Velem van, érzem – mondja az egyszeri hívő ember, - és megnyugtatja magát. Miközben tele a szíve megválaszolatlan, és megoldatlan problémákkal, Isten gondolatában megpihen.

Megkérdőjelezhetem-e az ő meggyőződését?

Isten parancsa, a térjetek meg-gel kezdődik, és a megtérés lépcsőit be is mutatta nekünk maga Krisztus, mikor engedett Bemerítő (Keresztelő) Jánosnak, és alámerült a Jordán vizében, és rászállt galambként a Szent Szellem (Lélek), aki a pusztába vezette Őt, felkészíteni a szolgálatra. És ahonnan megjött aztán, a Lélek (Szellem) erejével és erővel és hatalommal hirdette az örömhírt, Isten országa eljövetelét, a megtérés parancsát, az örök életet, az üdvösséget.

Radikális követői ma is e minta mentén élik meg keresztyénségüket. Ám vannak nem radikálisok is. És az eleinte radikálisnak nevezett csoportokban is szép számmal vannak gyermekek, akiknek fel kell nőni a feladathoz. De hogyan? Mikor? Meddig tart a tanulás folyamata? Mikortól lehet kiküldeni valakit, és mit jelent a kiküldeni? Ha ugyanazon elvek mentén működne minden, mindig, ahogyan az Úr Jézus tette, az emberiség már rég megtért volna.

De akkor, akik lassabban „érnek” be, vagy be sem „érnek” erre a szintre, azokat le kell írni? Vagy belenyugodhat a keresztyén abba is, hogy felfedezve magában a harag, a világ megtérni nem akarása feletti gyűlölet érzését, a növekedni nem akaró ú.n. keresztények lustasága feletti bosszankodást, betudhatja  saját Isten iránti rajongása melléktermékének, ami megbocsátható? Hogyan lehet úgy élni ebben a világban, megtért emberként, hogy végignézed a körülötted lévők eleve elrendelt elkárhozását, hiszen nem akarnak megtérni, jobb belátásra jutni, inkább hisznek különféle angyali jelenéseknek, vagy megveszekedetten pragmatikusak maradnak, kizárva még a lehetőségét is Isten létezésének? És te tudod, újjászületett emberként, hogy mi vár rájuk, de már nem beszélsz róla, mert őket nem érdekli, rád viszont vonatkozik a parancs: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ki a tudathasadásos ekkor? Hát a keresztény, nyilván. És mivel ő tudja az Igazságot, neki kínszenvedés  elviselni az életét akár hosszan, akár röviden.

Vagy pedig, ad lehetőséget, és időt is az embertársainak, akárcsak Isten, hogy megtérjenek, hogy eljussanak az Igazság felismerésére, anélkül, hogy állandóan nyúzná őket a megtérés szükségességével. Az meg csak hab a tortán, hogy a megtért keresztények, épp ezek miatt a késlekedő „gyümölcsök” miatt, maguk is szeplőssé válnak a várakozásban. Mert lehetetlen kikerülni a bánat, a szomorkodás, a megfáradás, a harag, a csalódottság csapdáit.

Mi hát egy keresztyén útja itt a földi életben az üdvösség felé? Hogyan mutat?

Pillanatnyilag úgy látom, hogy tele bukdácsolással. Mert belebotlanak ezekbe az akadályokba, és messze nem nyílegyenes az a keskeny út, ahogyan megszületésünkkor elmondták nekünk. És ezek a göröngyök, buckák a saját föl nem fogott, meg nem értett szellemi akadályaink, amiken felismeréseink lendítenek tovább. És ezeket a Világ világosságától, magától az Úrtól nyerjük, kegyelemből.

Igaznak bizonyul tehát újfent az Ige: amiben mást elítélsz, magad esel el benne. És ne ítélj, hogy ne ítéltess. Állapotunk, minden belső bizonyosság és meggyőződés mellett, azé a nyitott szemű, szívű keresőé, aki megtalálta már, de mégsem érte még el egészen. Itt van az értelme az „úgy fussatok, hogy elnyerjétek”-nek (1 Kor.9:24/b), és a „még végig nem állottatok ellent a bűnnek”-nek (Zsid 12:4), és a „tusakodjatok a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott”-nak (Júd. 1:3).

Fussatok, álljatok ellen, tusakodjatok, tartsatok ki, el ne veszítsétek – akármi jön közbe. Mert hatalmas ígéretünk van: Rómabeliekhez írt levél nyolcadik fejezete, végig.

Nem test szerint járni, hanem Isten Szelleme (Lelke) szerint azt jelenti, hogy megőrizni a reménykedés képességét mindvégig.