„Nem tudunk mi soha semmit előre, és ez a jó.”
1954-ben bejutott a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, Kolozsvárra. Tanárai: Delly Ferenc, Bisztrai Mária, Kovács György, Lohinszky Loránd. A másodév megkezdése előtt a főiskolát Marosvásárhelyre költöztették, a [Köteles Sámuel] utcába, ’55-ben már itt folytatta az egyetemet. A főiskola utolsó évében Dauex András a nagyváradi színház igazgatója felkérte, hogy szerződjön a társulatához. 1957-től tizenegy évig a nagyváradi színház színésze. A társulat vásárhelyi vendégszereplése alkalmával Kovács György felkérte, hogy Madách tragédiájában, Kolozsvárott játssza el Éva szerepét. Az 1965-ös Rappaport Ottó-rendezés nagy sikert aratott. Három évig vendégszerepelt Kolozsváron az átszerződés előtt. 1968-tól a kolozsvári színház társulatának tagja. Itt a Szabó József rendezte Kegyenc előadásban Júlia szerepével debütált. A szakma a Sánta angyalok utcája című Szabó József rendezte 1972-es előadás Böske szerepének megformálását tartja egyik legnagyobb alakításának. Kolozsvári pályája lezárásának az 1990-es Tompa Miklós utolsó rendezésében, Bernarda Alba házá-ban eljátszott címszerepét tekinti. 1995-ben vonult nyugalomba. Ugyanebben az évben megkapta a Szentgyörgyi István-díjat. Utoljára 1996-ban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nyitóelőadásán, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ben lépett színpadra, Zsani néni szerepében.(Forrás: Wikipédia)
Vasárnapra tűzzük a beszélgetés időpontját. Délelőtt 11.-kor, kimondhatatlanul forró nyárban igyekszem a Farkas utca felé Kolozsváron. Az utcák néptelenek, mindenki behúzódik a hűvös szobákba.1983-at írunk.
- - Parancsolj, fáradj beljebb – tessékel be Ildikó. – Egy pillanat, odakészítettem az ebédet, rögtön jövök. Ülj le addig. – mondja s egyedül hagy. Ácsorgok kicsit, hirtelen nagyon magányosnak érzem magam. Ízlésesen berendezett lakásba csöppentem, finom asztalkák és fotelek közé. Minden ódon és nagymamásan barátságos.
- - Ide üljünk – jön ki a konyhából – ez a hely szegény édesanyámé volt, itt szeretett ülni, ne haragudj…
Átülünk a másik asztalhoz.
- - Könyvre készülök rólatok, arról hogyan dolgoztok, milyen is a színész „műhelye”.
Bólogat örömmel, kicsit hitetlenkedve a vállalkozás sikerében.
- - És azért is kérdeznélek benneteket, többet tudókat – bököm ki,– mert hiszem, hogy a főiskola nem taníthat meg mindenre. Egymástól sokkal többet tapasztalhatunk, nyerhetünk…
Hangjába beletörődés, szomorúság vegyül.
- - A mi pályánkon soha nincs olyan, hogy „kész”. A közönségtől függ az előadás. Minden este más, ergo mi is másak vagyunk. Az a jó bennünk, hogy mindig újjal, új játékkal tudjuk honorálni a közönséget, hiszen mindig másak az elvárásai. Ez természetes. Engem első éven Delly tanított, Bisztrai Mária volt a segédtanár. Kolozsváron kezdtem, másodéves koromban költözött a főiskola Vásárhelyre. Akkoriban minden első évet Delly Ferenc tanított. Másodéven Kovács György, Lohinszky lettek a tanáraim. Akkor épült a stúdió. Gyönyörű „összevissza” korszak volt. A színház halljában, öltözőkben tanultunk, készültünk, amíg felépült a Stúdió. Másodév végén egyszer megkérdeztem Kovács Györgyöt, hogyan kell felépíteni egy szerepet, azaz, hogyan készül ő. Az ő nemes fintorával felelte: „Ha maga tehetséges, megoldja. Itt nincs szabály. Elméletileg létezik a Sztanyiszlavkij* módszer, de tovább már magának kell megéreznie, megoldania.” Én vizuális típus vagyok – tér vissza magára Ildikó. – Mindig mást szeretnék, a külsőmmel is. Azt a figurát akarom láttatni, amit játszom, nem magamat, bár az én lelkemmel, hangommal, külsőmmel. Az első időkben azt is mondták emiatt, hogy modoros vagyok, mert igyekeztem hangban is mást nyújtani…
- - Minden szerepnek más a hangja.
- - Nyilvánvaló. Engem a Névtelen csillag* kísért végig a pályámon. Háromszor játsztam. Első alkalommal a főiskolán. Akkor még nem tudtam, milyen. A démont játsztam belőle. Váradon a könnyűvérűt. Itt Kolozsváron már több lelki igazolást találtam neki. Hisztérika volt, de itt már a szívhangok is előtörtek, bensőségesebbé vált köztünk a kapcsolat. Mikor egy darabot elolvasok, megjelenik előttem a figura, akár egy kép. Ha képtárba megyek, a figurák mögé azonnal színpadot képzelek, azon töprengek, vajon miféle élete lehet, milyen a gesztuskincse. Az elképzelt figurát próbálom lélekkel megtölteni, megkeresni a hangját, az indulatait. A rendező természetesen lefaraghat belőlük. Itt volt pld. a Sánta angyalok…*-ból a Böske. Még mielőtt arról lett volna szó, hogy darabot ír belőle Bálint Tibi, magamban kiosztottam a szerepeket. A Böskét Dórián Icának adtam… Mikor a szerepet megkaptam, újraolvastam a darabot. A környezet nekem teljesen idegen volt, ilyen körülmények közt nem éltem, nem volt alkalmam megismerni. Bemutató után jöttek a régi kolozsváriak, többen is, hogy pontosan úgy jártam, léptem, mint egy régi, híres prímás felesége. Azt hitték ismerem. Nem ismerhettem, én csak megálmodtam azt a nőt.
- - Milyen érdekes – mondom neki, – útközben gondoltam arra, mennyi költészet van az alakításaidban. Mikor játszol, kicsit olyan vagy, mint egy fájdalmas, szomorkás ének. Ha rád gondolok, így jutsz eszembe. Sok szeretetvágy, szeretni tudás és gondoskodás. Aggódó, anyai költészet, érett, és mégis mindig egy cseppet a valóság fölött lebegő.
- - Nekünk sokkal szebbet kell mutatni, mint az élet. Akkor is, ha csúnya. Ne fájjon az embereknek az élet durvasága. Mindig szebben kell játszani. De igazul. – mondja, miután kíváncsian hallgatta a véleményem. – A munkaszeretet, a pályaszeretet ad erőt mindennek az elviseléséhez.
- - Az Amerikai Elektrában* láttalak először.
- - Akkor még Váradon voltam. Imádtam azt a szerepet. A végén, mikor jön Lavínia és Orin, hogy megöljék Brandt-et, már szövegem sincs.. Akkor éjszaka próbáltunk. Farkas rendezte, a legjobb korszakában volt, s akkor jött egy olyan hallatlan nyüszítés, nyöszörgés, valami, ami ott született meg a színpadon.. utána kis is voltam borulva. Hát ez a színész. Hogy rögtön, abban a pillanatban azt a fájdalmat, ami kidobódott belőlem, recepcionálja az eszem, s ezt bontom ki a továbbiakban. Mindig tiszta lélekkel kell indulni. Követni kell a rendezői elképzeléseket. Persze, az a jó, ha nem ütköznek a tieddel. Rendező mindenképpen kell. Régen a színészekért választottak darabot. A rendező, mint a karmester összehangolja az előadást. Ma a saját elképzeléseikhez keresnek darabot. Volt példa arra, hogy felépítettem magamnak a szerepet s a rendezőnek semmire sem volt szüksége belőle. Egyesek szerint a régi iskolát képviselem. A mai rendezőknek bábszerű alakokra van szükségük, dominálnak a színész fölött és ez nem jó. Hagyni kell érvényesülni a színész egyéniségét. Most úgy néz ki, talán újból színész központibbá válik a színház..
- - Két színész beszél a gondjairól?
- - Ez olyan egyéni… Ha sugallnék valamit a partnernek, bizonyára a reakcióját szeretném kiváltani. Senkit nem szabad megbántani. Mindenkinek megvan az elképzelése, és dolgozik. Ha valami nagyon jó, azt meg lehet mondani. De bántani nem szabad senkit, mert hiúk is vagyunk.
- - Érzel különbséget a között, ahogy te érted-érzed a színházat és a fiatal generáció között?
- - Nem érzem magam az idősebb generációhoz tartozónak. Koós Zsófi, Orosz Lujza is olyan hamar elmentek a színháztól. Beállt egy tizenöt éves korkülönbség. Negyvenöt évesen idősek vagyunk? Én soha nem voltam naiva típus, mindig hősnőket, tragikákat, komoly női főszerepeket játsztam. Huszonöt évesen egy anyát, akinek a fia negyvenhat éves volt. Ez alkati kérdés. A most végzettek talán többet tudnak mozgáskultúra, ének tekintetében. Panek Kati például nagyon tehetséges, mindent el tud játszani. A mi korunkban felnéztünk a tanárainkra, nem tegeződtünk, tiszteltük őket. Kovács Györgynek partnere voltam a Tragédiában, összetegeződtünk, de én soha nem tudtam élni is ezzel.. Volt egyfajta tisztelet bennünk idősebb kollegáink iránt. Nem vagyok húsz éves, de lélekben nem vagyok tőlük különböző. Mindig szerettek a humoromért – mondja mosolyogva.
Ez így igaz. Sepsiszentgyörgyön Dürrenmatt Öreg hölgy-ét játszotta, majd Méhes György Drágalátos gyermekeimben mutatkozott be nekünk is humoros oldaláról. Más ízű volt a hangulat, az atmoszféra az öltözőben. Bohókás, játékos kedve mindenkit felvillanyozott. Utolérhetetlen volt színpadi jeux-kben, gegekben. Egészen másfajta színésznő. Ezért a másságáért is kérdezgetem, bár kétlem, hogy rájönnék a nyitjára. Annyit azonban már sejtek, hogy Ildikóban a női érzések, gesztusok olyan ökonomikusan, harmonikusan épülnek fel, bontakoznak ki alakításaiban, olyan magától értetődően nő, talán épp ez az erénye különbözteti meg, hogy nem is akar más lenni. Nő marad, ahogy Vadász Zoltán, Miske Laci, régi kollegái dicsérik. Vérbeli színész ezt a különbséget is felismeri, melyik nő játszik többet is, mint ami, és melyik férfi kevesebb, mint aminek lennie illene-kellene. Bonyolult dolog ez, és csak gyakorlott színházi szem veszi észre ezeket a nüansznyi különbségeket, amin áll vagy bukik sokszor egy színészi siker, karrier. Ildikó tudja, hogyan őrizze meg azt a női függetlenséget, ami bármikor egyenrangú partnerévé avatja férfi kollegáinak. Ez a bölcsesség jellemzi alakításait, ettől lesz ő –egyesek szerint – a régi iskolához tartozó színésznő.
- - Ma már nincs meg az a tartás, mint amikor én idekerültem – folytatja. – Nem is kívánom. Én mindenkivel szervuszban vagyok, szívesen segítek nekik, szeretném, ha jók lennének. Nem tudom éreztetni azt, hogy én vagyok az idősebb. Az a baj, hogy hamar nyugdíjba küldik az idősebb színészt. Pedig nagy szükség van rájuk. A fiatal nem kínlódhatja végig az öreg szerepet maszkkal az arcán. Természetes, hogy a negyvenet húsz évesen nem lehet úgy visszaadni. Az érettség, a tapasztalat mind nagyon fontos és szükséges ezen a pályán.
- - Másként is lehetne vezetni a színházat?
- - Szeretettel és odaadással. Akkor szervezni sem kellene. Félvállról nem lehet kezelni, csak teljes szívvel-lélekkel. Mindenkinek így kellene az ügy mellé állnia, akkor sikerülnének a dolgok. Ilyen volt a Huszár Sándor darab: A mennybemenetel elmarad. A rendező, a színészek egy csapat voltunk. Öröm volt próbálni, játszani. Nem mindig a darab minősége a fontos. A rendező zsenialitása épp ebben rejlik; úgy szervezte meg ezt az előadást, hogy öröm volt elővenni és játszani. Nekünk ez van, a játék gyönyörűsége.
- - A közönségről mi a véleményed?
- - Türelmes, bizakodó és hálás. Mindig honorálja, amit nyújtunk neki, még akkor is, ha nem vagyunk a maximumon. Mindig újra meg kell hódítani, meg kell küzdeni vele, érte, és ez a szép! Ezért szép a színház! Ahogy felmegy a függöny, azonnal tudod, hogy többet vagy kevesebbet kell adnod. Pld. vígjátéknál.
- - Minden színész megérzi?
- - Átragad. Ez társasjáték. Olyan nincs, hogy ne érezze meg. Elkapja a játék heve. A színésznek különben az a legnagyobb öröme, ha a műszak ott áll a függöny mögött és nézi az előadást, akár százszor is. Ilyen volt a Bogár a fülben, Az ember tragédiája, A kőszívű ember fiai. Nem hagyta közömbösen őket az, ami a színpadon történik. Egy-egy színészi alakításban mindig vannak olyan részek, amit megnéznek. Talán ez a legnagyobb elismerés a színész életében. Én nem vagyok író, a darab tolmácsolója vagyok. Boldog lehetek, hogy el tudom játszani… A csoda ott van, amikor bent vagy a színpadon.
- - Mitől lesz alkotás, mű egy színpadi alakításból?
- - Próba közben sokszor háborogsz, nem akarod, nem szereted. De már a tied. Akkor már nem kenyérkereset, hanem egy darab belőled. Egy percig soha nem éreztem, hogy dolgozom. Nekem ez sosem volt kényszer. Alig vártam, hogy színpadra kerüljek. Például Vaszilisszával az Éjjeli menedékhely-ből sokat kínlódtam, de szomorú voltam, mikor bemutattuk. A próba öröm, boldogság, akkor is, ha nem megy könnyen. Darvas Iván mondta: Csodálatos dolog, hogy abból élek, amit szeretek. Én is így vagyok. Bár elég nehéz volt nekem, aggódás az életem a gyermekért is, de mindig boldog voltam, ha szerepet kaptam.
A kisfia ott ugrál körülöttünk. Szép arcú, göndör hajú, késői ajándék Ildikónak.
- - Mitől kaphat görcsöt egy színész? Az igazi, amikor fakad a művészet és nem „csinálják”. No de hogy kell úgy csinálni, hogy fakadjon? Munkával, de lennie kell benned egy bizonyos önkontrollnak is. Az ízlés is nagyon fontos. A világszemléleted. Van fiatal kollega, aki becsontosodik attól, hogy félreteszik. A bizalom a legfontosabb, nem? A színész is a felnevelendő gyermekek közé tartozik, igaz?
- - Nem szeretem, nem is vagyok hozzászokva ahhoz, hogy szembe dicsérjenek, de a pedagógiai érzék rendkívül fontos egy rendezőnél. Értenie kell a színészhez. A színésznek pedig önuralomra, önfegyelemre van szüksége, s még többre ezekből, ha a rendezőnek nincs pedagógiai érzéke. Sokan vagyunk, ez tény. És mindenkinek szerepre van szüksége. El kell jutni egy bizonyos lelki érettségig ahhoz, hogy csak annyit adj, amennyi kell, ahhoz a szerephez.
- - Kell tudnod adagolni. Ehhez viszont játszani kell.
- - Váradon válogathattam a szerepek közt, de nekem nem voltak ilyen igényeim. A repertoárt sosem úgy állítják össze, hogy azt vennék számba, kikkel is dolgoznak egyáltalán. Reálisan kell az adott lehetőségekkel – mert minden színész lehetőség – bánni.
- - Saszet Géza* azt állítja, hogy a színházi csodáról nem lehet beszélni, nem lehet megfogalmazni, mert mindig más és másból születik. De én sokat tanultam abból, amit a kollegáimtól hallottam, láttam. És beszélgetés közben is. Visky Árpi, Zsoldos Árpi, Nemes Levente, Krizsovánszky Szidónia, Balázs Éva, stb. Te mit tudnál mondani erről a nehéz „mesterségről”?
- - Semmit sem tudunk. És ez a jó. Ha kész vagy, már nem ér semmit a tanács. Ott adódik, közben. Igaz, belül te meg vagy töltve azzal, amire készülsz, de nem tudunk soha semmit előre. Meg kell várni mindennek az idejét.
- - A színikritikusokról mi a véleményed?
- - Nem szabadna ledorongolniuk a színészt. Emberséges módon kellene a színész tudomására hozni a véleményüket. Figyelembe kellene venniük, hogy mi nem csak egyszer játsszuk azt az előadást, hanem többször. Nem törődnek azzal, milyen lelkiállapotba hoznak minket. Mi tudjuk, mikor vagyunk jók, mikor rosszak, de ha olyan csúnya, válogatatlan kifejezésekkel illetnek, hogy jön be a közönség? Erre nem gondolnak? Vagy az a feladatuk, hogy elriasszák őket a színháztól? Nem azon kellene igyekezniük, hogy a színészben megöljék a szerepet, vagy hogy befejezzék egy kevésbé pedagógus rendező hozzá nem értő munkáját. Nyolc évvel ezelőtt az” Igazság”-ban leveleztek a nézők is, hozzászóltak az előadásokhoz és sok esetben megvédték a színészt a kritikussal szemben. A kritikusok „mesterséggé” fokozták le a mi munkánkat. Holott ez hivatás. Mester lehet bárki. Ez belső elhivatottság kérdése, ez belső tényező, ebben nem lehet bántani a színészt. Évát játsztam Az ember tragédiájában. Az Ádámok, Luciferek váltakoztak. Akkor törtem ki a bokám. Mind a két lábam a színpadon törött el. És nem éreztem a játék alatt. A hit a legfontosabb, ott a színész mindent elfelejt. És akkor ez már nem mesterség. Játsztam királynőket, démonokat, tragikákat, de Rozikát is, nem panaszkodhatom. Engem nem skatulyáztak be. Ha bízik benned a rendező a szerepet ki tudod bontani magadból. Színészekben kell gondolkodni. Nem szabad mindig X-nek játszani azt a szerepet. Nem tud kibontakozni, ha mindig ugyanazt a típusú szerepet bízzák rá. Óhatatlanul ismétlésekbe esik. Itt van szükség a rendező bizalmára, ahogy a tanító megbízza a gyermeket ma ezzel, holnap azzal a feladattal. Neveli. A rendezőnek jó emberismerőnek is kell lennie. A társasjáték híve vagyok. Ilyenkor másként reagál a közönség. Nekem mindig nagy élmény színpadon lenni. A közönség reagálásából megérzed, meddig mehetsz el hangmagasságban, pikantériában, egy idő után aztán annyira kialakul..
- - Ez a jó értelemben vett rutin?
- - Én nem tudom, mi az. Mindig szívdobogás, felspannolt lelkiállapot. Nem lehet csak úgy belépni a színpadra. Rutinja lehet egy táncoskomikusnak mondjuk, aki ugyanazokat a lépéseket teszi meg, de az izgalom soha nem múlik el. Mindig, minden premieren, minden előadáson ez az érzésem. Kovács György volt ilyen hallatlanul izgatott minden előadás előtt. Ezért sem tudnék előadóesteket tartani. Megvan az a boldog- feszült pillanat, s akkor ott vannak a partnerek, akik feloldanak, ennek a játéknak vagyok a híve. Mindig alig várom, hogy színpadra lépjek, ezzel a szívet megtámadó görccsel együtt.
- - Volt különbség Várad és Kolozsvár között? A színházak közti stílusban?
- - Minden együttes más. A váradi talán fénykorát élte, mikor én odakerültem. Bohémabb maga a város. Közvetlenebbek az emberek. „Anyukám”, ez Várad – idéz egy kifejezetten váradi hangsúlyt Ildikó, amit csak eljátszani lehet, leírni nem. – A közönség, a színház a maga intimitásában olyan ott, mint egy kis ékszer. A közönség szinte azonosult a színházzal. Az operett tette ezt, hogy aztán a prózát is nagyon szerették. Igényes közönség volt. Kolozsvár a maga bástyáival zártabb, itt mindenkinek megvan a maga külön kis világa, zárkózottabbak az emberek, egyetemi város, egyetemi bérletek… büszkébbek. Itt indult a színjátszás és ehhez méltónak kell lenni… Váradon a kollegák testvérek voltak. Egy szereposztás kitétele után örök haragot fogadnak egymásnak, hogy aztán bemutató után teljes legyen a béke. A csapat, a társulat jóban, rosszban együtt volt. Itt mindenkinek külön élete van. A szerepek összehoznak, de „kint” más világ van. Szentgyörgyön is melegebb hangulat van ennél. Igaz, hogy bent a színházban már együtt vagyunk, egymásért, a játék összekapcsol. És tudod, - mondja megint búslakodva – különösen mostanában, hogy olyan sok játszótárstól fosztott meg az élet… Olyan szomorúan, magunkra hagyatva álltunk az eltávozottak ravatalánál…, rettenetes a kollegák elvesztése. Figyeld meg, milyen rövid idő alatt ment el Andrássy Marci, Kovács György, Balogh Éva, Péterffy Gyula, Pásztor János, Horváth Béla…
Hát ezért sietek én is, uram bocsáss meg, mert olyan gyorsan kaszál köztünk a halál, olyan hamar elviszi a legjobbjainkat, időnk sem lesz felocsúdni, egyedül maradunk, szavaik, tudásuk, művészetük nélkül…
- - Férfi és női művész között van-e különbség? Abban, ahogy dolgoznak? – kérdem gyanútlanul, és megdöbbenek válaszától.
- - A teremtés koronája a férfi. Jobban bízom bennük. A nőket jobban ismerem. A férfiak igazságosabbak, tárgyilagosabbak, jobban el tudják választani egyéni érdekeiket a közérdektől. Tökéletesebbek.
Tátott szájjal hallgatom. Ezt nem vártam így, ilyen megadással, ennyi feladással. Látja is rajtam mennyire meglepődtem és megerősíti.
- - Miért nincs női zeneszerző? Miért nincs Nobel díjas nő? Vagy jóval kevesebb?
- - Mert a Nobel díjat is férfiak osztogatják – dadogom, és sürgősen más témára váltok. Ahogy Ildikó kijelenti ezeket a férfiakról, nincs apelláta.
- - Mi jelenthetne friss vérkeringést a színházban?
- - Új partnerek, új rendezők. – Ildikó kis elégtétellel nyugtázza előbbi meghökkenésemet. – Jó szereposztás. Jó darabok. Jönni, menni, látni. Nekünk is magunkba kellene szívni valami újat. Legalább Bukarestbe tudnánk felmenni. Még egymást sem tudjuk megnézni. A sepsiszentgyörgyi kollokvium nagyon helyes, de minden színházi városba el kellene vinni azokat az előadásokat.
- Vándorkollokvium?
- Meg lehetne szervezni. Miért legyünk mostohák pld. a temesváriakhoz? A kollokvium ünnep. A közönség pedig úgy várja az új előadást, az új társulatot. Unalmas mindig ugyanazokat látni. Ismerjék meg a színészeket és emlékezzenek rájuk.
- Dorina Lazar* egy tv-interjúban azt mondta, mi „lopjuk” is ezt a mesterséget.
- A gesztusok akaratlanul is átvevődnek – mondja, - főként, ha van valami hasonlóság is a két színész között. Miért ne? Az nem szégyen. Ez nem utánzás. Az emberek hasonulnak egymáshoz. A másik titkát úgysem lehet kilesni. A fiatal megfigyelheti, hogyan jön be az idősebb a színpadra, milyen a magatartása. Ennél többet nem. Nézheted, hogyan dolgozik, a jó gesztust fel lehet használni, ezt senki rossz néven nem veszi.
- Olyan is van, hogy más érvényesül azzal, amit te találsz ki.
- Ha jól sikerül neki, teheti. A lényeg az eredmény.
Igaza van. Pedig mennyire fáj, mikor a te „fiad” máshoz szegődik! De a más „fia” is hozzád szegődik, és így gazdagodsz.
- - A színészt általában butának tartják.
- Ha már csak azokat a darabokat, szerepeket tudják, amiket eljátszottak, nem lehetnek buták – védi Ildikó a kollegákat. – Az más lapra tartozik, ki mennyit olvas otthon. Ki, mit olvas a szerepéhez. Egy színész nem lehet buta. Ha már öt évet eltöltött a színpadon, tíz szerepet eljátszik, tíz különböző kort, szerzőt ismer – lehet buta? Egy egész kort kell tudnia megeleveníteni. A rendezői elképzeléseket is mi közvetítjük, nekünk kell összhangba hozni a kialakult figuráinkkal és elképzeléseinkkel.
- Van olyan, hogy sokáig tetszik valaki a kritikusoknak, aki neked nem, mert te másként éreznéd, képzeled a játékot, a színházat…
- Nem kételkedem magamban. Egy bizonyos idő után már látod, mi történik. A kritikus is kedvencet, az éppen futó sztárt dédelgeti. A közönség úgyis mindig igazol, engem igazol.
- Tehát önbizalom.
- Önbizalmam csak a színpadon van. Amikor már „megvagyok”. Amikor találkozom a közönséggel. És tudom, hogy sikerült, vagy sem. Eddig az ítélőképességem soha nem csalt meg. Az aggodalmaimat is magammal tárgyalom meg, nem szerzek velük másoknak kellemetlenségeket.
- Éppen azért kérdem, mert nekem kis időre volt szükségem, amíg rájöttem, hogy többféle ízlés érvényesülhet. Sokszor magam is megkérdőjeleztem, mikor másfajta színészi módszer, stílus volt sikeres, ami az én felfogásomtól merőben elütött. Erőre van szükség ahhoz, hogy kitarts a saját elképzelésed mellett, s csak annyiban hagyd magad befolyásolni, amennyiben ez a te művészi létezésed segíti. Szerepálmod van?
- Nincs. Mindig az a legkedvesebb szerepem, amit játszom. Az igaz, hogy inkább a klasszikus szerepeket szerettem.
Eltelt az idő, dél jóval elmúlt, búcsúzkodás közben mondja már: - A kosztümös darabokat. A moderneket is persze, de ezeket jobban.
Boltíves ablakok nyílnak az utcára a szép belvárosi lakásból. A másik lakása is hasonló volt. – Engem, úgy látszik, végig kísért a „múlt” – teszi Ildikó hozzá, miközben megköszönöm rám pazarolt idejét, bár tudom, arról beszélni, ami leginkább foglalkoztat, nagy öröm.
Egy vallomással gazdagabban megyek hazafelé a sűrű nyárban.
Lejegyezte: Nászta Katalin
(Az interjú megjelent 1983-ban a kolozsvári KORUNK-ban.)
Jegyzetek
*Sztanyiszlavszkij – orosz színész, iskolateremtő, színésznevelő
*Mona - M.Sebastian: Névtelen csillag – Bereczky Péter rendezése
*Sánta angyalok utcája - Bálint Tibor regénye színpadi adaptációja
*Amerikai Elektra, Eugene O’Neill drámája
*Saszet Géza - erdélyi magyar filozófiai író, költő, dramaturg, a kolozsvári színház könyvtárosa abban az időben
*Dorina Lazar - román színésznő
