközökkel, amink van, de teljes szívvel.

Olvasom életem legmeghatározóbb helyszínéről az újságban, mennyire frusztrálja honfitársaimat a bevallatlan múlt. És értem a különböző érveket, szándékokat, magyarázatokat. Aki besúgott miért tette, miért úgy tette, miért nem halt hősi halált, miért vállalta, amit vállalt. Ki hogyan vészelte túl, a túlélés szlogenjével életének ezt az időszakát. És hogyan kérik számon, ítélik el utólag az embert mindazért, amit tett. Gyakorlatilag az életéért.

Emlékszem, mikor engem próbáltak beszervezni. Valaki besúgta, hogy fogamzásgátló tablettát szedek, akkor, amikor ez tilos volt, és kihallgattak, honnan szereztem, stb. Nem kellett elárulnom, kitől kaptam. Azt kérték, hogy figyeljem meg a képzőművészeket, akikkel jóban vagyok, és jelentsek nekik. Megpróbálták kívánatossá tenni e besúgói „munkát”, hogy ez milyen izgalmas, és majd hozzásegítenek, hogy a karrierem felíveljen. Nem vállaltam. Lehetett nem vállalni. Fenyegetni kezdtek, de nem igazán. Elég hosszan tartott. Aztán meguntam, láttam, nem akarják abbahagyni, és azt hazudtam nekik, jó majd figyelek. Ahogy elengedtek, azonnal megkerestem egyik ügyvédismerősömet, akinek elmeséltem mi történt velem, és megkérdeztem hányszor büntethetnek meg egy vétségért. Mikor közölte velem, hogy csak egyszer, megnyugodtam. A tablettákat elkobozták tőlem, ezzel meg is büntettek. Soha nem kerestek. Nem váltam besúgóvá. Akkor még nem volt tétje a dolgoknak, ami engem illet, talán.

Hallom, kiolvasom az újságcikkből azt az elementáris vágyat, hogy tiszták legyünk. Ezt kívánja minden kerekasztal-beszélgető. És nem lehetsz az. Istent játszik az ember, mikor számon kéri a másik életét. Megteheti? Keresztényként kérdem. Ha nem, akkor milyen törvények mentén élheti az életét? Ha a szeretet a legnagyobb, legerősebb parancs, minek a törvény? Mert nem tudunk jól szeretni? Talán ez a válasz.

Istennek a törvénye épp ezt mutatta meg, hiszen a törvény szeretetből van. Csak azért nem tudta betartani az ember, mert megromlott. Hiszen minden gondolata, vágya halálos, tisztátalan, még amikor a legszebb érzéseit is fogalmazza meg. Valakinek ellenére, valakinek kárára. Képtelen az ember jól szeretni. Ezt csak egy valaki tudta, és megtette, és megmutatta hogyan lehet és kell: Isten Fia. Nem ez a világ határozta meg, hanem az odafent való. Ha nem lenne reménységünk, elveszettek lennénk végérvényesen. Czegő Zoltán gyönyörűségesen megírt, középkori szerelmi történetét említettem anyámnak, két székely fiatalról. Elképzelt álom. Amikor a két fiatal tisztán megőrzi magát egymásnak, égig ható tisztasággal, szenvedéllyel, tűzzel. Amikor nem a test az elsődleges, hanem a lélek az első, aki lázba hozza aztán az ember egész valóját, és így egyesül a két élet. Hol van manapság ez a tiszta vágy? Minden, ami elromlott meg is rohad. Ha el nem takarítják, még az egészségest is megfertőzi. Kis kovász az egészet. Véletlenül mondja talán az Isten nekünk, hogy legyünk szentek? Hiszen a mi javunkra van ez, hogy boldogok lehessünk, amennyire lehetséges itt a földön. De az ember türelmetlen és azonnal akar, még éretlenül mindent, aztán megfekszi a gyomrát, és kész a baj. Beteg a test. Erőtlen a lélek. És már nem lehet kimosni az agyból a bánat emlékét. Az elrontott képe mindig ott ég a kisagyban. Azok az érzések, amik áldásunkra lettek volna, elhalnak, és kiég az ember. Már nem tud szeretni sem, mesterséges szerekhez nyúl, valami fikarcnyi izgalomért, amit azután a teljes érzéketlenség, a halál követ.

Megmagyarázom, ha nem értené valaki. Lefekszel az első lánnyal, fiúval, akivel akarsz. Még be sem töltötted a tizenhatot, mondjuk. A tested is, a lelked is éretlen arra, amire rendeltetett. Még nem jött el az ideje a szerelemnek, de már megkóstoltad, és persze, nem ízlik. Nem is lehet jó, hiszen még éretlen vagy. Aztán az elsőt követi egy második, egy harmadik, mindig más, és egyre rosszabb. Talán időnként akad egy kivételes alkalom is. De valójában mindig üres és kifosztott maradsz utána. A vágy a gyönyörre megmarad, sőt fokozódik is benned, és miután nem találod meg, hát megpróbálod magad felajzani a tested, hogy olyan állapotba kerülj. Megiszol valamit, elszívsz valamit, aztán egyre többször, többet, míg végül soha nem tudod már élvezni. Magadra is úgy tekintesz, mint egy üres edényre, mint egy koszos küblire. A másikat pedig még inkább annak tartod. Aki pedig nem indult el ezen az „úton”, azt utálod, mert irigyled, hogy te már lecsúsztál, és el akarod tüntetni a szemed elől. Még ölni is tudsz, ha kell. És itt a vége. Pedig nem ez volt a terv. Csak te figyelmen kívül hagytad, és magad próbáltad irányítani a sorsod. Büszkén. Aztán öreglelkű káromkodó, pesszimista alak lett belőled, akit mindenki nagy ívben elkerül, ha lehet. És még most is, amikor hallod a szabadulás útját ebből az ördögi körforgásból – elfordulsz, utálkozol. Nem akarod meghallani, mi lesz igazán a vége ennek a játéknak.

Azért tudom a dolgokat, mert egyszer leültem a fenekemre, és odaszántam az időm legnagyobb részét annak, hogy meghallgassam az Igazságot, ami után mindenki vágyik. Azóta szabad vagyok. Te is szabad lehetnél, meg mindenki, aki szánna időt az életéből arra, hogy megismerje Azt, akitől megoldást nyerhet az életére.