Akkor még hittünk a színház értelmében. Bíztunk abban, hogy kivívhatjuk a szabadságunkat, művészettel. Nem láttunk a jövőbe. A régi, poros, mert tehetségtelen és kiürült formákat új tartalommal, forró szívvel és nyitott, kereső értelemmel akartuk megtölteni. Formákat bontani, hogy új alakot adjunk az új tartalomnak. Bíztunk magunkban. Nem akartunk háborút, csak szabadságot a szónak. Teret a léleknek. Helyet a szívünknek.

Gyűlöltük a félelmet, ami lehajtotta fejeinket és lesüttette szemeinket. Iszonyodtunk gyávaságunktól. Szépek, igazak, jók, nagyok akartunk lenni. Értékesek.

Az értékeinket kerestük. 1973-1989 között. Ekkor bontogattuk szárnyainkat, nyiladozott tágasabbra értelmünk, fedeztük fel a bejárandó világot, ekkor vettük tudomásul határainkat, és mondtuk ki felettük ítéletünket: ablakot, ajtót a világra!

Nem ismertük, mi vár ránk határainkon túl. Magunkat sem ismertük.

A döbbenet azokat is utolérte, akik semmit sem akartak. Akik magukra húzták a paplant.

Ki ítélkezhet felettünk? Ki lehet hős ezen a világon? Hiszen senki sincs! Mindenki meztelen!

Nem az idő, nem a kor, nem a tapasztalat mondatja ezt velünk. Nézz szét te, a te szemeiddel! Lásd meg, hogy mindenről lehullt már a lepel! És alatta láthatóvá lett tökéletlenségünk, mindannyiunknak!

Hát kinek, minek cinkeled a kártyád, mikor vesztes vagy már?

Uram! Urunk! Benned reménykedünk! Ne próbáld meg felettébb hitünket, mert senkid sem marad, mind megsemmisülünk!

2016-09-19