Minden panaszkodás belső erőtlenséget jelez. Túlhaladnak a dolgok. Alattuk maradunk - az okozza. És nincs erőnk megoldani. 

A panasszal sem tudjuk. Sőt, ezzel tudtára adjuk a többieknek, mennyire erőtlenek vagyunk. Már maga a vallomás is újabb lapáttal tesz ránk. Mélyebbre kerülünk a gödörben.

Mikor a hívő ember panaszkodik Isten-hiányra mutat önnön lelkében.Ezért válik hiteltelenné bizonyságtétele Istenről - a Mindenhatóról. Egyetlen menekülési útvonala van: Isten mélyebb megismerése.

Tehát mikor valami fáj és egy másik embernek beszélünk róla - panaszként, istennemismeretünkről állítunk ki hiteles okmányt. 

Ha van ilyen az életünkben, - és hogyne volna! - mindenkor Isten tudja megoldani azt, ezért hozzá kell fordulnunk. Ahogyan  Pál, Péter, Jeremiás, Ésaiás, stb. Ez csak egy ateistának tűnik kegyetlenségnek.

Igazi elveszettségünk akkor lesz nyilvánvaló, amikor már Istenhez sem tudunk fordulni. Mert akkor nincs más. Nincs senki Rajta kívül. Nincs kihez futnod. És ha már megismerted és elpártoltál Tőle, reménységed sem marad. Talán annyi, hogy rosszul ismerted meg.

Nem jól mutatták be, vajon?

Vagy nem ismered eléggé. Ez meglehet, sőt bizonyos. Hiszen, ha abból szeretnénk megállapítani, milyen, amit velünk cselekedett, akkor igen hiányos kép alakul ki bennünk Róla. Hiszen mi csak egy ember vagyunk, akinek tapasztalatai is körülhatároltak épp emiatt. Amit felfoghatok belőle, az csak egy emberéletre vonatkozhat. 

Isten inkább az, amit NEM ismertünk meg Belőle. Mert bár azonos az ígéreteivel, a cselekedeteivel, mi mégsem ismerjük igazán sem ezeket, sem amazokat. Valódi mélységében és magasságában, szélességében és hosszúságában - ahogyan Pál is javasolja az efézusbelieknek. (Efézus 3:18-19) 

És mindez Krisztusban van benne. Minden, amit Isten Cselekedett, Benne érhető el, ismerhető meg, fogható fel. A megosztottság akkor kezdődik, amikor Istent a mi fogalmaink szerinti cselekedetei alapján osztályozni kezdjük. Mikor azt állítjuk piedesztálra, amit MI értettünk meg Belőle.

Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség; Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és  mindnyájatokban munkálkodik. (Efézus 4:6)

A kezdete  mindennek Krisztus. És a vége is Ő. A világmindenség kezdete és vége is Ő. Alfa és Omega. 

Frusztráltságunk oka épp felfogásbeli eltéréseink megannyi változata.

Dehát lehet-e hibás a másik, mert ő nem én vagyok?

"Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint." Efézus 4:7

És tovább, az utalásokat elolvasva vezet minket a Lélek: Róma 12:6; 1 Korinthus 12;4-11. 

Az ajándékot is meg kell becsülni, az Ajándékozó miatt. 

Az alázat hiányára utal, mikor nem engedjük meg egymásnak, hogy az ajándékával, vagy ajándékaival éljen. Mikor egy ember kisajátít magának mindent. Vagy kettő. Mikor nem adjuk meg a kellő megbecsülést egymás szolgálatainak. Mert abban is vannak különbségek, és a cselekedetekben is. S még el is fojtjuk ezeket, nehogy hasznára válhassanak esetleg a gyülekezetnek. És azért történhet mindez, mert nem ismerjük jól Isten Igéjét.

Olyan szépen végigvezeti Pált a Szent Lélek, a korinthusbeliekhez írt levelében, mi a teendőnk. 12-13.ik fejezetekre gondolok. És az ajándékokra igyekezni kell. És mindenki prófétálhat, hogy mindenki tanuljon és mindenki vigasztalást vehessen. 

Mert erre van szüksége az embereknek: vigasztalásra, erőre, hitre, reménységre. És ezt keresi hívő és hitetlen. És ha nem találja sehol, elveszett. És ha közelébe kerül a "helynek", ahol megtalálhatja, engedni kell egymásnak, hogy felismerhetővé váljon: itt az Úr. 

Ez nehezebben felismerhető nagy sokaságban. Ezért lehetséges akár már két embernek is. Mert ekkor lehet meghallgatni-meghallani egymást, és az Urat is tisztábban. 

Minden akkor és ott kezdődik, amikor leülünk tanulmányozni a Bibliát, és engedjük, hogy olvasson bennünk. (Ehhez olyan segítségre van szükségünk, mint egy gyermeknek, aki járni tanul, A hasonlat azért pontos, mert maga az Úr Jézus használta. A gyermeki állapot kifejezi a kíváncsiságot, feltétlen bizalmat és jövője is van. Mindnyájan azok vagyunk. Kicsivel járnak előttünk mások, akik időben régebb kezdték pályafutásukat, de attól még gyermekei Istennek. Nőni az Úrban nagyon ahhoz hasonlóan lehet, mint egy családban felnőni. A feltételek adottak kell legyenek.)

És az Úr mindig tud minket, csak mi akkor tudjuk meg, mennyire ismer, amikor leülünk elé, és meghallgatjuk Őt. Ha ez megtörténik, akkor választ kapunk az imáinkra, a kérdéseinkre, és nem maradunk szomjasak.

Ezért hát  mindig van remény.

"A reménység pedig nem szégyenít meg, mert Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nekünk." Róma 5:5