Egyik ismerősöm felhívta a figyelmem a budai vár alatti „utcákra”,

(„ egészen különleges úgy bolyongani a föld alatt – hiszen az utcaszint akkor 5 méterrel lejjebb volt –, hogy az ember tudja, 7-800 évvel ezelőtti utcákon sétál.” Kalas Györgyi: Foglalja vissza a turistáktól a budai várat! www.index.hu)

 és újra elképedtem. 1000 év alatt rá lehet építkezni az előző életekre. Ésszel felfoghatatlan. Dombnyi földet hord az idő a területekre, és ahol régen egy város volt, utcákkal, épületekkel, most fölötte egy teljesen új város létezik, újabb utcákkal, épületekkel. Nem is tudom, hogyan történik mindez. Lerombolják a régit, és földet hordanak rá? Vagy a szél hordja rá a dombot, amin felépülhet az új város? És mára alagutak lettek a régi utcákból. És lehetnek mélyebb rétegek is, még régibb településekkel. Végül is a régészet ilyesmiket igazol.

Álmomban életem alagútjaiban járok. Egész városnyi eltemetett életem van. És azok a régi utcák itt élnek bennem, eltemetve, láthatatlanul. Eszembe jut egy helyzet, amiben elhangzott egy mondat, ami életem egyik utcájára irányította lépteim. Aztán egy másik, ami újabb útra fordított. És vannak emeletek és pincék. Egy ház, egy város, egy ásatásokra rendeltetett terület az életünk. És kibeszélhetetlenül titokzatosak vagyunk egymás számára. Mert honnan szakíthatnánk annyi időt, hogy elmondhassuk magunkat egymásnak? Az idő nem a barátunk. Lényegtelen dolgokra inspirál, sürget, hajt, fecsérel bennünket, miközben a mélyben hangtalan zajlunk, élő holtakként, mint akikre senkinek nincs valós ideje, értékes ideje. Fúj a szél előre, hinnénk, miközben csak elsodor a jelenünkből, és nem engedi megélni a pillanatot, ami a legfontosabb.

Elmesélném neked, mit érzek. Most. Ebben benne van a tegnapi, évekkel ezelőtti élményhalmaz is. De nincs időd meghallgatni, mert süketté tettek. Hová, mire szegezed a füled? mit, kit hallgatsz, észveszett sietséggel? Elzajlasz magad mellett. Olyasmire vágysz ráfűződni, ami nem te vagy, nem a tied, ahol csak néző lehetsz, nem szereplő. Színjátékot nézel, és a saját életed ki tudja hányadik réteg alatt fekszik eltemetve, átélés nélkül, élettelenül, mégis fájóan emlékeztetve az elszalasztott lehetőségeidre. Amikor megragadhattad volna a pillanatot, hogy egybeforrj saját magaddal, és tényleg élj.

Akkor talán nem lenne annyi feltáratlan réteg, ismeretlen alagút életed felszíne alatt.

Elmondanám, ha meghallanád, mire vágytam és mit szerettem. Mit fájlaltam és miért nem tettem szóvá. Mit tűrtem el, miért, és mikor vettem észre, hogy már nem érdekel. Elmesélném, hogyan jöttem rá, hogy elengednélek, hogy elengedhess, és mi tartott vissza a szabadságtól. És miközben hallgatnál, együtt fájhatnánk, szomorúan az elmúlás miatt, és egyszerre könnyebbülhetnénk meg az eddig cipelt terheinktől. Végre felszabadulhatnánk a jelenünkre. Talán erősebbek is lehetnénk, megismerve gyengéinket, múltunk bugyrait, lelkünk redőit, és valamennyire kisimulhatnának a ráncok.

 A költők tudnak az emberek nyelvén. Amit nem bírunk elmondani, azt megteszi a vers. Úgy mesél rólunk, hogy felkavar, partra sodorja a szemetet, megtisztít, miközben elénk tartja a tükrét. Úgy láthatjuk meg benne magunkat, ahogyan Isten néz minket. A lényegre figyel, a legbensőnkre, és minket is így ragad, érint meg, kimondhatatlanul. Egyszerűen csak vagyunk, ahogyan mindig is szerettünk volna lenni. Most. Mindig éppen most.