Kertész Imre: A végső kocsma c. könyvét, naplójegyzeteit, gondolatait olvasom. Hát nincs újság a nap alatt! Azt gondolnánk, a nagy írók különleges emberek. Pedig csak őszinték. Leírni a gondolatokat, ehhez kell bátorság. Persze, aki már 80-90 éves, mondjuk, nincs mit féltenie. És kiderül, NINCS ember, aki megértette volna. Soha. Igazat ír. Mind így vagyunk. Ebben egyetértek vele. Mikor az Isten azt mondja, hogy a maga képére alkotta az embert, és ez az ember csak Istenben ismerheti fel magát, hát nincs igaza? Mert nem egymás képeire alkotott, hanem a magáéra. És épp azért vagyunk annyira magányosak, mert Őt nem ismerjük. Milyen sötétség ül az emberiségen, hogy egy másik emberben keresi a boldogságát, holott így lehetetlen megtalálnia. Csak Istenben nyugszik meg az én lelkem, mondja a zsoltáros Dávid.(Zsolt. 4:9;5:13) És változzatok el az én ábrázatomra, mondja az Úr Jézus.  Az ember, még a keresztyén is, csak kísérletezik annak megfogalmazására, amit az istennélküliség állapota jelent számára, mint az olyan hasonlatok, hogy isten alakú űr van a szívünkben, stb. de nem képes a lényegét visszaadni ennek a hiánynak. Csak Istenben teljesülünk be. Ezért olyan az újjászült ember, mint a jóllakott csecsemő a sok éhező, síró baba közt. Mert már megismerte az igazságot, ami őt szabaddá tette e világ múlandó „igazságainál”. Elveszettségünket igazolja ez a megismerés. Hogy nincs élet Istenen kívül. Hát minek a sok fáradozás egy élethosszig, mikor az enyészetnek építkeztünk? Vannak híres emberek, ismert emberek, nagyoknak tituláltak – de mind ugyanolyan értelmetlen az életük, mint azoknak, akik „csak” asszisztáltak hozzájuk. Az örökkévalóság felől nézve kár és szemét, pozdorja, égetnivaló semmiség, amit felhalmoztak életük során: hírnév, művek, alkotások. Minden elmúlik, ami nem Istenben van. Csak Isten örökkévaló, és akik benne vannak. Minden csupa gyötrődés, ami ezt nem ismeri fel. És hiábavaló. Enni adni, és inni adni, olvasni és írni, építeni és ültetni, szülni és nevelni, ruháztatni és szépítgetni – semmi sem marad meg. Olyanok vagyunk, mint a száraz kórók, az ég felé meredve, és lombokat hazudunk magunknak, miközben csak Isten a megmondhatója, meddig maradhatunk ebben a reménytelen állapotban. Ő az, aki esőt adhat a földnek, hogy életet leheljen a teremtett világába. És mivel kijelentette, hogy ez a világ pusztulásra ítéltetett, és már csak a tűzre vár, hogy elégjen benne, hát csak azok menekülnek meg belőle, akik a tűzön is átmennek. Lehet akármilyen értelmes az ember, mikor rádöbben erre, egyedül Istenhez fordulhat segítségért, szabadításért. Mert nincs ember, aki segíthetne, nincs ember, aki igazán értene minket, csakis Isten, aki a maga képére alkotott, magának teremtett, és magának váltott meg az enyészettől. Hiszen tudjuk, hogy a test elmúlik, és minden, ami testi, földi, de a lelki, szellemi, megfoghatatlan valóságok örökkévalóak, és az Isten kegyelméből újjászületett szelleműek nem múlnak el, hanem örökké megmaradnak Istenben. Ezért csak Benne lehet elrejtőzködni, ahogy a zsoltáros énekli: rejts most el, a szárnyad alá,(Zsolt. 17:8/b; 27:5/a)) mert csak Ő ad és adhat oltalmat. Az örökkévalóság felől nézve nem értékesebb az, aki sokat cselekedett, annál, aki semmit, mert az ember értékét Isten adja, ezért csakis a Benne való hit teheti az embert arra érdemessé, hogy bírálatában részesülhessen. Isten az, aki megítél minket, aki megmér, aki megállapít, aki kijelenti valódi értékünk Benne. Hogy ki hogyan ékesíti majd Őt, Ő dönti el majd akkor, amikor nála leszünk teljesen. Ehhez csak arra van szükség, hogy ismerjük a hozzá vezető Utat. És ez egyetlen Út: ahogyan kijelentetett a világnak Jézus Krisztusban, az Ő Fiában van. Hát nézd csak meg, milyen az, mikor a kövek is szólnak! Lerombolnak mindent, amit évtizedeken át építettek, amit emlékezetükre raktak fel, bálványokat, szobrokat, kegyhelyeket, épületeket, elnyeli a szökőár a helyeket, ahol éltünk, ráomlik a föld, elnyeli a mélység, elpusztul minden, amit ember épített, nem marad semmi, amire büszkén emlékezhet az utókor! Ember sem marad, aki megemlékezne rólad, de mit is érne vele, mikor az enyészetnek munkálkodik majd ő is Isten nélkül! Hát nem az a fontos, hogy Istent megismerjük? Ugyan, mi különbség van ember és ember között, ami az érdemeket illeti? Egyik sokat tett az Úrért, a másik semmit, mégis, ha Isten elpecsételte őket, Hozzá kerülnek haláluk után. Csak az a fontos, mi lesz a halál után. És ez az, ami nem tőlünk függ, csak annyiban, hogy mit választunk. Hogy igent, vagy nemet mondunk Isten szabadítására, kegyelmére. Bár még az is az Ő kegyelme, ha igent bírunk mondani. Mert minden dicsőség az Övé. Még azzal sem büszkélkedhetünk, hogy mi Őt választottuk. Mert Ő választott minket. Nézem és látom, élem, de nem vagyok benne az életnek nevezett múlandóságban, ám egyre világosabban ragyog Isten világossága. Isten igazsága, igazságossága, ami nem a mi cselekedeteinket tekinti mércének, hanem a saját parancsait. Önmagát. Legyen hát menekült, már gyilkossá lett, még ma tolvajkodó, fajtalankodó, hazug valaki, amint belátja, hogy elveszett állapotban van, és segítségül hívja az Úr nevét, megmenekült. Ezért írja az Írás, hogy Ő a Szabadító, hogy Immánuel a neve, azaz velünk az Isten, hogy Benne vagyunk elrejtve, és Benne van az életünk biztonságban, mert Ő Maga Az Élet. Jézus Krisztus, aki legyőzte a halált, a halálunkat, aki feltámadt, és feltámasztott minket is önmagában, Akiben már van Értelme a Benne való Életünknek, ami Láthatatlan e világ számára, azoknak, akik még sötétségben vesztegelnek. Egy egész világrész nyög és gyötrődik látványosan a migráció kapcsán – megoldhatatlan problémával szembesülve. Egyetlen jó válasz van: Istenben van az én szabadulásom, Benne nyugodhatok meg, rejtőzhetek el, Benne vagyok biztonságban. Akár élek, akár halok. Mert mára már igen nyilvánvalóvá lett, mennyire értelmetlen minden ezen a világon. És csak Isten tud megérteni, csak Ő adhat nekünk is olyan értelmet, ami felülemel azon, ami van. És ha az elvégezett pusztulás emberi idő szerint el is húzódhat, elnyúlhat, sokáig tartana, akkor is azt az időt kell megtalálni, ami az örökkévalóság fényesebbik részében landol: a mennyeknek országát. Oda pedig csak egy ajtó nyílik. Halálunkon át, beletemetkezve Annak halálába, aki legyőzte a halált, a halálunkat, és feltámadt, feltámasztott bennünket is Magában. Pontosan fogalmazott Pál: nem akarok másról tudni köztetek csak Jézus Krisztusról, róla is, mint megfeszítettről, mert ebben van a mi erőnk, halálában és feltámadásában, ez az örömhír, ez az evangélium ereje, ez tarthat és tart meg bennünket, ez a Róla szóló bizonyságtétel, az ebben való hit vezet át az üdvösségbe minket. Nincs más út, más lehetőség. És a Jézus Krisztusban való hit látható jelei a keresztyénségünk világ felé való fehér lobogói, jelzőzászlói csak arra valók, hogy a választottak felismerhessék és elnyerhessék az üdvösségüket, amit ajándékba kaptak, kaptunk, kegyelemből.