2015-11-29

Jó lenne kerek egészbe foglalni az életem, de nem megy. Minduntalan felbukkan egy rég eltemetett mozzanat a múltból, ami más megvilágításba helyez mindent. Mert végül is az indítékok számítanak, a „miért született meg”, aminek a jelen egészen más színezetet ad.

Ha legalább a magam számára megmagyarázhatnám, mit miért tettem. Mit gondoltam, reméltem, amikor ezt vagy azt cselekedtem. Persze, kit érdekeljen egy idegen ember élete? Pedig minduntalan idegen emberek írásait olvassuk, aztán vagy hiszünk nekik, vagy nem.

Kulturális szeméttel árasztják el a mai kiadók a szellemi életet, kommentelt valaki. Könyvkiadásdömping van, teleszórják, válogatatlanul szellemi égboltunkat önjelölt szerzők, akiket az elszaporodott kiadók kiemelnek a névtelenség gödréből.  Nem tudható, ez mennyire jó vagy rossz. Tényleg nem mindegy mivel tömöm a fejem, mivel etetem az értelmem, a lelkem. A közhelyek valóban elsöpörnivalók, hogy a drágaköveket észrevegyük. Ezek fénye értékes, útmutató életünkre nézve.

A regények a meg nem élt, de vágyott élet felrajzolt álmai. Vagy a megélt szörnyűségek kulturált, ártalmatlan kibeszélései. Könnyítés a lelken, ezzel senkit sem bántva. Menekülés a valóság elől. Biztos menedék a világban, ahová nem jöhet utánunk senki, ahonnan kiüzenhetünk, anélkül, hogy felkoncolnának.

Végül is regényt, verset, elbeszélést azért írunk, hogy bántatlanul és büntetlenül elmondhassuk, mi az, ami fáj. Minden szenvedésből születik.

Huszonhárom évig imádkoztam. Kerestem, kutattam életem értelmét, amiért megszülettem erre a földre, amit be kell teljesítenem, hogy ne legyen hiábavaló az egész.

És akkor azzal szembesültem, hogy hiába minden, mert a hiábavalóság jellemzi az egész életet. Minden ideiglenes, elmúlik, a hatása sem tart örökké, és senki nem tudja megmondani az ég alatt, mi az a biztos útmutató, irányjelző – a lelkünkben minduntalan lüktető kis jelzőkészüléken kívül - , amire támaszkodhatunk. Miért is?

Hiszen ha semmi sem számít igazán ezen a földön, és mindent csupán az örökkévalóság felől nézve lehet és kell értékelni, akkor miért van mégis ez a hatalmas szellemi-lelki káosz hitbeli tekintetben? Hogyan nem tud megegyezni az ember a másikkal, legalább egy dologban, amin megállhatna a közösségük egymással?

Van, akit megdöbbentett az Ige szó szerinti fogadása, elhívése. Hogyan érdemes? És arra jutottam, hogy akárhogyan hisszük is el, a szenvedést nem úszhatjuk meg, ami épp ezért a hitért „jár”. Még mi is okozunk magunknak a különféle megértési „fázisainkban” ilyet. Hogy fáj a saját fejünk, káptalanok leszünk a sokféle értelmezésért, és attól, hogy ilyen vagy olyan állapotunkban nehezebben vagy könnyebben fogjuk fel azt, ami amúgy annyira nyilvánvaló. Csak éppen akkor ezt nem látjuk. Időleges vakságban szenvedünk, miközben a másik csillog a könnyedén felismert valóságtól. Ő még nem tudja, hogy ugyanaz a felismerés a visszájára fordul majd valamikor nála is. Óhatatlanul. Mintha valaki egy rostában rázná hitünk minőségét, és eközben ki-kihull egyik másik éppen aktuális meggyőződésünk. Hogy az is üdvözülhet, aki nem merítkezik be. Vagy aki „csak” befogadja az Úr Jézust a szívébe. Mert talán mi nem látjuk, de ő komolyan veszi, a mit mond, vagy tesz. Nem felületesen, nem módiból, vagy tehetetlenségből, vagy kitudja mitől. Lehet mással is foglalkozni emellett, anélkül, hogy hitetlenné válnál. Hogy nem kell mindig, mindent szó szerint venni, mert a betű öl. Hogy tényleg a Szellem az, aki megeleveníti számunkra, és emészthetővé teszi Isten beszédét. És ezzel együtt lehet szeretni azt, aki ismeri, olvassa, szereti, megtartja az Igét, és azt is, aki nem. Saját ellenzőinket nem tudjuk levetni szemünkről, csupán a Gazda könnyíthet rajtunk időnként ezen a téren. Hogy megmutatja merre az arra, és akkor odanézel és arra mész.

Széles e világ! Hány paripa baktat, vágtat rajta! Értelmünk csikói még ugrándoznak ide-oda, amíg eljön annak ideje, hogy befogjanak a hámba. Ránk kerülnek a szemellenzők, hogy a megfelelő irányba haladjunk.  Állíthatjuk a lovakról, hogy ostoba állatok? Mind saját rendeltetésünknek megfelelő útmutatást kapunk.

Ettől szép, gazdag, színes és megunhatatlan ez a „pálya”.

Nem szeretünk vajúdni, mégsem kerülhetjük el. Minden születés ezzel jár, bármilyen közhely is ez. Csak miután „világra” jött vesszük észre, hogy ez volt a szenvedés oka. Felismeréseinkkel haladunk előbbre a kijelölt úton. Nem lehet siettetni őket. Megtörténnek, amikor meg kell történniük. Olyanok vagyunk, mint egy nagy és különleges alkalomra készített tálban a fogás, vagy egy drága szelencében őrzött drágakövekkel kirakott ékszer, amit Isten kínál, ajándékoz egy mennyegzői összejövetelen. Nincs rá tökéletes hasonlat. Ajándék vagyunk, és ajándékozottak, és ékszerek az ajándékozotton. És amíg ebbe az állapotba eljutunk, addig minden a „javunkra van”. Ami fáj, és ami nem. Ami sért, és ami hidegen hagy. Amit hiszünk, vagy remélünk, és amit még nem is vélünk a láthatáron, mert fogalmunk sincs arról, hogy létezik. Miért is nem tud az ember Istennél jobb hasonlatot kitalálni? Amikor, már idősödve, rácsodálkozol a kisgyerekre, amint ámuló szemekkel fogadja és issza be a körülötte levő világot, és te már tudod, amit ő még csak most fedez fel, és olyan gyönyörű ebben az ámulatban, amivel téged megajándékoz – hogy hálával gondolsz az Úr Jézusra, aki azt mondta: ”Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek…”

Ezért is hiszem azt, hogy ez a legfőbb dolgunk: megőrizni magunkban azt a gyermeket, aki feltétel nélkül elfogad, és rá bír csodálkozni a dolgokra a megtörténendő dolgoknak esélyt adva.