Továbbra is Kertész Imre könyve: A végső kocsma.
Az jutott eszembe: mi is az élet? A velünk megtörténtek bennünk lecsapódó lenyomata. Az élet a hatás, amit kiváltanak bennünk a dolgok, amikkel szembesülünk, találkozunk életünk során. A bennünk lezajló, zajlódó folyamatok. Az író attól nagyszerű, hogy ezt meg bírja ragadni, le tudja jegyezni, s így segít nekünk is fülön csípni azt, ami minduntalan el akar illanni. A lényeget. Ami miatt azok vagyunk, akik. Mással összetéveszthetetlenek.
Kezdem megszeretni Kertész Imrét, mint naplóírót. Őt sem olvassák sokan, vagy alig, pedig Nobel-díjas is. Attól nagy, hogy egészen meztelenre vetkőzik lelkileg, miközben ír. És nagyon független. És ezért valamiképpen szabadabb. Sokat tanít azzal, ahogyan megnyilatkozik. Vannak részei a könyvnek, amiket mottóként kitehetnék szobám falára. De olyan sok, hogy akár kitapétázhatnám vele a falat.
Egyik hasonlata: „… a haldokló Unseldnél… Nem tudtam, hogy ezt az embert közben annyira megszerettem. Egy tölgy omlott le, egy hatalmas, magányos tölgy, az erdő legszélén, egy titkos magaslaton, egy földhalmon, egy őrhelyen, amely most rettentően üres marad, s hűlt helye a tájat is megváltoztatja.”( 102.old.)
Ez előtt nem sokkal írja: „A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkben tartjuk és olvassuk őket. Nem a könyv számít, hanem az olvasója. Ha ez a gyerek a Gályanaplót olvassa, s a szavak értelmén töri a fejét, nem a könyvet fogja megérteni, hanem elröpül valahova, ahonnan soha többé nem akar majd a hétköznapi életbe visszatérni.”
Vagy: „Magyarországon mindig háború volt – vagy a szó szoros értelmében, vagy pedig a megszállás háborús viszonyait tekintve; ugyanígy itt a fordulat óta is mindegyre háborús állapotok uralkodnak, sistereg az utcán a gyűlölet, minden ideiglenes, kétes, instabil, az ember állandóan készen áll, hogy valami módon kihúzzák a lába alól a talajt, a megélhetési viszonyok tűrhetetlenek, a mentalitás, az önsajnálat, a „megváltásra” való várakozás, a tehetetlenség, a hazugság, és újra a hazugság tűrhetetlen légkört teremt.” (99-100. old.)
És még sorolhatnám. S valószínűleg fogom is. Igazából szeretem. A hangulatát, a magányosságát, az éles szemét, a látását, a dolgok megélését, a szomorúságát, a lényegre figyelő képességét, ami, ahogy látom, minden nagy írót jellemez… Mint lelkiismeretünk lármafái, meredeznek az ég felé, a magasságba. Jó megállni a tövüknél. Ébresztőek gondolataik.
