Örültem, mikor Szabados Ádám blogjára rátaláltam. Végre egy értelmes, indulatokat kordában tartani képes oldal! Aki ismeri a megváltást, a lényegét, és tájékozott egyházi berkekben is. Újjászületett, de nem „lóellenzős”. Akar és tud is tájékozódni a világban létező egyházi körökben. Kicsit „túlokos” nekem, túl sok a múltidéző benne, a már elköltözöttekre való hivatkozás, mert nem ezen nőttem fel. Miután azonban kevésnek, szűknek bizonyult az a tudás nélküli hit, ami a hivatalos egyházakhoz képest underground gyülekezeteket jellemzi – megörvendtem neki. Mert, hogy nem kell száműzni az értelmet a hitből.
És arra jön rá az ember, hogy a régiek is, a mostaniak is, akik igazán követték az Urat, és szerették, és kutatták, azok bizony nem voltak tájékozatlanok az Írás tekintetében. Mert ugyebár senki sem mondhatja, hogy már mindent tud.
Nem voltam itthon, így nem írtam a blogomba, de ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak, mint minden normális keresztényt. Mi zajlik a világban, hol tartunk, és mi a mi dolgunk benne. Válaszaim már egy idő óta határozottabb megfogalmazásra sarkalltak, amit le is írtam, de még nem raktam fel a netre. És most olvasom Ádám új bejegyzéseit, Isten szenvedélyéről, vagy mentességéről, illetve arról, hogyan viszonyuljunk ahhoz, ami bennünket is érint: Európa, menekültkérdés, Magyarország állásfoglalása, halálbüntetés, stb. Bennem minduntalan ezek a kérdések merülnek fel. Egyre inkább azt látom, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a véleményalkotás alól. Ha akarjuk, ha nem, részt veszünk a világban zajló folyamatokban, akár szavazunk valamire, akár ódzkodunk a nyílt állásfoglalástól. Ádám legújabb cikkeinek apropóját is ez adja. Mit állítok én, keresztényként a menekültkérdésről, illetve mit mond erről Isten. És olvasva, hallva keleten élő testvéreink halálmegvető bátorságáról, óhatatlanul felmerül a kérdés: mit mond Isten? Vannak-e indulatai? Szenvedélyes vagy sem? De a tulajdonképpeni kérdés számunkra mégis az: NEKEM mit kell tennem?
Először röviden: Szerintem Isten igen szenvedélyes, nagyon, igazán, felülmúlhatatlanul. Nem tehetünk ellene semmit. Vagy részt veszünk Vele abban a munkában, amit Ő indított el Jézus Krisztussal , önmagával, vagy elutasítjuk, és akkor utolérnek döntésünk következményei. Légy hideg vagy forró, mert ha langyos vagy, kiköplek a számból. Ezek az Úr Jézus szavai. Ezek is azt igazolják, hogy Istennél szenvedélyesebb, érzőbb Lélek nincs.
De a kereszten! amit ott tett! felfoghatatlan, megismételhetetlen! EZ beszél nekünk Isten indulatáról, szeretetéről, szenvedélyes szerelméről, és igen, nem racionális, nem megfontolt, hanem irracionálisan hatalmas, mély, széles és hosszú, számunkra befoghatatlan szenvedélyéről. Amit irántunk tanúsít. Folyton. Azt hiszem, soha nem érjük fel ésszel, mert nem érthetjük azt, amit tett, de amikor minden emberi gondolkodás szülte félelem nélkül cselekszünk, akkor valami kicsit mégis. Pld. ahogy a gyom újra kinő a földből, bár mindig kitépik, vagy a gyermek nem tart semmitől, vagy a szerelmes elmegy a világ végére is szerelméért. Csak.
Én a Biblia olvasása közben, és mialatt szembesülnöm kellett az Úr Jézus követésének testileg lehetetlen voltával, azzal az ellenállással, amit a világ azonnal kifejt, arra nézve midőn az Úr Jézusban való hit bennünket a Neki való engedelmességre kötelez – egyre inkább, egyre jobban rácsodálkoztam Isten indulataira. Nem olyan volt már, mint amilyennek elsőre hittem. És nem Ő változott, hanem az én ismereteim bővültek Róla.
Magát az életet nem ismerjük igazán. Jézus Krisztus azt mondja magáról, hogy Ő az Élet. Az ószövetségben Isten emberei, prófétái ismerték Isten szenvedélyességét, és ezt az Isten üzeneteiből, felénk tolmácsolt szavaikból tudhatjuk meg. De azt az INDULATOT, amit a kereszten produkált – micsoda elégtelen kifejezés ez erre! – azt még ők sem ismerhették.
Mikor az Úr Jézus azt mondja: Én és az Atya egy vagyunk, akkor világossá tette, hogy amit Ő tesz, azt az Atya is. Sokáig tépelődtem azon, s még most is, hogy akkor a kereszten Isten is meghalt? És feltámadt? És a válasz erre: IGEN. Mindenható. Ha az ezredrészét felfoghatnám ebből, sokkal bátrabb lennék a követésében. T.i. csakis így tapasztalhatom meg azt, hogy ez a világ, és a benne levő erők már legyőzöttek. A csodák mindennaposak lennének. És ez abban az indulatban, szenvedélyben van elrejtve, becsomagolva és átnyújtva nekünk, amit Isten, a mi Atyánk tett, mikor elküldte Fiát, Jézust, aki a Messiás, meghalni, hogy kiváltson bennünket a halál állapotából, mert minket, embereket, akik az Ő teremtményei vagyunk, fiai, annyira szeretett.
És még egy: Isten a saját képmására alkotta az embert. A saját hasonlatosságára. Az ember tökéletessége is innen van. Tökéletlensége pedig a bűn következménye. De az indulat, a szenvedély – eredetileg – se nem bűnös, se nem negatív. Istent minősíteni szenvedélyessége vagy mentessége okán, nekünk, már bűnben születetteknek, akiknek érzékeik is tökéletlenedtek – nem lehetséges. Csupán az ismerkedési folyamat részeiként tekinthetünk a Róla való tudásunkra.
Igen: Isten szenvedélyes. Taszítóan, mert nem fér bele az emberi normákba, és felfoghatatlanul. Mégis ellenállhatatlanul a meg nem kövesült szívűek számára. És mindehhez hozzá kell tennem: így látom én. Most.
