Nos, a helyzet a következő.

Megtörtént Európában is az, amitől az ember gyomra felfordul.

Ne hallgassatok, követeli a józan ész. ÁLLJATOK ELLENE.

Emeljétek fel szavatokat. A szólásszabadság, véleményszabadság nevében, és érte.

Keresztény Európáról beszélünk, aki befogad minden jóakaratú embert. Kiderül, hogy nem mindenki az. De már itt született, ez az ő szülőföldje is. Nem is ez a baj. Hanem, ami a fejekben van.

Vallásháború van – évszázadok óta.

Most tekintsünk el attól, mivel etetik az iszlám fanatikusok híveiket. Hogy majd Allah megjutalmaz, mert megöltél egy hitetlen, bűnös embert, aki istentelenül él. Hivatkozási alap mindig a hit valamiben. Azt támadják, azért harcolnak, a hit nevében, felhatalmazásával ölnek.

Késő van már ahhoz, hogy meg kell érteni őket. Miért teszik, amit tesznek.

Nagyon lecsupaszítva, és naivan azt gondolná a keresztény hívő, hogy amiatt, amiért olyannyira félvállról veszik Európában, a világon az Istennek való engedelmességet. Mert az ószövetségben ragadt izmaelita Isten ellenségének tartja azt, aki nem engedelmeskedik Istennek, parázna, feslett életmódban él, stb. De nem így van. Az iszlámon belül is végtelen változatai vannak a valódi hitnek és a megjátszottnak, vagy félelemből felvettnek.

Káosz van, és ebben kellene eligazodni. Kihez fordulhatsz? Ki mondja meg, mi a mérvadó, amiért élni-halni érdemes? Nem őrültség egy olyan hazát védelmezni, amelyik téged vet ki magából, ráadásul elvtelen elvek mentén? Vagy nem ad megbízható támpontokat egy élhető életvezetéshez? Kinek van igaza? Aki elmenekült, mert békében szeretett volna gyermekeket felnevelni, és otthagyta a diktatúrát, vagy aki harcra készíti a gyermekeit, hogy a semmi oltárán áldozzák fel az életüket? Ki mondja meg, hogyan kell élni? Hogy jól éljük le az életünket, annak az Istennek a dicsőségére, aki teremtette az embert.

Vegyünk egy olyan embert, akinek a családja úgy élt, mintha Isten nem lenne. Boldogult, ahogy tudott. De ahogy telt az idő, óhatatlanul találkozniuk kellett a kérdéssel: van, vagy nincs Isten? És ha igen, akkor hol van, kicsoda, mi az akarata, stb. De a legtöbben félresöpörték a kérdést, mert a válaszok nem voltak egyértelműek, vagy ha igen, akkor nem tetszettek.

Mert ha van Isten, akkor azok, akik hisznek benne, miért nem élnek úgy, ahogy kell? Ha meg nincs, akkor senki sem tudja megmondani, hogyan kell élni. Akkor mindenki maga találja meg a megfelelő módot, amennyire lehetősége, ereje, tehetsége engedi.

Most az a kérdés: megmondhatja e nekem a másik, mit gondolhatok a dolgokról? Mert, ha igen, akkor nincs szabadság, és nincs önálló véleményalkotás. Ha meg nem , akkor mindenki gondolhat, amit akar, mondhat, amit akar, tehet, amit akar, aztán a következményeit elszenvedi.

A kereszténység az élet szeretetéről szól. Az élet védelméről, megbecsüléséről. De aki megveti az életet, és különféle aljas, nemtelen, erkölcstelen dolgokkal tölti meg, az nem keresztény.

Aki nem keresztény, hanem muzulmán, iszlámista, vagy bármilyen más vallású ember, az soha nem fogja a keresztény értékeket megbecsülni. Már nincs véleménykicserélés, gondolatmegosztás, már lejárt az ideje a másik jóindulatú meggyőzésének, most a harag ideje van. A harag pedig ismerjük mennyire eltorzítja a gondolkodást.

Nem lehet kikerülni mégsem a véleménynyilvánítást. Állást kell foglalni.

Nos az én álláspontom a következő: Nincs senkinek joga elvenni egy másik ember életét. Nincs háború. Fegyvertelen embereket megölni, aljasul, úgy, hogy védekezni sem tudnak, fel sem készülhettek rá, a legaljasabb dolog a világon. Európa keresztény, még ha sokan nem is hiszik igazán, de egész kultúrája ezen alapszik. Mert nincs más alap, amire egyáltalán építhet az ember, ha maradandót akar alkotni. Aki itt él, legyen az francia, német, angol, magyar, cseh, román, osztrák, lengyel, stb – különbözik azoktól, akik Ázsiában, Afrikában, Indiában, Irakban, Afganisztánban, Iránban, stb, élnek. Más az értékrendünk. Nekünk fontos az élet. Fontosak a gyermekek. Nem harcra, ölni, gyilkolni tanítjuk őket, hanem szeretni, tanulni, dolgozni – megbecsülni az életet. Mi nem azonosulunk a bevándoroltak vallásával, és nem tolerálhatjuk, ha vallásos buzgóságukban megölnek minket, akik befogadtuk őket, mert a segítségünkre szorultak. De kígyót nem melengetünk a keblünkön.

Az ószövetség idején Izrael egy olyan nép volt, akinek Isten azt parancsolta, hogy a jövevényeket fogadják be, de azok hitét ne vegyék át, hanem azok térjenek jobb belátásra. Az életszeretet, egyaránt jellemezte az ószövetségi, és az újszövetségi idők zsidóit és keresztényeit. Időszámításunk óta, és ez az egész világ előtt nyilvánvalóan Jézus Krisztus megjelenésével esik egybe – az Isten szeretete kiáradt az egész világra, és ezt egyetlen személyen keresztül mutatta be, valósította meg, ez pedig az Ő Fia. De a törvények nem változtak. A tízparancsolat nem romlott el. Az élet élhetősége most is ezek mentén valósulhat meg csak. Minden más kísérletezés dugába dől, és önmagát emészti fel. Nincs tökéletesebb Isten törvényénél, és nincs eszköz ennek betöltésére Isten nélkül. Ezt pedig csakis Jézus Krisztusban lehet megtalálni.

Aki hisz benne, az nem fog ölni, nem fog lopni, nem hazudik, és nem árt senkinek. De aki nem fogadja el, azt nem tartja vissza semmi ezektől. És akkor meg lehet vizsgálni mindenkinek saját magát, mennyire hívő és mennyire nem. És azt is, hogy a történelem folyamán hány ú.n. egyház sajátította ki magának a kisajátíthatatlant, mert Isten ugyanis mindenkié, aki hisz Őbenne. De ennek nyoma van, ennek jelei vannak, ez a hit nem erőszakos, de nem is néma. Nem tartja a fegyvert a fejedhez, de nem is engedi, hogy a szakadékba ugorj. Nem bánt, de érezheted bántásnak, mikor megszólít. Nem uralkodik rajtad, mégis eltölthet egy egészséges istenfélelem.

Lehetnek, sőt vannak különbségek a különféle keresztény egyházak között, de a lényeg ugyanaz: akiben hisznek, annak rendelték alá az életüket, és mindenkor készek megigazítani, kiigazítani az életüket, ha eltér az isteni parancsolattól. Úgy rugalmasak, hogy anyaguk, mibenlétük nem változik, de készek alkalmazkodni az új helyzetekhez. Meg tudnak alázkodni. Ki tudják mondani: tévedtem. Bocsánatot tudnak kérni, és hajlandóak a változásra, sőt változnak is. Csak a fanatikus, szemellenzős, és keményszívű emberek törnek mások életére, oltják ki azokét, akik nem értenek egyet velük. A keresztény mindig remél. De nem cserél Istent. Lehetetlen.

 Nem lehet mindenre kitérni. Tudom, hogy sok keresztény él más kontinenseken is. De az is nyilvánvaló, hogy a globalizációval felbomlottak a hagyományos, történelmi közösségek, és elárasztanak minket a legvadabb terroristák, akik ráadásul nagyon fiatalok, és halálra törekszenek, nem élni akarnak.

Ez a vég kezdete. És még csak nem is mondtam nagyot.