Megjelenik az Underground Kiadónál.
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz. /József Attila/
Csak az olvassa versemet, kit nem elégít ki ennek a világnak minden hazugsága. Aki az igazságot keresi, és reméli, hogy meg is találja. Csak az olvasson engemet, aki ad magára, a benne levő ember méltóságára, aki önmagát is keresi ebben az elveszett világban. Aki még éhes és szomjas szellemi valóságokra, és Istent keresi ebben a nagy zűr- és hangzavarban, aki bízik e káosz végességében.
Újraolvasva régi verseim, fel kellett fedeznem, hogy Isten utáni vágy, keresés, kérdések tömege, amik erre irányulnak, jellemzi szinte mindet. Döbbenten ismertem fel, hogy az „akit Isten vonz” elve mennyire érvényesül! Mint az iszapban vergődő áldozat, olyan voltam, aki mindenfelé csak lápot, süppedő hínárt lát, és nincs senki, aki kiemelje. Ehhez új közegre van szükség, vagy csodára, vagy hatalomra, ami a természet törvényeit is megdönti. Hogy az elveszendőnek szemei felnyíljanak és észrevegye a kinyújtott kegyelmet, ragadd meg! De nem bírja, mert nem látja.
1970-80-as évek Romániájában még ebben a fázisban voltam. Át kellett kerülnöm egy új közegbe, hogy nyitott legyek Istenre, hogy ne támaszkodhassak semmi beidegződött, megszokott, tudott dologra. Hiszen itt újra kellett tanulnom „járni, beszélni, érteni”, ha érthető vagyok. És ami után ott csak kiabáltam, de nem hallhattam meg, itt végre észrevehettem, mikor szembejött.
Nagy tanulság, hogy ne ítélkezhessen az ember senki fölött. És nagy felismerés, hogy végezetül nem tőlem függ még az a fránya rádöbbenés sem. Hiszen aki a fület, a szemet, a szájat adja – is Ő. Aki megnyitja, képessé tesz arra, hogy megnyisd, válaszolj – is Ő.
Annyira be tud szűkülni még „istentudásunk” is, „istenismeretünk” is Róla, ha nem kapunk több kegyelmet a kegyelméből. Mormoljuk imáinkat, bele sem gondolva, miket mondunk. Kialakult elképzelésünk van, „igei alapon”, hogyan „működik” Isten. Tudni véljük, miként kell megnyomni a „gombot”, hogy az ég csatornái meginduljanak, vagy elzáródjanak. Mint varázsigéket használjuk Isten szavait, miközben észre sem vesszük, hogy úgy csinálunk, mint a még járni sem tudó gyermek, akinek fegyver került a kezébe. Összevissza lövöldözünk, hadonászunk, életveszélyesek vagyunk önmagunkra nézve is. Egyetlen orvosságunk van ez ellen, a szeretet. Amivel úgy fogadod el a másikat, ahogy van. Miközben átöleled, észreveszed, mint olvadnak le róla jégpáncéljai. Érzed, mint didereg a világ fagyos huzatában. A te szíved is megindul, és vele együtt forrósodik fel. És ekkor teremtődik, ekkor történik az újjászületés. Az edényt hiába mártod hideg vízbe, attól még ugyanolyan piszkos marad. Mikor a benne lévő víz felforr, megtisztítja annak belsejét és újra használható lesz.
Sántít, mint minden hasonlat. Nincs annyi emberéletnyi idő, hogy megmagyarázható lenne a Kegyelem. Miért? Csak. Mert így akarom, mondja Isten. És ki mondhat ellene?
De persze, mondhat, és kiabál, és veszekedik, és zsörtölődik, meg minden, ám olyanok szavai, mint a fortyogó fazékban sistergő étel, ami le van fedve, és vagy odaég, vagy elpárolog – hacsak valaki nem emeli le róla a fedőt.
