Miske László

(Zalán, 1935. szeptember 18.)

                 „Nem a látható siker az igazi élmény, hanem ami belül megteremtődik…”

Lacit ’82 nyarán csíptem el Szentgyörgyön. A színház cukrászdájában találkoztunk, majd a Sugás kertvendéglőjében kötöttünk ki. Szerencsénkre kevés vendég volt, nyugodtan beszélgethettünk.

• Egyszer azt mondtad, nyilatkoztad is, a színész közkatona. Erről beszélj, fejtsd ki bővebben, hogy is gondolod, hogy is érzed ezt?

Hatalmas, robusztus termetével olyan az asztal mellett, mint Góliát.

• Ha lehet egy színésznek ars poétikája, akkor nekem ez az. Így fogalmazódott meg bennem, mióta csak melengettem magamban a színésszé válás gondolatát. A középiskola után kezdtem vele incselkedni, de csak érettségi után tíz évvel teljesülhetett a kívánságom. Még főiskola előtt fogalmazódott meg bennem az, hogy ezt az ügyet csak így lehet, így kellene szolgálni, s akkor talán meg lehetne szüntetni az ál-sztároskodást. A színészek, tulajdonképpen védekezésül használják az allűröket, hogy vállalom-e vagy sem, hogy beugrom-e vagy sem, hogy nem kötelezhetnek rá, hogy nem méltó hozzám, hogy várom a nyugdíjam, stb. Ezt én szívből utálom. Sajnos, egy csomó ilyen közhely alakult ki, ami meggyőződésem, hogy komolyan rombol és félrevezető. Az is bebizonyosodott, hogy ezen a pályán, az, ami ma nagy igazság, holnap teljes melléfogás lehet. Magamban kellett hitté, ars poétikává erősítenem ezt, hogy ne ragadhassanak rám a mások által terjesztett közhelyek. Ha fel is bukkant bennem a tiltakozás, mikor kis, vagy statisztaszerep, vagy beugrás várt rám, még ha alkatilag nem is talált nekem a szerep, akkor is – bevallom, nem kis gyötrődéssel – sikerült elérnem, hogy ilyenfajta skrupulusaim ne legyenek, és lehetőleg nem is lesznek… A közkatona a legtisztességesebb viszonyulási mód. Nem az foglalkoztat, hogy engem mi illet meg, milyen rangfokozatom van, hanem sorkatona vagyok, akinek elsősorban az a hivatása, feladata, hogy mindenben maximálist nyújtson, s ne azzal törődjék, hol esik csorba a méltóságán.
• Elég gyakran láttalak a színpadon, de feltűnően beértél, „megvalósultál” az utóbbi pár esztendőben. Persze, én csak részleteiben nyilatkozhatom a pályádról, mert nem láttalak minden szerepedben. De például a Csongor és Tünde valamint a Tenger között óriási távolság és minőségi különbség is van. Vagy, hogy Mrozek Tangójáról ne is beszéljek. Erről mesélj, hogy történt, történik a fejlődés a te esetedben? Mi az, amit meg tudsz fogalmazni színészkollegáid számára is?
• A Csongorral rengeteget kínlódtam. Elképzeléseim 50%-át sem sikerült megvalósítanom. Valahol annyira alkati probléma ez a szerep, én talán tizenhat évesen sem voltam Csongor lehetőség. A nyereséget az jelentette számomra, hogy mindent megpróbáltam, amit még Vörösmarty bátyánk sem írt meg. Például, hogy Csongor felnőtt, férfias. Mint hőst, nem tudtam megközelíteni, olyan falba ütköztem, amit nem tudtam áttörni. A szép szöveg is óriási gátakat emelt elém. A legnagyobb küzdelmet jelentette ez a szerep, de kitűnő műhelygyakorlat volt Az ember tragédiájának Ádámjához. Előnyt jelentett, hogy gyakorlatom volt már nagy horderejű verses szöveg mondásában. Nem tört ki a vers, s a nyelvem a számban. Azon kívül nehezebb is ezt játszani, külön mozgást igényel, köt talán a verses szöveg is…
• Szakmai szempontból melyik szerep volt emlékezetes számodra?
• Én későn kezdtem, tíz évvel később, mint a többiek. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy „százalékokban” dolgozzam. Mindig mindent maximálisan bele kellett adjak, nem lazsálhattam. Kovács György is azt tanácsolta, olyan színházat válasszak, ahol aztán le nem esem a színpadról, és mindent teljes intenzitással csináljak, hogy a késést behozhassam. Így kerültem Váradra, ahol aztán egymást váltották a kisebb-nagyobb szerepek.
• Sok rendezővel dolgoztál?
• Nem, és ez nagy bánatom. Többnyire a váradiakkal. Szabóval*, aki számomra nagyon jó partner volt. Megtaláltuk a közös nyelvet, és ez nagyon lényeges dolog.
• Különbséget jelentett más rendezővel dolgozni?
• Hogyne, mindegyik más világ.
• Ezekhez a különböző világokhoz nem volt nehéz alkalmazkodni?
• Nem, mert a közkatona-magatartás rugalmasságot feltételez. Az új rendezőhöz nem szabad úgy viszonyulni, hogy példának veszem az előző rossz rendezését, mert így elérem nála azt, hogy ő sem a rosszul megoldott szerepemre fog emlékezni. A legnormálisabb, emberi közeledésből kell kiindulni. A lényeg az akkori szerep, darab, rendező, szerző, közönség.
• Nagyon fontos dolgot mondtál ki. Az a baj, hogy ez nagyon nehéz. Ez a bizalom. És nem is túl gyakori.
• De azt ki kell, ki lehet művelni. Magától nem adódhat. Persze, nem arra gondolok, hogy a rendezőt meghívom ebédre, hanem munka közben. A rendező is, a színész is dolgozni akar. Nehezen indul meg a munka, mert ellentmondások mindig vannak, de a találkozásnak meg kell történnie. Minél előbb, annál jobb. Mindig az a baj, hogy ez nem közösségileg történik meg. Talán két-három alkalommal történt meg pályafutásom alatt, hogy mindenki egyetértett, rendező, színészek. Az előadás minőségét már az is meghatározza, ha öt ember együtt van abban a darabban. De ha a másik három fordítva ül a nyeregben, bármikor felboríthatják az egységet. A színésztől kell jöjjenek az első impulzusok. Ha a színésztől nem jön sokáig semmi, akkor késik az egyetértés. Tapasztalataim szerint minden valamirevaló munkám úgy jött létre, hogy az én félig-meddig kész, vagy vázlatos ötletem, amelyek az utcán, vagy otthon születtek, ezek vitték tovább a rendezőt. Ha elfogadta, partnerekként tudtunk tovább haladni. A jó rendező ezt tudja, és ki is várja. Van türelme, ideje, ráérzése. Mindenki szerepét nem formálhatja meg, az már dresszúra. Ebbe általában a színész-rendezők esnek bele. Eddig hál’ Istennek csak eggyel dolgoztam belőlük. Aki aktívan rendező és színész is, nem tud szabadulni attól, hogy ő színész. Szeretem az előjátszást, de Tompa-stílusban*, azt viszont mindenki ismeri, milyen. Abszurd módon játssza el a legrealistább jelenetet is, kijelenti, hogy ő nem színész, de a színész azonnal érti miről is van szó, és meg tudja csinálni a maga eszközeivel.
• Rávezet a szituációra.
• Colpacci* rendezési módszere milyen volt?
• Rendkívül érdekes. Remekül dolgozott a váradi román szekción is, sok próbáján vettem részt. A Tangót rendezte nálunk. Három példányból dolgozott, a lengyelből, románból és magyarból. Az előadást valahol a nyelv zenéje szerint rendezte meg. Az olvasó-rendelkező próbákon nem sokat foglalkozott azzal, hogy fordítsanak neki, magyarból románra. Mikor már a színpadra kerültünk, 50-60%-os szövegtudással, zeneileg, a szövegmondás ritmusából érezte meg, hogy valami sántít. Lekopogta a lengyel, román és magyar szöveget is. És ez a ráérzéses módszere mindig bevált, soha nem tévedett. Magyarul talán húsz szót, ha tudott. Ez volt az egyik. A másik pedig, hogy teljesen felkészült, mindent tudott a darabról. A színész kérdéseire még véletlenül se mondta azt, hogy hagyjuk, majd meglátjuk.
• Abszolút rábízhattad magad?
• Természetesen. Érdekes, hogy a nagy ötletek, amelyek tulajdonképpen behatárolták az előadást, megszabták a magatartást, nem is a színpadon születtek, hanem beszélgetések közben. Éjszakai próbákkal készültünk, kánikulában, sokszor az utcán virradt három-négyünkre. Még mindig az előadásról beszéltünk. S az így, itt született ötletek másnap meg is valósultak. Még Szabóval szoktam sokszor és alaposan átbeszélni azt, amit csinálunk. Ez hosszú évek alatt alakult ki így. Ez nagyon fontos. Próbákon nincs idő érvek, ellenérvek közül leszűrni az igazságot, különösen nálunk Váradon, ahol előadási főpróbák alig vannak, mindig megállásokkal dolgozunk, mert valami sosincs kész, s akkor egyszer csak bemutatjuk. Ha az ember lelkileg, belsőleg jól betrenírozta magát, akkor ú.n. igazi meglepetés nem érheti színpadon. Még ha lapszus, vagy bármilyen gikszer történik, sem eshet ki a játékból.
• Színpadról szoktál kinézni?
• Civilként nem nézhetek ki. Fontos a kapcsolat. Hiszek benne. Minden előadásban vannak unalmasabb részek. Sokan azt hiszik, egyéniségükkel sem tudják fenntartani a néző éberségét. Ez tulajdonképpen egy átejtős munka. Nem mindig tudjuk, mikor vagyunk unalmasak a színpadon, mert a néző minden esetben jól nevelt, szégyell elaludni a felesége, vagy az ismerőse miatt, s ezzel megtéveszti a színészt is, mert hallgat, csendben van, s a színész azt hiheti, azért, mert jól csinálja a dolgát. Oda-vissza becsapjuk egymást. Minden darabnak van „hasa”, azaz üres része, s ha ezt nem küszöböljük ki, vagy húzással a rendező, vagy játékkal a színész, akkor az a rész unalmas marad. Tapasztalt színházi rendezőnek ezt tudni kell. Nem véletlen, hogy ha nagy előadásokat látunk, emlékezetünkben évek múltán csak a nagy momentumok élnek. A többi törlődik.
• Miből van a legtöbbre szüksége egy színésznek?
• Önmagára. Ha önmagával, erejével, tehetségével, ambíciójával a maximumot nyújtja, meg tudja teremteni a játékfeltételeket. A színpadon sok minden megszülethet. Akkor voltam a legrosszabb és leghitványabb lelkiállapotban, amikor ott volt az ideje és kihagytam vagy két napot, nem készültem. Ez a készülés azt jelenti, hogy néha sikerül megelőznöm a rendezőt, a partnert, persze nem erőszakosan. Sok az otthon kitalált, kiötlött gondolat, gesztus, megoldási lehetőség. Vizuális típus vagyok, úgy dolgozom, hogy leülök a példány mellé, megy az agyam, jobbítom magam, rakosgatom a partnert, keresgélem a szituáció igazságát, mindig önmagamban, s azon kívül a közlendőt. Ez mindig elsőrendű és rangú szempont. Ha ez sikerül, „hozom” a figurát. Van, aki okos akar lenni, handabandázik s bizony a frissen felrakott téglát sokszor durván lerúgja.
• Milyen a legkitűnőbb kapcsolat a partnerrel a színpadon? Említetted, hogy Csíky Ibolya* milyen jó partnered volt. Ez alatt mit értettél?
• Az összhangot. A jelenlétet. A jó partner soha nem utasít el semmit, akár partner, akár rendező rossz ötlete legyen az. Vannak, akik elutasító magatartással élnek mindenkor, végül kiderül, nekik istenigazából jobb ötletük nincs, de mert ők a fenegyerekek, kifogásolnak, fúrnak, s ebből születik a nagy álló víz, ami hetekig eltarthat. Egy ember rossz magatartása elég ehhez. Ezt igazi színháznál leváltással küszöbölik ki. Evidenssé válik, ki szabotál, ki dolgozik, ezt nem kell sokáig kutatni.
• Miért szabotálhat egy színész?
• Személyes okokból, rossz tanácsok befolyására, klikkek hatására, nem - szeretem - szerep miatt… Ibi elsősorban tehetséges színésznő, ezt színpadi jelenléte is bizonyítja. Egymás között is megtaláltuk a hangot, respektáltuk egymás ötleteit. A baj mindig ott kezdődik, ha sok évig együtt kell élni egy társulattal. Ekkor hallatlan nagy türelem és alázat kell ahhoz, hogy az ember önmaga előítéletein is túl tudjon jutni, nemhogy a másikén. Ahogy én látom a hazai magyar színházakat, egyre inkább egy ilyen egymást nem bíró, fúró állapot alakult ki, beleértve a rendezőket is, klikkekkel dolgoznak, akár bevált, akár be nem vált emberekkel, és nagy előszeretettel jelentik ki, szinte hitvallást faragnak maguknak abból, hogy csak egyesekkel tudnak dolgozni. Inkább vállalják a kompromisszumot, mert ez kényelmes. Ezért vannak a téves szereposztások és a félsikerek.
• A váradi színház „operettesnek” van elkönyvelve, például.
• Kinyomoztam, semmivel sem játszott több operettet, mint annakidején például a Székely Színház. Csak könnyű siker volt, s hajlamosak voltak ebből hasznot húzni. A prózai előadásokra rányomta a bélyegét, mert azokat nem szervezték be, nem reklámozták kellőképpen s egyesek így bizonyították be önmaguknak, a közönségnek is, hogy lám, mi kell a közönségnek. De bebizonyosodott, hogy nem operettszínház és közönség a váradi, mert a Tamási: Ősvigasztalása olyan sikert ért el, mint még a nagyoperettek sem.
• Lehet kategóriákba sodorni a színészeket a munkamódszerük alapján?
• Van, aki kívülről, brechti módszerrel dolgozik, ez megy egy darabig, de nincs az a fantázia, amivel meg lehet oldani belső átélés nélkül bármit is. Nem véletlen, hogy az infarktust színészbetegségnek is nevezik. A szervezet nem ott használódik el, hogy egy hónap alatt lejátszol ötven előadást. Ha technikával oldod meg, semmi megerőltető nincs benne. Abban megy tönkre, hogy ég, intenzíven él, azt csinálja, sűrítve, amit más nem csinál, pattanásig feszül az idegrendszere, a szíve ötször jobban ver, mintha sétálna.
• Melyik színészegyéniség izgalmasabb számodra, itt nálunk?
• Vadász.*
• Mennyivel vagy kevesebb, tudhatsz kevesebbet a szakmádból annál, aki esetleg bejárhatja a fél világot?
• Feltétlenül kevesebbet tudhatok. Ezzel kapcsolatban van egy főiskolás élményem. Annak idején, ’64-ben itt rendezték meg az ITI-t. Témája: improvizáció a színésznevelésben. Rendkívül izgalmas volt, a világ minden tájáról összegyűltek a színinövendékek, rendezőtanárok csoportjaikkal. Mi hat-hét csoportot nézhettünk végi. Az amerikaiak voltak a legizgalmasabbak. Itt volt a Piccolo Teatro igazgatója, Le Coq is. Mindenki felkészülve jött, az amerikaiak is, de csak félig. Egy csomó kelléket szétszórtak a színpadon, - a diákcsoport tíz emberből állt, öt fiú, öt lány – egy percig koncentráltak a színpadra, ahonnan tanáruk dobbal vezényelte őket… és kezdődött a jelenet a kellékek felhasználásával. Halandzsa nyelven olyan húszperces családi jelenetet rögtönöztek, hogy csak… Pantomim jeleneteik nagyon kimunkáltak voltak, begyakorolt dolgokból álltak, előre meghatározott témára. Le Coq nem hozott diákcsoportot, egyedül érkezett meg az ITI vége felé, és nagyon kitört mind az amerikaiak, mind a szovjetek, magyarok, csehek, stb. ellen, hogy miért vezetik félre a világot egy ilyen izgalmas címmel, amikor mindenki kipróbált dologgal jön. S akkor ő bemutatta, hogy mi az improvizáció a színpadon. A közönségtől kért témát, s ő azt eljátszta. Az ablakon kellett kinéznie, és néznie az utcai forgalmat, valaki azt kérte, játsszon el egy halat. Milyet, kérdezte. Tengerit, volt a válasz. S ezt úgy csinálta meg, hogy közben beszélt, s mi elhittük neki az emberből hallá változását. Fél lábra állt, jelezte a víz emelkedését, mérlegben állt, a két karja volt az uszonya, a lába a farka, és én elhittem neki, hogy hal volt. Rendkívül mélyen és sokatmondóan maradt meg bennem ez az emlék. S azóta is, mint attitűd, sokszor eszembe jut ő, ha rögtönzésről van szó, vagy szerep-megoldás variánsai között kínlódom. Sokat segít, hogy láttam őt.
• Melyik másik művészet segít leginkább a színház felé?
• De amit, és akit rendkívül tisztelek, az a jó bohóc. Az egy nagyon magas művészi kultúra. A szomorúságtól a vidámságig, a zene-bohóc kifinomultságától egy istállómester durvaságáig minden jelen van sűrített formában. Az, amit mi csinálunk a színpadon, ráadásul jó abszurd és kitűnő társadalombírálat.
• Miért játszol? Miben hiszel?
• A mi pályánk elsősorban önrealizálási lehetőség. Nem tudok annál nagyobb boldogságot elképzelni, mint amikor az ember jó munkát végez. Nem a látható siker az igazi élmény, hanem ami belül megteremtődik… Babonásan ragaszkodtam ahhoz, hogy színész legyek.
• Persze, hiszen te pap is voltál.
• Magamban pedig a színésszé válás lehetőségeit is latolgattam. Kolozsváron jártam iskolába, sokat vittek színházba is. De hosszú éveken át úgy éreztem, ehhez a pályához én méltatlan vagyok…
• Mi köze van a két pályának egymáshoz?
• Nem mondom, hogy a szószéken is színészkedtem, de amikor megírtam a beszédeimet, már akkor is szerettem játszani a szavakkal, mocorgott bennem a színész. Tudtam, hogy ehhez a pályához olyan erős hitre, kitartásra van szükség, annyit kell vállalni, amit a kívülálló nem ismer, nem tud, nem is feltételez, és ez a jó. Ha a néző azt mondja, mi ebben a nagy és nehéz dolog, ezt én is meg tudom csinálni, - akkor igazán jó. Mert akkor tud közölni a színész. Nem hiszek a színész arisztokráciájában. Mert ilyen is van. Az csak belül, nagyon mélyen elrejtve kell meglegyen, az úgynevezett belső nemesség. Aki ezt kívül is hordja, azzal baj van. Például minden No-színész szerzetes. Ez nem véletlen. A színésznek sok köze van a hívőhöz. Az állapota azonos. Ebből születik a játék. Az más kérdés, hogy ki hogy képzeli el a maga istenét.
• Mi okoz a legtöbb problémát, mitől félsz a színpadon?
• Vannak gátlásaim – mondja, és elvörösödik. – Az első próbától az utolsóig, még a bemutatón is bajban vagyok. Izgulok is. És mindig az gyötör, hogy lehetne jobban, másként is. Nincs megnyugvás.
• Az alakításod fejlődik előadások alatt?
• Van, akinek romlik.
• Nem engedem. Ráneveltem magam arra, hogy ügyeljek magamra. Persze, a kritika megjelenése után a kutya sem törődik azzal, milyen az előadás, hacsak nem olyan lelkiismeretes a rendező, hogy végig törődjön a produkciójával. Nagyon elkeserít, ha romlik egy előadás.
• Hogy viszonyulnak hozzánk az emberek, milyen a kapcsolat színész és közönsége közt, „civilben”?
• Általában irigyek az emberek ránk. Mert megjelenik a nevünk az újságban, mert fenn vagyunk a deszkán, s ha jól játszunk, magunkkal ragadjuk őket… Minden embert élete végéig kísér a gyermeki fantázia, a játék öröme. Ezért is viszonyulnak hozzánk, a színházhoz, pozitív vagy negatív értelemben mindig hevesen.
• Mi a véleményed az ember, a színész belső dimenzióiról?
• Gazdag lelkületre gondolsz, azt hiszem. Ha valaki lelkileg gazdag a legfinomabb hangokat és a legnagyobb crescendókat is el tudja érni, meg tudja ütni. Úgy variálhat, hogy soha ki ne fogyjon belőlük. Néha magunkon is elcsodálkozunk. Önmagunk súlyát, erejét sem ismerjük. Hogy bennünk mi van, mi rakódik le, azt az isten se tudja, vagy csak az Isten tudja. Az ember csak megdöbben, hogy ez belőle jött ki.
• Tehet valamit az ember, hogy gazdag lelkületű legyen?
• Nem tudom. Én nem tettem semmit, és megtettem mindent. A színész egy életen át kutat, keres. Nincs olyan színész, aki mindent tud. Mindenkitől mindenkinek van mit tanulni.
• A hagyományos és modern színjátszást illetően hogy vélekedsz?
• Egyformán színház mind a kettő. A hagyományos is lehet olyan jó, hogy az korszerű, és a modern is lehet olyan rossz, hogy az már hagyományos.
• Frappáns válasz. S a kritikáról mi a véleményed?
• Rendkívül befolyásolt, irányított és szubjektív. Ha segíteni nem tud, ne gúnyolódjon. Az igazi hiányosságokat sosem írják meg.
• A színház belső szerkezete jól megszerkesztett?
• Semmiképp. Tudomásul kellene venni mindenkinek, aki ki akarja sajátítani a színházat, hogy nem a nagyapjuktól örökölték. Nem szabad tulajdonosi viszonyt kialakítani. Jó értelemben vett demokráciának kell uralkodnia. Elsősorban a minőségi munkának kell érvényesülnie, nem a ráfogásos, kierőszakolt módszernek. Jelen pillanatban van egy olyan, hogy rossz előadásokról jó véleményünk van, a jóról pedig rossz. A Tangót is mindenki szidta, amíg díjat nem nyertünk vele.
• Más színházhoz nem mennél?
• Itt játszom, és itt van szükség rám. Az nem megoldás, hogy a Rózsák terén, vagy a Deák Ferenc utcában sétálok, anélkül, hogy játszanék. A színész színpad nélkül semmi. Az a legmegalázóbb helyzet. Bármit elvisel a színész, csak azt nem, ha sajnálják. Márpedig ez egyértelmű sajnálatot vált ki. A színésznek, ha egy színháznál van évekig, szerzett jogai lesznek. Ezeket senki nem adja fel más kedvéért, már csak saját fejlődési szempontjából sem. Ha elmennék máshová, ezt jelentené. Lehet az a világ legjobb színháza, egy évig csodálhatom is, de azután én is ki szeretném venni belőle a részemet. Ha megfosztanak a játék örömétől – vége.
• Fiatalabb kollegának mit tanácsolnál? Vagy nem vagy tanácsadó típus?
• Annyit mondhatok, hogy használjanak ki minden lehetőséget az erőgyűjtésre, és lehetőleg bukjanak kettőt-hármat, mert enélkül siker sincs.
• Ez a bukás hogy néz ki?
• Mivel nálunk kimondott bukás nincs, jusson el odáig, hogy önmagának bevallja, ha a szerepet nem tudta megoldani, vagy csak félig. Jusson el a belső katarzisig, mert akkor továbbjut. Ez továbbsegíti. Van olyan is, aki soha nem hiszi el, hogy rossz. Az őszinteség kollegák közt roppant fontos. De sokan utálnak azok lenni. Ezek önmagukhoz sem őszinték. Pedig azzal dolgozhatsz jól, akihez az lehetsz, annak elvárhatod a segítségét. De könnyen be is csaphat, aki nem az. Volt rá példa. Éreztem, hogy rossz leszek, rossz lesz az előadás, megpróbáltam érvelni, hogy másképp fogjunk hozzá, és ilyen válaszokat kaptam: kérlek szépen, nagyon szívesen, ha neked ez kell, stb. Vagy állok rendelkezésedre. S akkor már nem kell, nyilvánvaló. S a másik dolog, olyan diplomáciai fogásokhoz kell folyamodnom, ha a rendezőnek vagy a primadonnának meg akarok mondani valamit, hogy jaj. Még akkor is megsértődnek, ha magad is beleérted abba, hogy rossz az egész. Nagyon nehéz szinkronba kerülni…

Eltelt az idő. ismerősök állítják fel az asztal mellől. Elköszönök tőle s azon gondolkodom, vajon a civil közönséget mennyire fogják lekötni és érdekelni a mi műhelygondjaink. Sokszor azt gondolom, hogy ez kívülálló számára érthetetlen. De hátha mégsem. Hátha többet sejtenek meg ők is abból az irigyelt-csodált szakmából, ami a mienk.

                                                                                                              Lejegyezte: Nászta Katalin

Szülőfalujából, Zalánból járt Kolozsvárra iskolába. Református teológiát végzett, két évig lelkészként szolgált. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett 1966-ban. A Nagyváradi színházban játszott 1966 és 1987 között. 1987-től 1990-ig a kolozsvári Állami Magyar Színház, 1990-től 1992-ig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. 1992 óta a debreceni Csokonai Színház tagja. A Pécsi Országos Színházi Találkozón 2002-ben a legjobb mellékszereplőnek választották. 2003-banJászai Mari-díjat kapott.(Forrás: Wikipédia) A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán színészmesterséget oktat.

Jegyzetek

*Szabó József – Odzsa – rendező

*Tompa Miklós – rendező, színigazgató, főiskolai tanár

*Alexandru Colpacci - rendező

*Csíky Ibolya – színművész

*Vadász Zoltán - színművész