Ez a világ csak arra jó, hogy ráébresszen, semmire nincs igazán megoldás. Olvasom, az Iványi Gáborral készül interjúban, hogyan esik ki az állami támogatottságból egyháza. És olvasom, hogy mennyire zavar egyeseket, hogy eddig is kaptak támogatást.

Nem lehet kereszténynek lenni anélkül, hogy ne sebezne meg a világ újból és újból. Ha nem fogadsz el semmit, akkor szektáznak, ha kérsz, akkor azért bélyegeznek meg, és ha felemeled a szavad valami ellen, vissza akarnak kergetni az egyházad falai közé, de ha segítségre van szükség valahol szociális szinten, méltatlankodnak, ha nem teszel eleget keresztényi kötelességednek. Mert azt a világ nagyon jól tudja, hogy a kereszténység köteles segíteni az elesetteken. Számon kéri tőlük mennyire segítőkészek. Ugyanakkor szemükre veti, ha ezért bármiféle hivatalos elismerést kérnek, vagy minimum azt a lehetőséget, amivel életben tarthatják az adakozási lehetőségeiket. Mert, hogy az állam még azt is megadóztatja, amiket az emberek önként adakoznak az egyházban. Mert az állam azt is vizsgálja, mire költenek az egyházak. És mégis fújnak, köpködnek az emberek, mikor azt hallják, az egyházak el merik mondani, mit gondolnak a dolgokról. Mintha a világ azt mondaná – de nem is mintha, tényleg azt mondja -, kuss nektek, adjatok, segítsetek, szakadjatok meg, aztán egy hangot sem többet. Ne gondolkozz, ne alkoss véleményt, ne prédikálj, ne oszd az észt, hanem csak adj, adj, segíts – mert ez a dolgod.

Elgondolkodtató.

És a keresztény tudja, hogy ez a dolga, nem a világnak kell őt erre megtanítania. És azt is tudja, hogy „én nem fogom be pörös számat” József Attila sor sem azért született, hogy ne vegyük figyelembe. A küzdelem, a harc, akkor is szükséges, ha a világ kézzel-lábbal kapálózik az ellen, hogy megmentsék. Nem akar, mert nem tud akarni, nem lát, mert nem láthat, és nem tűr, mert türelmetlen.

A keresztény pedig isteni bölcsességgel vár, tud, akar és meg fogja látni azt, amiért vár, tűr és küzd.

                                                                                              -0-

Aki kér, utálatos annak szemében, akinek van. Akinek van, büszke arra, amit elért. Lenézi azt, aki nem ért el annyit, mint ő, és most hozzájön könyörögni.

Aki szegény, legyen azért szegény, mert megverte a sors, és nem azért, mert lusta, másokon élősködő. És ha már szegény, legyen alázatos is. Az ilyennek szívesen ad az, aki gazdag.

Aki ad, az gazdag. Még akkor is, ha nem olyan gazdag. Mivel ad, az. Akinek van, és nem ad, hanem elnézi a másik nyomorát, az a legszegényebb és legutálatosabb. Szegényebb annál, akinek nincs, mert olyasmihez ragaszkodik, ami igazán nem az övé. A perc, az idő pillanatnyilag éppen neki kedvezett, szerencsés volt a csillagzata. De bármikor megfordulhat a sorsa. Történik valami, ami szegényebbé teszi annál, aki kért tőle valamikor.

Igazából nincs mivel büszkélkednie senkinek.

Van, aki ki tudja meríteni a lehetőségeit, van, aki nem bírja. Valami miatt.

„Szegények mindig lesznek köztetek” – mondja az Úr Jézus.

Nagyon sematikussá válik időnként az emberek gondolkodásmódja. Leszűkül arra a szegmensre, amiben élnek. Nem látnak ki a kalitkából, skatulyából, amibe a sors beleszabta őket. Végérvényesnek, elrendeltetettnek tartják. És amikor valami folytán sikerül kikandikálni a dobozukból, elképedve látják, milyen sokszínű is az élet.

És ez még mindig csak a földi élet. Pedig van mennyei is.

Amikor azt mondom, nem szeretem ezt, azt, a kijelentésem engem határoz meg. Nem az derül ki, milyen az, amit nem szeretek, hanem az, milyen vagyok én. Ami nem tetszik, engem zavar, tehát vélekedésem engem körvonalaz.

Mikor az Úr Jézus itt járt-kelt, élt a földön, mindaz, amit tett, mondott az Őt és az Atyát mutatta be lényegében.

Nincs még egy olyan az egész mindenségben, mint akinek az Úr Jézus bemutatkozott.

Mindig megkarcol valami. Ilyenkor billen ki az addigi gondolkodásmódjából az ember, s kénytelen más megvilágításból is megvizsgálni az állapotát.

Érthető már, mire jók a fájdalmak? Lelki, szellemi, testi fájdalmak?

Arra kényszerítenek, hogy átértékeld a dolgokat. Hogy a látóköröd kitáguljon.

Mert végül is miért zavar, ha újranősül valaki felesége halála után? Vagy miért idegesít, ha azt mondják, egyre inkább hasonlítasz az anyádra, nagynénédre? Mert, hogy azokat sem szerették? Vagy te nem szeretted őket eléggé? Miért veri ki a biztosítékot a kisagyadban, mikor a húgod olyasmivel büszkélkedik, ami nem is az ő érdeme? Mert, hogy büszkélkedik? Miért zavar, ha boldog valamitől? Talán a benned levő irigységre és féltékenységre mutat. Ez fáj? Az fáj, hogy te sem vagy tökéletes?

Fájunk egymásnak. Akár beszélünk róla, akár nem. A régi sérelmek, mikor még mi voltunk a világ közepe, és körülöttünk forgott minden, belénk égtek. Akárcsak azok a mozdulatok, fintorok, kifejezések, amiket eltanultunk a szüleinktől, ami miatt most megjegyzéseket tesznek nekünk. És megkarcolnak vele, felsebzik a rétegeinket, kifakadnak a gyógyíthatatlan sebek.

Nincs élet fájdalom nélkül. És hiábavaló minden panasz, amit embernek intézünk, aki ugyanúgy szenved az élettől. Nem számíthatunk megértésre, megoldásra senki ember fiától.

Ahhoz, hogy mindent megértsen velünk kapcsolatban, fel is fogjon, együtt is érezzen – Istennek kell lennie.

Hát ezért jött el Isten Fia, Jézus Krisztus hozzánk.

Megoldást is hozott Magával, Magában.

Ezért jó olvasni a Szavait, a történetét, mert megelevenedik szívünkben Igéje. Rádöbbenünk arra, hogy tényleg sosem vagyunk egyedül. Nincs Isten háta mögötti véglegesség. Előtte élünk, vagyunk, Benne járunk, körülöttünk van és bennünk is, ha beengedjük.

Így lesz teljessé az életünk, fájdalmakkal, örömökkel együtt – Benne.

És ha akarjuk, egyre jobban megértjük és felfogjuk ezt, és egyre feljebb hágunk azon a bizonyos hitbeli lajtorján.

 De persze, biztosan ez a bejegyzés is fájni fog valakinek.

Ez már csak ilyen.