Közlöm ezeket a régen készült interjúkat. Tetszenek. Nem gondoltam volna, hogy ma is tetszenek. Mennyi törődés, alázat, szakma iránti érdeklődés, szeretet van a színészben! Azon túl, hogy örül a sikernek, a szereplésnek. Mi minden előzi meg a színrelépését. És kell is megelőznie.

Amikor én jártam a színművészet iskolájába, ilyen komoly tétje volt annak, hogy ezen a pályán tevékenykedik valaki. Nem eszmélünk egyformán, egyszerre. De a sebész felelősségével és bátorságával, szakmai alázatával dolgoztunk, amit mi játéknak hívtunk. A boncasztalon mi feküdtünk. A lemondásokat mi hoztuk meg. A családunk, ha volt, minket nélkülözött, és a világ, ha megvetett, minket vetett meg. Az irigylését is nekünk kellett elszenvednünk. A dolgoknak tétje volt. Az idők más idők voltak, és komolyabbak. Szavahihetőbbek. Nem fújhatott el a szél, csak úgy, bárkit. Még ha le is sodort a pályáról embereket – oka volt ennek. Áldozat nélkül nem juthatott és nem maradhatott a deszkán az ember.

Ha van tanulsága a beszélgetéseknek, a sok közül, ez is az lehet. A véletlenszerűségeknek is nyomós következményei, de nyomós okai is voltak. Az utat végig kellett járni. Csapatban.

Sok mindenre megtanított a pálya. Akárcsak a sport. Küzdeni akarásra, tudásra, tűrőképességre, önfegyelemre. Önuralomra. Milyen fontos ez! Önismeretre. Másokkal együtt élésre, egymás elszenvedésére, segítésére. Egy közös célért való együttműködésre. Bőr bőr mellett. Lélek lélekkel karöltve. Egymást tisztelve, becsülve.

A katonaság, a sport, a művészet, a színház, ha közös a cél, a platform – ugyanazon tőről fakadnak – még ha más formában is nyilvánulnak meg. Szükséges az ember egyéni és közösségi felelősségvállalása. E nélkül nem megy.

Miért is írom ezt?

Mert manapság a TV olcsó, rongyrázdi, műfajtalan mutogatósdikkal teszi tönkre a megmaradt pici jó ízlést is. Mert az utcáról felszedett, az asztalra semmit le nem tevő, élhetetlen és gátlástalan semmirekellőknek biztosít széles ismertséget, amit az egyszerű ember összetéveszt az elismertséggel. Még ehhez a felismeréshez is gondolkodásra van szüksége, de pont ettől a képességétől fosszák meg napról napra ezek a műsorok. Vagy filmek. Egyre kevesebben lesznek, akik a többet, a jobbat, az értékeset is érteni tudják. A gagyi lesz a menő, és ehhez hozzáadják magukat ma már színészek is. A pojáca státussá avanzsál.

De a művészet más területeiről is kivonul a józan szépség. A versből, a rajzból, szoborból. Összekutyulunk mindent.

Nincs fejlődés. Degenerálódás van. Minden szinten. És ez a pozitív hozzáállás a dolgokhoz ködösít, elmos, satíroz, - hazudik. Egyre súlytalanabb minden. Az élet. Következmények nélkül élünk. Ezért is vonul ki az igazi öröm közülünk, és adja át a helyét olcsó röhögcsélésnek, vihorászásnak, idétlen ökörködésnek. Ami nem elégít ki senkit.

Ha eléri a fajsúlytalanság állapotát – már kár sem lesz érte, mikor megszűnik. Kimúlik. Elpusztul. Virágot nem visz sírjára senki. Nem tudja, mi az: gyászolni. Elenyészik tudatlanul, mint a féreg.

Nagy megrázkódtatásra van szükség ahhoz, hogy a világ megújuljon. Egyre inkább látszik, hogy ez lesz a megoldás. Egyre kevésbé viseli el hátán az embert a Föld.

És nincs más helyed az ég alatt az életre, Ember!

A gyülekezetekre vetítve ugyanez a képlet. Vigasztalódhatunk azzal, hogy az Úrnak elég a kicsi is, a kevés – és tényleg! – de a minőségi kell. Nem a gagyi. Nem az elmismásolt, álruhás, hanem a tiszta, a valódi. A megtisztított, az elkárhozandóból az üdvözülés útjára lépett. Persze, az Úr gyógyít ma is. Mert nagy kegyelmű, irgalmasság Atyja. Nem ember, hogy ne indulna meg a szíve rajtunk. De elvárja a fehér öltözetet tőlünk. Ehhez meg a kimosakodást, amit csak ő végezhet el. Ha hagyjuk.