(széljegyzet)

Alapvetően szociális érzékenységű vagyok.

Gyermekként hittem a szocializmusban. A mindenki egyenlő, „egyenlőség, testvériség, szabadság” paradigmájában. Kamaszként kezdett derengeni bennem ennek abszurditása, mert hogy alapjában véve mégsem vagyunk azok. Talán ettől a felismeréstől datálódik ébredezésem…

Azért soha nem néztem le senkit, mert más, mint én. Kíváncsi voltam. Erdélyi magyarként a románt velem egyenrangúnak tartottam.

(Aztán jött a tudás alapú személyiségtorzulás.)

De alapjában ma sem gondolkozom másként.

A megismert történelem inkább úgy érdekes számomra, mint egy könyv, egy sztori, amit okulásunkra írt az élet. A lehetőségeinkkel élni kell, de nem egymás rovására.

Élveztem, hogy jól tudok románul. (akkor még jól tudtam) Egy román tornásszal való levelezésem gyönyörűen gyarapította szókincsemet. Később a latin temperamentumuk ragadott magával. Ezért is szerettem Caragiale női szerepeit játszani. A román színházban – akkor – az az átélő, mindent szublimáló és transzcendens világba emelő, onnan visszasugárzó fenomenális alakítások szintén elbűvöltek. Volt egy színésznő, nem emlékszem ki volt, milyen előadásban láttam Bukarestben, de még a lába kisujját is odaadta annak, amit alakított. A magyar retorikus, nehézkes szerepalakításokhoz képest üdülés volt látni, többet is merhetnénk. Gazdagított mindenképp.

Ma is így gondolkozom. Egyetlen embert, nemzetet sem nézek le azért, mert annak született, ami. Ellenben ha azzal, amije van, nem kezd semmit, hanem a másik ember, nemzet hátán, kéretlenül rákapaszkodva, élősködik – na, az irritál. Akkor már „nem ölelem a keblemre”.

Még nem tudtam Isten létezéséről, de alapból ilyen hozzáállásom volt a világhoz. Ezért ma is inkább a kiegyezés, megegyezés mellett teszem le a voksomat, történhetett akármi is a múltban. A beszélgetés, az eszmecsere, a véleménykülönbségek helyénvaló kezelése a dolgunk.

Elolvastam Kántor Lajos Domokos Gézának emléket állító, barátságuk történetének „szobrát”, és nagyon hálás vagyok érte. Azok közé tartozom, aki nem vett részt az eseményekben, mert épp a forradalom kitörése előtt települt át Magyarországra, és nem ment vissza 1989 decemberében, bár a Tv előtt ülve szinte kiugrott a szíve a helyéről, miről maradt le.

Igencsak szemfelnyitó és tanulságos az azelőtti évek krónikája is.(Mennyire naiv voltam! Éltem, mint burokban egy színház kötelékében, családi „fogságban”, és kívül rekedtem abból, ami igazán érdekelt.)

És a rendszer bukása utáni küzdelmek, amiken át kellett verekedni magukat… Miért is van ez, hogy mindig a mieink, a családunk, a legközelebbiek tesznek nekünk keresztbe?

Hogy siklik ki a legjobb szándék is! Mennyire nincs kezünkben a hatalom, amivel kordában tarthatjuk az eseményeket! Milyen szép lett volna, ha a magyarság egyöntetűen, összezárva lépett volna fel a maga érdekében, és nem a románság ellenében! Ha ez a román-magyar, magyar-román együttélés valóban kiteljesedhetett volna békésen!

Emlékszem azokra a gyomorforgató érzésekre, amik a magyar történelem nem éppen pozitív alakjai, eseményei megismerése közben keletkeztek bennem. Mi sem vagyunk tökéletesek.

Mióta ismerem az Igazságot – hogy ez a föld, és az emberiség „anblokk” a bűnbeesés óta Istentől elrugaszkodott formában létezhet csupán, ami eleve arra predesztinálja, hogy minden tette, kísérlete a jóra dugába dőljön, már értem, és a szívem még inkább összefacsarodik. Mégis, annak ellenére, hogy lehetetlen jól leélni, helyesen leélni az életünket, a legfontosabb, a madáchi tanács, ember küzdj és bízva bízzál. (Még ha giccsesnek is hat most, ide biggyesztve.)

Legyen az bármilyen, a saját életünket szeretjük. Én is. És ennek része volt Kántor Lajos a Korunkkal, Domokos Géza a Kriterionnal, a visszautasításokkal, a nem közölt, mert nem közölhetett színész-interjúkötettel, az Igaz szó, az Ifjúmunkás, a Hét, a kolozsvári magyar rádió, a bukaresti TV magyar adása, kiruccanásaink a bukaresti színházakba, vándorlásaink az erdélyi színházakban, - nem bírom felsorolni. Jó volt élni, még ha csak a peremén is, annak az időnek abban a szeletében, azok között, akik a szívükön viselték a dolgainkat. És ők - Domokos Géza, Kántor Lajos azok közül valók voltak. 

Ma is úgy gondolom, ahol elnyomás van, ott sokkal szebb a kikelet.