Brecht: A szecsuáni jólélek c. darabját láttuk a héten, Zalaegerszegen.

Ami már közhelyszámba megy, a színészek, alkotók a bemutató előtt mindig azt érzik, kész katasztrófa, nem lesz siker. Ez az a pánik, ami összerántja az előadást, mondjuk, és tényleg. A végén a színészek hitetlenkedve jöttek a függöny elé, ki tudja hányadszor a közönség vastapsára. Tetszettünk? érthetetlen, tükrözte az arcuk, hogy örülni is alig bírtak a meglepetéstől.

Jó volt. Remekbeszabott, világosan kontúrozott figurákat rajzoltak fel a színpadra a művészek. Kicsit aggódtam a főszereplőért, mert igen magas hőfokon indított Pap Lujzi, szokása szerint, ezért nem nagyon lehetett fokozni a főhős alakjának bemutatásánál annak egyre kétségbeesettebb lelkiállapotát, hanggal nem nagyon lehet bírni az ilyet, de remekül megbirkózott férfi szerepével is a nagybácsi figurájában. És épp megfeszítettsége, beleszakadása a gond megoldásában való igyekezetében emelte igen magas színvonalra alakítását.

Röviden a darab arról szól, hogy lejönnek az istenek a földre, mert találniuk kell legalább egy jótét lelket ezen a földön, különben el kell pusztítaniuk azt. Sen Te személyében lelnek rá, őt alakítja Pap Lujza, akinek a bicskája ebben a jónak lenni vállalkozásba beletörik. A helyzet megoldásához szüksége van egy másik emberre, ekkor lép színre saját nagybátyjaként. T.i. jónak lenni egyet jelent a tönkremenéssel, mindenki állandóan kihasználja, ellehetetleníti, a helyzetet, pénzt, üzletet pedig csak könyörtelenséggel lehet megmenteni. Ez a tudathasadásos állapot jelzi a feladat megoldhatatlanságát.

Brecht nem volt hívő, vallásos ember, de a nagy kérdést ő sem kerülhette ki. Az istenek hárman vannak,( a kereszténység beszüremkedése révén talán), kicsit jelezve, hogy még nekik is van feljebbvalójuk, akinek jelentéssel tartoznak, akárcsak a földön az emberek saját munkaadójuknak. A parancsolatokat megtartani lehetetlen, de meg kell próbálni minden áron. Hogy nem sikerül, az már nem számít, a lényeg, hogy találtak valakit, aki mégis csak tönkrement a jóságba, s ezzel letudták küldetésüket ők is, mehetnek vissza. És felvonja őket az égbe? a mennybe? a pad, amin elférnek mind a hárman.

A darab tetszetőssége épp abban rejlik, hogy a kérdést felvetik, a problémát bemutatják, a megoldhatatlanság nyilvánvaló lesz, és felmentést nyerhet a lelkiismeret saját furdalása alól. Istenek lehetnek, de parancsaik teljesíthetetlenek, élni muszáj, jónak lenni kell, segítséget ehhez nem kap az ember, hát mindenki úgy boldogul, ahogy lehet.

Brecht becsületére legyen mondva, nem vállalja az abszolút ateista hozzáállást a kérdéshez. A feloldást a narrátorral kínálja. Emberek, gondolkozzatok, keressetek, hátha ti találtok választ A KÉRDÉSRE. És igen. Elfacsarodik az ember szíve ekkora kilátástalanság láttán, és mivel tudni véli Krisztusban a megoldást, ami itt teljességgel ismeretlen, s ezért kénytelen a darab problematikáját követve, annak megértésén fáradozva, a kérdésfelvetéssel azonosulni - fellélegzik a meglibbenő ablakszárny, a narrátor kínálta lehetőségre. Keressetek. És találtok, teszi hozzá a már keresztény, és eszébe jut Madách Az ember tragédiájának zárómondatai közül: „az ember célja a küzdés maga”, és a „mondottam ember, küzdj és bízva bízzál” üzenete.

De, igen. Így nézünk ki krisztustalanul, törvénybetartó igyekezettel, pofára eséseinkkel, saját hitetlenségünkbe zárva. Istentelenül.

Még jó, hogy nem így van igazán. Számomra újabb bizonyság ez az előadás, ez a darab, hogy az istenkérdést, az ember alapgondjait felvető, ebbe ütköző alkotó között ott tudható Bertold Brecht is, és minden valamirevaló alkotó. És a siker, amit az előadásával szerez, hálássá teszi a nézőt, boldoggá a színészt, mert számukra is kiderül, ez nagyon is foglalkoztat minket. Így, közösen. Nem söpörjük le az asztalunkról, még ha időnként nem is kerül terítékre. De ott van az almáriumunkban, a hátsó kisagyunkban, a másik énünkkel emiatt feleselünk és még most is van arra remény, hogy megnyugtató megoldásra juthatunk. Kegyelemből. Mert a narrátor kínálta lehetőség előttünk: kulcsot te találj...

Kitűnő alakításokat láttunk, (majdnem a teljes társulat szerepelt), tiszta, remekbeszabott, következetesen végigvitt és ábrázolt jeleneteket, koncepcióját kitartóan megvalósított rendezést. A brechti színjátszási stílus, az elidegenítő módszert alkalmazó rendezéselv végig jól és hatásosan működött. És célját elérte. A közönség tetszésnyilvánítása nyilvánvalóvá tette: értette, és gondolkozik rajta. És talán keresni is fogja a választ a hogyanra, a miértekre.

Én ezt láttam. És ezt remélem.