Az ember szereti értékelni a jót. Ezért is alapít díjakat. Mert jó, ha tudjuk, látjuk merre kell menni, merre az előre, az arra, a fönt és a lent. Fontos jól tájékozódni ebben a világban, amiben ajándékképpen élhetünk egy életnyi ideig.

Nemrég olvastam el Czeizel Endre vallomását saját pályafutásáról. (M. Kiss Csaba: Czeizel Endre Két életem, egy halálom) És most, hogy meghalt Kertész Imre, aki Nobel díjas írónk lett, és zsidó volt, annyira kikerülhetetlen, hogy az ember lássa az összefüggéseket. A fontosabbakat, amiknek a mentén áll még és él még ez a világ. Ha nem is láthatunk mindent tisztán, egyedül, nagy segítséget jelent, hogy vannak embertársaink, akiknek nagyobb világosság adatott. Mint pld. ennek a két embernek is.

Szeretem Kertész Imrében, ahogyan gondolkodik. Ahogyan nem adja be a derekát, és csak azért is gondolkodik. Czeizel Endre professzor pedig kutatott, és nem hagyta abba, semmikor sem. Állhatatosan, rendületlenül kereste a választ arra, ami mindennél jobban érdekelte. Az ember sorsa, élete, születésének titkai, öröksége, titka. És ami tőle telt, amit felfedezhetett, közkinccsé tette.

Összefonódnak a sorsok. Miért is fontos, hogy legyenek nagyjaink? Miért olyan mostoha a sorsuk mind? Miért kell az emberiségnek előre haladnia, miért kellene fejlődnie, vagy kiválónak lennie valamiben? Miért is díjazzuk a kiemelkedőket?

Honnan ez a vágy az emberben, hogy felülemelkedjen, hogy elrugaszkodjon, hogy szárnyaljon?

Valamire megszülettünk. Valamilyen feladatra kiválasztottak. Valamire predesztináltak vagyunk. A sorsunkat be kell teljesítsük. A kérdéseket fel kell tenni, és a válaszokat meg kell találni. Addig nem nyughatunk, amíg mindent meg nem tettünk értük.

Ilyen kérdezők voltak ők. Kertész Imre, aki a maga Sorstalanságával olyan sorsot hagyott örökül ránk, amivel kezdenünk kell valamit. És most ráadásul még a Saul fia c. film Oszkár díja is a nyakunkba esett. És a Röhrig Géza értelmes, embert szíven szólító interjúi is itt zakatolnak bennünk. És a fiatal rendező, Nemes Jeles László kivételes művészi érzékenysége.

Olvasom erdélyi fiatal kritikus tollából, hogy a Saul fia c. film főszereplője által adott interjú kapcsán kicsit kinyíltak benne is a zsilipek. Máshonnan nézve a világ is más. Nézőpontjaink össze kellene kössenek inkább, mintsem elválasszanak. Hiszen mindannyian nézők vagyunk. Életünk, világunk nézői. De vannak, akik látnak is ezzel együtt. Jó odafigyelni rájuk. Mert erre van szükségünk, hogy meghallgassuk a másikat, főként azokat, akik látnak is, nem csak néznek. Mert a haladás kötelező. Menni mindig kell, de tudnunk kell, hogy merre. És meddig. És hogyan.

Hát ezért vagyok hálás Istennek Kertész Imréért, Czeizel Endréért, a gondolkodó „kiválóságainkért”, akiket, mint világító köveket helyezett le Isten a Földre, hogy beléjük botolva, odafigyeljünk rájuk, mert nem véletlenül vannak ott, ahol vannak. Jelentőségük van. Üzennek.

Azt mondja a Biblia, minden Isten dicséretére van a földön, minden Őt dicséri. És ha az apostolok nem szólnak, akkor a kövek fognak. Mert azokból is támaszthat prófétát az Úr. És mennyire így van. Az impulzusok, amik érnek bennünket, az események, amiken keresztülmegyünk, az emberek, akikkel találkozunk, vagy akikkel egy időben élünk, vagy akiknek a sorsa megérint, a gondolkodásmódja vonz, mind Isten üzenetével terhesek. Csak meg kell tanulnunk olvasni. Oda kell figyelnünk.

Van egy elzárkózó, rideg hozzáállás a kereszténységben a világiak felé. Miközben az emberiség vajúdik, és az értelmesek keresik a válaszokat, megfogalmazzák gondolataikat, formába öntik, minket segítve érteni magunkat s a világot, pont azok hallgatják agyon őket, teszik a polcra legfelül a hitetlenség írta műveiket, akiknek dolguk a kinyilatkoztatás továbbadása. És míg az értelemből falakat építenek maguknak, a világ értelmeseiből kicsordul az Isten utáni vágy és szétfeszíti a rácsokat az istenkeresésük, műveikben.

A már megtért, újjászületett hívő boldogan lubickol Isten szeretetében, és sajnálkozva nézi a szerinte elkárhozó világot, világiakat, akik magukra vessenek, ha nem bírnak hinni. A világban pedig Isten végzi azt az aknamunkát, amit ember nem is sejt, csak meglepődik, mikor egy alkotással kiemelkedik valaki, mint egy piramis, vagy mint egy gejzír, és Isten üzenetét tolmácsolja a többieknek. Azon a nyelven, amit azok megértenek. Az író az íróknak, a költő a költőknek, a zenész a zenészeknek, a festő, képzőművész a művésztársainak. Mert Isten senkit sem akar tudatlanságban hagyni. Olyan csodálatos módszerei vannak egy ember elérésében, amit el sem képzelhetünk. Még az akarást is Ő munkálja az emberben. Néha elenged a pusztába, hogy aztán ott beszélhessen a lelkedre. Hasonlatainkat is ő inspirálja, a bennünk felfakadó kérdéseket, nyugtalanságot is ő szítja. Hát hogy ne adna választ! Olyat, amire szükségünk van, amit megértünk, ami nekünk szól. Nem egy tan, nem egy lecke, hanem egy felismerés. Egy ráébredés. Ő nyitja fel a szemünket, és ő nyitja meg a szívünket. Ő az, aki vonz. Mindeneket.

Hálás vagyok Istennek Kertész Imre írásaiért, a zsidóságáért, a gondolataiért, önmagáért. Itt hagyta nekünk örökségül. Gazdagok vagyunk.

És még egy hasonlat. Isten sashoz hasonlítja magát, aki a fiókáit repülni tanítva, időnként, miután szárnyain hordozta őket, elejti, és az utolsó pillanatban elkapja őket újból. Egy sem esik földre, mindegyiket megtartja. Mikor a hívővé lett ember belefásul a gyülekezetesdibe, ahol látszólag nem történik  semmi, és kimegy a "levegőre", Isten elejti, ő pedig zuhanása közben felfedezi milyen gyönyörű is ez a föld! Mennyire tökéletesen is működik minden, milyen összehangoltan, mint egy nagy szimfónikus zenekarban, mindenki tudja a maga helyét, dolgát, és értik egymás nyelvét is. A gyülekezetben maradtak sajnálkoznak az eltévelyedett bárányon. És eszükbe sem veszik, hogy Isten a zuhanás közben alája nyúl a fiókájának. Nem hagyja elveszni. A fióka pedig eközben megtanulta, milyen hatalmas is az Ő Apja. És milyen csodálatosan alkotta meg ezt a földet, benne az emberekkel, lakásul. A maga dicsőségére.