Tarr László
(1927. júl. 28. – 2010. nov. 19.)
Tanított bennünket a főiskolán. Rendre mind beleszerettünk. Remek színész volt, bármiben láttuk, ő jó volt, tőlünk az előadás aztán gyenge is lehetett. Egyszer már a főiskolai évek vége felé, nagyon be szerettünk volna menni hozzá az öltözőbe, gratulálni. Nem mertünk. Elriasztott, hogy soha nem szerette, ha dicsérték. Hát csak álltunk sután kint az utcán. Mikor kijött, körülvettük. Megpróbáltuk magunkkal vinni a Muskátliba. Nehezen állt kötélnek. Talán nem akart együtt mutatkozni diákjaival a vendéglőben? Nem tudom. Mindenáron barátkozni szerettünk volna vele, hogy többet áruljon el abból, ami a színház. Furcsa is a főiskolai élet. Ott élsz a színház árnyékában, bejárhatsz előadásokra jegy nélkül, ismernek, de színész még nem vagy. S fokozott kíváncsisággal veszed körül az igazi színészt. Kivált az olyan tartózkodó, zárkózott típust, mint Tarr Laci. Sokat órákon sem beszélt nekünk. De mikor elhúzta a száját, vagy vágott egy Tarr Lacis fintort, elsüllyedtünk. – Nem tudom, mit kellene csinálni. Csak egy kicsit. – mondta azzal az utánozhatatlan hangsúllyal, amit később a távollétében hiába próbáltunk utánozni. Mégis sokat tanultam tőle. Mikor Brecht: Rettegés és ínség a III. Birodalomban c. darabjának egyik jelenetét próbáltuk, figyelmeztetett, a színész nem csak a szöveget éli, azt is, ami a szöveg mögött van, nincs egy perc kihagyás, így élheti igazán a szerepet. És amíg a szöveget mondtam, ő halkan duruzsolta azt a szöveg mögöttit. Soha nem fogom elfelejteni.
Mikor beugrottam Vásárhelyen Caragiale: Az elveszett levél c. előadásba, ő volt az, aki kézen fogott és nem eresztett el. Jó volt tudni, érezni, hogy velem együtt drukkol, talán inkább, mint bárki más tette volna. Nevetett is rajtam, mennyire izgulok, de ez az együttérzés jele volt. Tudta, átélte a helyzetemet, hogy én, a volt diák, most volt tanáraimmal fogok fellépni s mekkora felelősséget érezhetek. Beugrás után megdicsért. Majd többször felhívott hozzájuk. Szeretettel, barátsággal fogadott. Imádtam érte. Ilyen imádnivaló volt mindig. Egyszerű, pózmentes, vagány. Sokkal közelebb állt hozzánk lelkileg, mint bármelyik tanár. A szívünkbe férkőzött azzal, hogy soha nem tolakodott.
Addig nem láttuk nagy szerepekben, de soha nem hallottuk panaszkodni. Amit rábíztak, tisztességgel megcsinálta. Csodáltuk érte. Hogy tudhat olyan természetesen mozogni a színpadon, hogy nincsenek gátlásai, honnan tudja, olyan biztosan, mit kell tennie annak a figurának a színpadon? Minden szavát el lehetett hinni. Dühöngtünk, hogy nem kap hozzá méltó feladatokat. Úgy éreztük, sokkal nagyobb szerepeket is fényesen és igazul meg tudna oldani. Aztán utolérték ezek a nagyobb feladatok is. Akkor már nem láthattuk, elvégeztük a főiskolát, ki erre, ki arra került. Sokszor találkoztunk vele azután is. Nehéz periódusa is volt, amikor alig várta, hogy nyugdíjba mehessen. Ez a legnagyobb panasz egy színész részéről. Talán ő az egyetlen ember, aki mindig dolgozni szeretne. S ha ezt nem engedik neki, nem hagyják szerephez jutni, eltemetik, mielőtt meghalt volna… Később kilábalt ebből az állapotból. Játszta Brecht: Állítsátok meg Arturo Ui-t! főszerepét, Fügedest, Sütő András:Vidám sirató egy bolyongó porszemért c. előadásából, amellyel el is nyerte a legjobb férfi alakítás díját ’78-ban a brassói hazai drámairodalom fesztiválján. A Bolond-ot alakította a Lear királyban, Tiborc volt a Bánk bánban, stb. Egyenesbe jött, ahogy mondani szokták. Kiegyensúlyozottabb lett a pályája, ő maga is nyugodtabb, elégedettebb, gondolná az ember.
Nála ülünk a Szépréti Lilla* által lefestett meghökkentően pedáns szobában. Tarr mindig is ilyen volt, egyáltalán nem lepett meg lakásuk tisztasága. Mindig kényesen ügyelt a rendre, tisztaságra, utálta az izzadós embereket. S mivel ezt tudom, megkérem, engedjen be a fürdőszobába, mert a nagy hőségben bepárásodtam. Fejét vakarva keres elő egy törülközőt, azért aggódik, hogy megfelelőt adjon, nehogy megszidják utána. Kávét készít, aztán már egymás mellett ülünk, kis asztalkánál, ölemben a füzetemmel. 1983-at írunk.
- - Mit tud magáról mondani egy színész? – kezdi. – Vagy tárgyilagos, és akkor lepocskondiázza magát, vagy pedig… -
A víkendtelepről jött haza kicsivel korábban. Lányai, felesége még ott maradtak. Már az útról láttam a tízedik emeleti erkélyen barnálló felsőtestét, ahogy rendezgetett valamit. A beszélgetéshez inget öltött, a nagy meleg ellenére.
- Honnan indultál, hol kezdted, milyen volt a főiskola akkor egy diáknak, mit tanultál meg, kik voltak a tanáraid, kikre néztél fel, hogy kerültél Vásárhelyre, milyen volt a színház a frissen végzett növendéknek, szóval a kezdetekről beszél – öntöm nyakon a kérdésekkel.
- Jó –biccent. – Filológián voltam, román-franciaszakos a kolozsvári Bólyain. Együtt laktam Farkas Pistával és Szabó Jóskával. ’50-ben megszűnt a nyugati nyelvek szaka, csak a román maradt. Ők kérdezték, miért nem próbálom meg a színire. Nekem eszembe se jutott. Megtanítottak egy verset s akkor elmentem Szabó Lajoshoz, akit azóta is imádok. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. A felvételi már lezajlott, sőt, az egyetem is megkezdődött. Akkor ő hirtelen összecsapott egy bizottságot. Kőműves Nagy Lajos, Kovács György s ő voltak a tagjai. Rögtönöztek egy kis felvételit. Elmondtam a verset. Belesültem. Kovács György azt kérte, mondjak egy verset franciául. Mondtam. Kijavított – nevet emlékezőn. – Aztán felvettek.
Látszik, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy önmagáról meséljen. Egyszavas mondatai az egyszeri embert idézi: élek s vagyok, aztán a filozófiát találja ki hozzá más.
- Ellenségnek könyveltek el – folytatja. - Apám kisiparos volt. Nem volt ösztöndíjam. Abban az időben borzasztó műveletlenek voltak a színészek. Négy elemivel kerültek be a főiskolára s párhuzamosan végezték az esti iskolát. Szabó Lajos örült annak, hogy végre olyan került az akadémiára, aki egyetemista – mondja kis csúfondáros éllel. – Rögtön kaptam ösztöndíjat is, lakást is. Nagyon boldog voltam. Az első tanárom Sarlay Imre volt, nyugodjék békében, aztán tanított Halász Géza, Senkálszky, Luigi bácsi (Kőműves Nagy Lajos), Kovács György, Tessitori Nóra. 50-54 között elvégeztem a főiskolát.
- Szeretted?
- Nagyon. Kisebb szerepeket játsztam a színházban Kolozsváron. Ott is államvizsgáztam. Szabó Ernő tanár volt, de sose kerültem a keze alá. Ismert és hívott Vásárhelyre. Én Temesvárt választottam, de ő idehozott. A Fáklyalángban Andorás volt az első szerepem. Egészen az elején beleugrottam a mélyvízbe... Már nem tudom hányadszor ment a Tartuffe, és nagy kitüntetésszámba ment, hogy kiszállásokon, amikor ő nem érezte jól magát, én játszottam Orgont. Vásárhelyen is párszor. Aztán ő elment… Sokat tanultam tőle, nagyon szerettem, nagyon szerette a fiatalokat, engem is sok mindenre tanított… -
Időnként bele-belehallgat a mondókájába. Elmereng.
- Egy évi vásárhelyi tartózkodás után tanár lettem a főiskolán.
- S ez hogy történt?
- Úgy, hogy Kovács György megkérdezte tőlem, nem akarok-e tanár lenni? – nevet. – Dehogynem. Hát mit lehet erre egyebet felelni? Így kerültem oda. Először Delly tanársegéde voltam, majd a Haragé, majd a Tompáé, azóta pedig teljesen össze-vissza van, mióta dupla-szekció lettünk, sokszor már kedvem sincs bemenni, akkora a felfordulás, a rendszertelenség.
- Hogy alakult a pályád? Azonnal játszani kezdtél…
- Hát én, a takonypóc játsztam Orgont Hamvay Lucy*, Borovszky Oszkár*, Kovács mellett…
- Tetszettél nekik?
Felhúzza a vállát tanácstalanul, ezzel kérdésem könnyelműségét is jelzi.
- Különben nem hagyták volna, hogy játsszam. Nem tudom. De hát nem lehettem jó – állapítja meg józanul. – Ők már a századik előadáson is túl voltak, én pedig kezdő. Ernő idomított engem, persze. Ragyogó pedagógus volt. Imádtam, ő is szeretett, különben nem tett volna be ilyen nagy szerepre. Főleg falun játsztam. Ő volt a Lojális úr, amikor én Orgon. Magas szinten ripacskodott az öreg. Azt csinálhatott, amit akart, minden jól állt neki. Kacagni nem lehetett, mert azonnal felíratott s megbüntettek. Sok kis szerepet játsztam, inkább mostanában kaptam nagyobbakat s többnyire rosszul játszom. – Rengeteg öniróniával mondja. – Sok esetben nem vagyok megelégedve magammal.
- A rendezőkkel hogy dolgoztál?
- Tompával, Haraggal dolgoztam jól. A színészeknek nincs beleszólásuk abba, mit játszanak. Megnézik a próbatáblát s kész.
Nagyon nehéz jellemezni a hangsúlyát. Olyan Tarr Lacis, kerek-perec kijelentés. Hogy örül-e neki, vagy sem, azt a hallgatóra bízza, döntse el ő. Vagy protestáljon helyette, ha akar. Ő megállapít. Nem könnyű kitapogatni, mit is gondol valójában.
- Kincsessel* is elég jól lehet dolgozni – folytatja, - mert fiatal, hallgat az emberre, még előtte a jövő, fejlődhet. Sokszor nem értek egyet vele. Néha úgy rendez, mint az építész, aki a díszítéssel kezdi. Az ornamentikát rakja fel előbb, nem az alappal kezdi.
- Te hogyan dolgozol?
- Ki tud erre felelni?
- Kevesen. Nem mindenki figyeli magát. De hát azt, hogy mikor voltál jobb, csak érezted!
- Soha nem éreztem, mikor vagyok jó. Sokáig kis szerepeket játsztam. Nyilván a nagy szerepeket szeretjük. Azt hiszem nincs olyan színész, aki ne hinné, hogy nagy szerepekre van hivatva. Nehéz dolog, de igazán a gyönyörű munka az, amit egy nagy szerepnél fejthetsz ki…
- Például az Arturo Ui…
- Ezek a szerepek már alkotások. Egy ilyen főszerep nem ötször, hanem tízezerszer akkora, mint egy kis szerep. Az, hogy nincs kis szerep csak rossz színész, mese habbal. A kicsit az ember már rutinból csinálja, unalmas, hogy mindig ácsorogni kell. Elfásulsz. A nagy szerep teljes embert kíván, egész koncepciót. A színész viszi a vállán az egész darabot, annak hangulata mindig a főszereplőtől függ. Az öltözőben például lehet gyilkos, kegyetlen, vagy jó a hangulat. Én nem szeretem a gyilkos hangulatot. Például, ha Lohinszky a darab főszereplője, nincs lazaság. Óriási botrány van, ha egy ceruza nincs meghegyezve. Amit csinál, remekül csinálja, de a hangulat szörnyű. Én ezt nem tudnám csinálni, nem szeretem. Ilyen vagyok. Ő kegyetlenül visszaüt és gyilkolja azt, aki a legkevesebb hibát is elköveti. Látod azt a pasast? – mutat hirtelen a tévére, ahol egy gyapjas férfi teniszezik éppen. – Miből van annak a haja vajon? Mintha be lenne fonva száz apró copfba…
- Mikor te vagy a főszereplő, milyen a hangulat?
- Azt hiszem, hogy jó – nevet. – Úgy tűnik nekem.
- A színészek barátságosabbak egymáshoz?
- Nem tudom. Nem megy minden olyan gördülékenyen, mint például, ha Lohinszky a főszereplő, de jobb a hangulat. Én az egészet játéknak tartom, nem szeretem az izzadtságszagot se a színházban, se az autóbuszban.
Arra céloz, hogy ő nem figyelmezteti a munkájukat elhanyagolókat, mert úgy érzi, ez nem az ő tiszte. Arra nézve szégyen, aki nem teljesíti a kötelességét.
- Milyen színésznek tartod magad?
- Semmilyennek. – Röviden felel, elutasítóan. – Semmiféle ambícióm nincs. Ha annyi, amennyivel én csinálom, elég, akkor jó. Én egy lógós pali vagyok – fordul felém vigyorogva. - S lógok is, amennyit lehet. Keveset szeretek játszani és jót. Persze, mindenki így van vele.
Nem ő lenne a példakép, akit követni kellene, ezek után. Nem skatulyákban gondolkozik.
- A sablonossá válás fenyegetett valaha? A skatulya. Egy időben azt mondták, Tarr mindenben jó, de ugyanaz.
- Azt hiszem, sablonossá is váltam. Ez a veszély mindenkit fenyeget.
- Minden szerepben egyforma vagy?
- Tudja Isten. Én vagyok minden szerepben. Különösen, ha van az embernek egy kicsi egyénisége, könnyen egyformává válhat. Nem tud megszabadulni tőle. Talán én is ilyen lehetek – kételkedik szerényen.
- Milyen típusú színészt nem bírsz elviselni?
- Amelyik biztos a saját dolgában. Feláll a szőröm, ha valaki teljesen nyugodt és biztos abban, hogy amit csinál, az kitűnő. Azokat szeretem, akiknek látom a szemén az ijedtséget, hogy vajon most hol is tart. Az dolgozik. Persze, a másik még többet „dolgozik”. Ez kétrétű dolog. Mint néző nem tudom elviselni, de kollegaként jó, mert pontos, lehet vele dolgozni, sose fáradt. De az önhitteket nem bírom.
- Lehet-e módszer alapján megkülönböztetni a színészeket?
- Ez belügy. Titok. Nekünk el kell viselnünk egymás rigolyáit.
Most a tanár beszél belőle, mintha újra diákjaként kezelne.
- Lehet jó az a színész, aki nem éli át a szerepét? – próbálom másfelől megközelíteni a problémát.
- Ez más kérdés. Ma már sokszor át se szabad élni, például Brechtnél. – A Koldusoperát próbálja éppen, Bicska Maxi szerepét. – Én átélős színész vagyok. De van, amit nem lehet átélni. Olyan is van, aki akkor is rossz. Az előadóesteket sem szeretem. Ahhoz olyan szuggesztív kellene légy, olyan erős egyéniség, aki le tudja egyedül is kötni két órán át a közönség figyelmét. S ilyen száz előadóművészből egy van. Ezek a meg nem értett színészek önigazolásai. Fájdalomdíjak, amiket magának ajándékoz. Valószínű nincs igazam, de nekem úgy tűnik, csak az olyan egyéniség játszhat ilyet, akinek irtózatos múltja van a kollektív munkában, a színházban, és már eleve felcsigázza a közönség érdeklődését. A sok rutin, a gyakorlat tesz egy színészt erre képessé.
Ezt nekem is elmondta, mikor tavaly ott jártam az egyéni műsorommal. Nem akart bántani, nem is nézte meg.
- Mi okozza a legtöbb nehézséget a fiatalok oktatásában? Általában, mit tanulnak meg nehezen?
Olyan elnéző rosszallással tekint rám, mint apa a gyermekére, aki megint ostobaságot kérdezett.
- Ó, Kati. Nem tudom. Az emberi anyag, a fiatalok anyaga változott meg. Valószínű kémiailag is ki lehetne ezt mutatni. Félelmetes különbség van a régi és mai fiatalok közt. Ezelőtt huszonöt évvel talán nem voltak ilyen olvasottak, műveltek a színinövendékek, mint a mai diákok, de sokkal több volt a lelkesedés, a tűz bennük. Még titeket is idesorollak, hány éve végeztél, tíz, tizennégy éve kezdted. Egészen mások voltatok… - legyint s elhallgat.
Azért valami tapasztalatom nekem is van ezen a téren. A fiatalok másak, és egészen lelkesek. Nekünk is a régieket hozták fel példának.
- A tanár nem tehet semmit?
- A tanárok is megváltoztak. Ahogy a világ, minden és mindenki. Ezelőtt huszonöt évvel, mikor egy darabot elővettünk, ott volt az egész társulat, mikor felolvasták. Ezután jelent meg a szereposztás. És az összes szereplők, akik nem is játsztak a jelenetben, ott kellett üljenek, hogy megismerjék, miről is van szó. Ma? A színész egyet „domborít” az ő jelenetében, aztán megy a francba horgászni… Ma már ilyet, hogy hozzáolvasson a szerepéhez, hogy megismerje a kort, nem is mernék javasolni. Olyan darabokat is játszunk, amit tegnap írt egy boldogtalan és itt történik, velünk, ma… Persze minden színésznek van munkamódszere. Én a főszerepből csinálok problémát, a kicsiből nem. Nagyon szeretnék bízni a rendezőben, nagy szükségem volna az irányítására, de sok esetben nincs elképzelése, közben alakul ki. Kollektív rendezés van, mindenki mindenkinek adhat tanácsot. Ezt én nem szeretem. Azt szeretem, hogy ha nem is értek vele egyet, annyira bízom abban, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, hogy mégis megcsinálom. Harag volt remek. Azt mondta egyszer nekem: Laci, te gondolkozol ezen a szerepen. – Igen – mondtam. – Nem kellett volna – felelte. Vele félelmetes szigorúság, fegyelem uralkodott a próbákon, de a játék ott volt minden mögött, jó kedéllyel, egymás iránti bizalommal csináltuk. Kérdeztem: - Ezt nem kell lereagálni? – Elég szép fizetésed van, miért ne reagálnád le? – válaszolt.
Kacagunk. Tarr Lacinál mindig vidámak voltak az óráink, élveztük a humorát. Egyszer első éven, mikor mindenkinek néma gyakorlatokat kellett vinni, mi Albert Julival lelkesen készülődtünk egy rövid jelenettel. Jelentkeztünk. Fel is mehettünk a színpadra. Miután befejeztük, lélegzetvisszafojtva vártuk, mit mond Tarr. Nagy sokára szólalt meg. – Mehet - mondta, mire boldogan szusszantunk fel , - a fenébe - fejezte be mondatát, amitől a többiek szétestek a nevetéstől, mi pedig leforrázottan ültünk a padban.
- Mit tartasz a legjobb tulajdonságodnak?
- Nem tudom.
- S a legrosszabbnak?
- Hogy nincsenek ambícióim. Még nem fejeztük be? – szörnyülködik, de nem hagyom magam lerázni. Kezdem megismerni az interjúalanyomat.
- Ha volna egy színházad?
- … Hm… De nincs! Mindenkit kirúgnék, aki tehetségtelen. Jó darabokat vennék elő, jó rendezőkkel és jó színészekkel dolgoztatnék.
- Fegyelem lenne?
- Biztos! Én nagyon fegyelmezett vagyok. Sose vagyok ideges, hisztis. Sose voltam.
Ez biztos. Mindig ő volt a legpontosabb, sokszor dühöngött és dühöng ma is, ha nem kezdődik pontosan a próba, várni kell valakire.
- A közönségről hogyan vélekedsz?
- Szeretem. Partnernek tekintem. Az elégtétel nem az, amikor tapsolnak, hanem ha sikerül elérni, hogy még azok se köhögjenek, akik tényleg betegek. Olyan momentumot kell teremteni, hogy csend legyen. Az a teteje. Persze, van ennek technikája is. De képesség is kell hozzá, szöveg, szituáció. Akkor tudod kézben tartani, amikor képes vagy arra, hogy akkor teremtsd meg a csendet, amikor te akarod.
Istenem, nem ártana időnként újra eljárni arra a lezüllött főiskolára!
- A közönség ízlése mérvadó?
- … kellene legyen. De a közönség ízlése magasról le van ejtve, hiszen bérleteseinknek még azt se játsszuk el, amit beígértünk. Kitolunk vele. Ez nem az én dolgom különben, nincs beleszólásom, nem is vagyok benne semmiféle bizottságban, nem is választanak be semmibe, mert tudják, hogy úgysem mennék el a gyűlésekre.
- A kritika milyen hatással van a játékodra?
- Semmilyen hatással nincs. Legnagyobb részük annyira részrehajló, hogy nem törődök vele. Nem szakemberek, sokan nem értenek hozzá.
- Mikor jó a színész?
- Mikor hiszi, amit csinál. Nagy kétségeskedés, kérdőjelek mellett, de hiszi. Mert ha úgy véli, hogy kitűnő, vége az életének. S a rendező is ekkor az. Ha meg van győződve, hogy tökéletes, amit csinál, vége az egésznek. Abban a pillanatban önhitt, beképzelt lesz. Csak állandóan kételkedve lehet csinálni ezt a pályát.
- Az Arturo Ui-t másként csinálnád ma?
- Igen. Mikor visszahallgattam, félelmetesen rossznak éreztem. Valószínű annak következtében, hogy sokat változik az ember az évek folyamán, más lesz a dioptria, a véleménye, ő is. Az ember is folyton változik, csak a legtöbb nem figyel fel rá. A vasesztergályosnak nem tűnik fel, hogy a tegnap más volt, mint ma. Inkább az emberábrázolással foglalkozók vetik fel magukban ezt a kérdést. A legtöbben máról holnapra élnek. Én is. A színésznek, de minden intellektüelnek úgy kellene élnie, hogy a mesterségével foglalkozzék. Én pedig sorban állok. Mit olvassak? Minden könyvforrásom befagyott. Hol vagyunk mi a világszínvonaltól? … Nagyon szeretek itthon ülni. S régi, kedves könyveimet olvasgatom. Meg keresztrejtvényt fejtek.
- Bűvös kocka?
- Azt is próbáltam – majd felém fordulva magyaráz. – Az agyvelő összetétele megváltozott. Rosszabbak lettünk, gonoszabbak. Például egy bagatell dolog. Nálunk az öregek tudják a leghamarabb a szöveget. Ők, akik már fáradtak lehetnének. A fiatalok, akiket mi neveltünk, pontatlanok. Nem elég mondani és példát mutatni nekik. Az anyagot kellene valahogy megváltoztatni. A század hozta magával ezt az óriási változást. Szabó Ernő idejében hogy vettek fel például egy díszítőt? Egy komoly színházi ember, maga is díszítő, ajánlott egy másikat. Felvették próbaidőre. Megnézte az igazgató, a rendező, s ha megfelelt, a próbaidő után kialakítottak belőle egy jó színházi embert. Ma? Telefonon kerülnek hozzánk, a munkaelosztóból, s bekerülnek rablógyilkosok - túloz, persze. - Holott itt óriási felelősség van azon is, aki a legegyszerűbb munkát végzi. Ezért tisztelem Lohinszkyt, ő semmit meg nem bocsát, üvölt, egy jottányit sem enged. Én megbocsátok, és nem tudok üvölteni. … Most már minden megváltozik, - mondja rezignáltan. – Az öregek elmennek nyugdíjba, s következnek a fiatalok… Persze, most jár a szám, de amikor kiderül, hogy 2000 lejjel kevesebbet kapok, valószínű le fogok térdepelni, hogy tessék még egy kicsit, legalább fél évet dolgozni hagyni… Másként kellene ezt az egészet… Nézd meg, ez mesterségbeli megbetegedés. A színész agya teljesen átalakul, hozzáidomul a mesterséghez. Ez egy külön téma, egy külön könyv. Mi az, hogy a színész idegrendszere? Mitől olyan? Jó-e vagy sem ez a teljesen kifacsarodott agy?
- Nem olyan, mint a civilé?
- Nem is hasonlít. A világon mindent elfelejtek, színpadon semmit. Színházi dolgokra vonatkozóan mindenre emlékszem. Tizenöt évvel ezelőtti szövegeimet tudom. S más dolgokban mintha hülye lennék.
- A jellemmel hogy áll ez a dolog?
- Ez is az agynak az átalakulása. A színészek általában nem túl okosak, ezt már megtapasztaltam. Az időbeosztás olyan. Nincs mikor, még ha akarná sem. Mert egy ember, akinek van egy mestersége és szeret olvasni, olvas délután öttől nyolcig. Színésznél ez nem áll fenn, eleve nincs módja erre, mert kiszállás van, előadás, próba, stb. Csak ha nagyon akar…
- Lehet jellemtelen egy kiváló művész?
- Láttam már. Nyilván egy színész, aki sok évet tölt el ezen a pályán, és gondolkozik a szerepein, amiket játszott, minden figura nyomot hagy benne, valószínű jó és rossz irányban is.
- Más a színészerkölcs?
- Szerintem nem más. Nem beszélek általában, csak a magam nevében. A színész több annál, aki krumplit árul az aprózárban. Több lehet, ha többre tartja magát. Ez is egy színészi megbetegedés, színészi vénához tartozik, nem azért megyek ki sétálni, hogy figyeljem az embereket, de tudat alatt figyelem őket. Ha volt időm, mentem utánuk és valamikre felfigyeltem. Ha két percig beszélgetek valakivel 85%-ban tudom, hogy milyen ember, hazug-e vagy sem, jó-e vagy rossz, rábízhatom-e a családom, vagy nem.
- Ugyanabban a szerepedben fejlődsz?
- Mind rosszabb leszek. Mikor eljutok a főpróbáig, ott szívem szerint be is fejezném. Addig szeretem a munkát, amíg elkészül.
- Akkor te hamar elkészülsz.
- Legszívesebben be se mutatnám. Nekem akkor van kész. Ez nem 100%-osan van így, de valami ilyesmit érzek.
- Ez nem jó.
- Mit csináljak? Ilyen vagyok. Nem valószínű, hogy a közönség észreveszi, de a bemutató után a szerep nem fejlődik bennem. Én nyugodt vagyok. De halálosan ki kell fáradjak egy nagy szerepnél, fizikailag, így tudom az idegrendszeremet maximálisan felspannolni. Mikor megtörtént a bemutató, elkezdek pihenni, ellustulok. Bemutató előtt keveset eszem, szabályosan gyötröm a szervezetemet, míg jó értelemben véve kikészülök. De persze, ezt nem lehet sokáig csinálni.
Nekünk is hangoztatta a főiskolán, nehogy lefeküdjünk bemutató előtt. Kipihent, egészségesre aludt idegrendszerrel jól lehet szaladni, de nem lehet jó színházat játszani. Oda egy kicsit fáradtnak kell lenni, kimerültnek, mert akkor érzékenyebb a színész, akkor jönnek elő belőle azok a dolgok, amikre szükség van. Én is tapasztalhattam.
- Fontos az önismeret?
- Nagyon fontos lenne. Nagyon kevesen ismerjük magunkat. Egy színésznek tudnia kellene mire képes, meddig tud belemenni egy szerep megformálásába, milyen eszközei vannak a szerep megközelítésére. Nem a szövegtanulásra gondolok, hanem hogy az agyba hogyan fészkelődik be a szerep. Na de most már tényleg befejeztük. Gyere kajálni.
S kivisz a konyhába, ahol megmelegíti a töltött lucskos káposztát s a nagyobbik lányával együtt, aki nemrég érkezett haza a víkendtelepről, uzsonnázunk. Majd együtt megyünk be a színházba. Ma este, Guga: Egy öngyilkos világát játsszák. Tarr nem szereti a darabot. Sokan nem szeretik a színészek közül. Mikor másnap találkozunk a színházban, alig merem elmondani, hogy nem is volt rossz az előadás. Viszont érződött, hogy a színészek nem szerették. Nem mindenki. Ez is rendező kérdése, de talán nem csak egyedül az övé, mennyire tudja megszerettetni a színészekkel az előadást. Viszont az is igaz, hogy a magyar színész ízlésrendje, kialakult sablonrendszere nem vesz be olyasmit, amihez nincs hozzászokva, amit sose látott, hallott. Talán túlságosan is a közönség ízléséhez vagyunk ragadva, nem merünk előbbre lépni a nagy tömeg szeme előtt. Jobban szeretjük a már kipróbált dolgokat. A közönség sem segít ebben. Olyan elutasító magatartással ült a nézőtéren, hogy pusztán ettől lehervadhattak a színész szárnyai.
Láttam Tarrt a Koldusopera egyik próbáján. A kis teremben tartották a próbát. Bicska Maxin két nő csüngött, Szilágyi Enikő* és Ádám Böbe*. Versengtek érte, Tarr pedig kijátszotta őket egymás ellen. Arca kész tanulmány volt, ahogy a két nő párbaját figyelte. Kincses, a rendező nevetett, mikor egy-egy mulatságos arckifejezéssel aláhúzta valamelyik kolleganője replikáját. Tarr pedig bosszankodott, hogy nem ez az igazi, ez csak makké, külsőség, a rendezőnek ezt kellene kiirtani a színészből. Munkáspróba volt, ahogy mondani szoktuk. Többféle variációt kipróbáltak. Majd a nem túl hosszú próba után, fél egykor elváltak útjaink.
Tarr Lacival készített beszélgetésemből kiderült, hogy ő az anti-interjúalany. Azok közé tartozik, akik nem szeretnek sokat fecsegni. Negatív válaszaiból azért pontosan kirajzolta saját képét, ami furcsa mód mégis pozitív. Kidomborodik. Színész-paradoxon ez is.
Lejegyezte: Nászta Katalin
Nagyszalontán született 1927-ben. 1954-ben szerzett oklevelet a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött, ahol példaértékű, nagyszerű pályafutást élt meg. Társulatához karrierje során végig hű maradt, életre keltve a színműirodalom jelentős hőseinek sokaságát. 1955-től a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként pallérozta színésznemzedékek kibontakozását. Kollégái szerették, tisztelték, becsülték, tanítványai rajongtak érte, a közönség pedig ünnepelte színrelépéseit. Úgy élt, ahogy csak a karizmatikus emberek, azaz a nagy művészek tudnak élni, akik számára mindennél fontosabb az emberi méltóság és a művészi hit.
Munkásságát a színházi szakma is értékelte: 1978-ban a Brassói Kortárs Színházi Fesztiválon, FÜGEDES (Sütő András: VIDÁM SIRATÓ EGY BOLYONGÓ PORSZEMÉRT) szerepével a LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS díját érdemelte ki, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület BÁNFFY MIKLÓS díjat adományozott neki, Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján ÉLETMŰ-DÍJJAL jutalmazták pályafutását, 2009-ben ERDŐS IRMA EMLÉKGYŰRŰT kapott.(Forrás: marosvasarhelyi.info/hirek/elhunyt-tarr-laszlo-szinmuvesz)
Jegyzetek:
*Szépréti Lilla – elbeszélő, riporter
*Hamvay Lucy – színésznő
*Borovszky Oszkár – színész
*Kincses Elemér – rendező, író
*Szilágyi Enikő – színművész
*Ádám Erzsébet – színésznő
