A színész műhelye

Fábián Enikő és Szentmiklósi József

(1983)

Késő délután érkeztem Váradra. Telefonáltam Szentmiklósinak, hogy megérkeztem. Két héttel azelőtt találkoztam velük, Fábián Enikővel és férjével, Szentmiklósi Józseffel, a Nagyváradi Színház fiatal színészeivel, akik Sepsiszentgyörgyön vendégszerepeltek, és meghívtak magukhoz. Nagyon megörvendtem, mert mindenképp el akartam menni Váradra.

Szentmiklósi kerékpárral érkezett. Gyalog mentünk hazáig, negyedóra volt az út. Nagyon kedves volt, kicsit álmos, mert az ágyból csöngette föl a telefon. Két éve végezték el a színművészeti főiskolát, a „csendes” évfolyamhoz tartoztak a híres Panek-István-Keresztes-Tatay… eresztés után. Azóta Fábián Enikő több főszerepben bizonyította, hogy nem érdemelte meg a „csendes” jelzőt. Szentmiklósi pedig már rendezett is egy Fodor Sándor kisregényt. És – Hajdú Géza kérésére – a Kortárs ’71 színjátszó csoporttal is együttműködik.

Még le se telepedtem jóformán, már a színházról folyik a szó, ahogy azt csak két nemrég végzett főiskolás tudja tárgyalni. Kapkodják egymás szájából a szavakat.

• Várj, - mondja Szentmiklósi – felolvasom neked az „útravalónkat”, amit Tompa mondott nekünk. S miközben keresi, mondja tovább. – Szédületes volt az öreg. Csodálatos volt az utolsó osztályfőnöki óránk. Senki sem sírt… Mi voltunk a csendes évfolyam – mondja gúnyosan. – Elég mostohán próbáltak bánni velünk. Azzal hergeltek bennünket, hogy Ferenczi velünk tanulta a tanárságot, hol tudta mit kell, hol nem. Tompa pedig „teljes gőzzel” csak harmadévtől vette át az évfolyamot, és hogy mi csak három darabot mutattunk be negyedéven, de arról már senki nem beszélt, hogy teljesen kész voltunk a Dupla vagy semmi-vel, ez lett volna a negyedik, aminek a bemutatóját akkor még Tompa sem tudta elintézni… Szóval a Csendes évfolyam cikk közfelháborodást okozott.
• Hol okozott felháborodást a cikk?
• Köztünk. A mi így láttatásunk ragályos volt. Az utolsó időkben rajtunk keresztül Tompát akarták támadni. Sorozatban kézlegyintéssel intéztek el bennünket, sőt olyan cikk is napvilágot látott, amelyben azt írták: „valakik eltévesztettek egy kaput.” S mindezt, azzal szerették volna megkoronázni, hogy összehoztak egy találkozót köztünk s a rólunk így nyilatkozó kritikusok között. Emlékezetes volt… Egy fiatal kritikusra tizenöt perc alatt rábizonyítottuk, hogy nem is olvasta a darabot, amiről írt. Rajtunk keresztül szidták a főiskolát. És az dühít, hogy ezek személytelen támadások voltak.
• Én személyesen csak jó kritikát kaptam – szól közbe Enikő. – A legrosszabb az volt, hogy tapasztalathiány miatt nem tudtam eléggé megoldani a szerepet. Fekete Karcsi, Gáll Annamária is jól indultak. Talán Debreczi Kálmán és Bessenyei István…
• Szentmiklósi, te játszol? – kérdem tőle, egyelőre elég tájékozatlanul a szózuhatagban.
• Ő is játszik – válaszol helyette Enikő. Szentmiklósi csak sóhajt. – Engem rögtön bedobtak a mélyvízbe – folytatja Enikő -. Tudor Popescu Kutyakomédiájában volt az első, Tamási Ősvigasztalásában a második szerepem. Sokat segített az egyéni műsorom, látták, hogy nagyobb lélegzetű szerepre is alkalmas vagyok. Itt Váradon egymás után mutattuk be egyéni műsorainkat. Én nyitottam Az időm köreivel, Szentmiklósi folytatta a Majakovszkij-jal, majd Fekete Karcsi következett a Vásári invitációval, amelyeket még a főiskolán állítottunk össze Illyés Kinga tanárnőnk segítségével. Nehezen sikerült bemutatni, főleg a stúdió-terem hiánya és a műszaki személyzet főnőkének akadékoskodásai miatt, de nem akartunk a sült galambra várni…
• Egy mesedarabban léptem fel először – mondja Szentmiklósi – Csodálatos Jávorfák. Jevgenyij Swartz írta. Ivánt játszottam benne. Nagy szerep volt.
• Ki rendezte?
• Varga Vili. Ő rendezi a mesedarabokat nálunk.
• Akkor ő volt az első rendeződ.
• Így van
• S nekem Farkas, aztán Szabó – mondja Enikő. – Odzsa nagyon lassan dolgozott, hasonlóan Tompához. Együtt vívódott-kínlódott a színészekkel a próbák folyamán.

Közben Szentmiklósi megtalálta az „útravalót”. Olvasni kezdte. Lejegyzem, mert érdemes. Milyen szavakkal bocsátja útjukra a leendő színészeket Tompa Miklós rendező-tanáruk. Aki, mellesleg, nekem is tanárom volt.

• „… Befekszünk, valami klikkszerű tünetbe… Kit nem szeret a színész? Azt a fiatalt, aki az ő szerepkörére jött… Az előadás plakáton, valuta. Már nem azt a világot éljük, amikor Sztanyiszlavszkij azt mondta: engedjétek a színészeket ábrándozni. A művészet harc, a harcot állni kell. Aki nem állja, legfeljebb bekerül a bolondok házába. A színházat a színházban fogják megtanulni. Abszolút lényegtelen, melyik színházhoz kerülnek. A színházak egyformák, csak egyik-másiknak néha szerencsésebb periódusa van. Ha tőlem megkérdeznék, hova mennék, azt válaszolnám, a leggyengébbhez. Ott „esik” az emberre a szerep. Mint a vidékre kihelyezett orvos keze alatt, míg belejön, meghal több száz ember, úgy elronthatsz negyven szerepet, de a negyvenegyediket megcsinálod. Gyakorlatra van szükség. Ha mindig meg tudja újítani a vidéki színész az eszközeit, akkor jó. Én voltaképpen a komoly színháznak vagyok a híve. Bármelyik színházba bemennek, legelőször kérjék el a színházi törvényt (!). A következőket tanácsolom: - a fiatal színész, amikor bekerül x társulatba, fókuszba kerül. Árgus szemekkel figyelik, igazgatótól az utolsó statisztáig. Ha szerény, tisztelettudó és jó értelemben véve alkalmazkodó a társulat befogadja. Aki úgy indul, hogy az első társulati ülés után a kocsmában köt ki, annak vesztett ügye van. A lányoknak: - ne a ruha legyen a legelső problémátok. Utolsó legyen. Ez az átkínlódott négy év, meg vagyok győződve róla, a hasznotokra válik. Nem fogtok soha elrugaszkodni a valóságtól. Csak a munkátokon keresztül tudtok bizonyítani. ne várjatok előlegbe semmit. Aki több feladatot kap, és jól megoldja, az próbálja elviselni a sikert. Ne verjétek előre az asztalt. Ezek a rebellis vagányok nagyon könnyen veszélyes helyzetbe kerülnek.”

Kicsit hallgatunk a felolvasott rész után. Megható, akárhogyis. Hiszen tulajdonképpen ezt mondja minden végzős évfolyamnak. Nekünk is annak idején.

• S ebből, amit Tompa jósolt, minden bevált?
• Minden így történt – mondja Szentmiklósi. – Legalábbis velünk. Állandóan figyeltek, mit csinálunk.
• Persze, minden csoda három napig tart – veszi át a szót Enikő. – Elég gyorsan beilleszkedtünk. A szerep mindent megold, akkor nem sokat gondolkozol máson.
• Mennyiben térnek el módszereitek, színházról alkotott véleményetek, felfogásotok az idősebb generációtól? Változott a színházeszmény napjainkban?

Szentmiklósi válaszol először.

• Jó színházat kell csinálni. A módszerek persze, hogy változnak. Mi ezt nem tapasztalhattuk igaz, hiszen csak most végeztünk. Kovács Levente rendezése újszerűbb volt, játékosabb, könnyedébb. A Tompa-módszer ma nehézkesnek hatna egy kétszekciós társulatnál.
• Nem mondanám – ellenkezik Enikő, - csak talán túlságosan is aprólékos. Rengeteget magyaráz, sok példát hoz fel az életből a különböző színpadi helyzetek megoldására. Úgy érzem, nagyon sokat tanultam tőle. Nem volt az elsőfokú megoldások híve, mindig a lényeg felé közelített, körbejárta a lehetőségeket és kiválasztotta a legjobbat. Nem elégedett meg a tucat-megoldásokkal. Általában, mikor nem tudnak mit kezdeni egy darabban egy bizonyos résszel, mondta, azt kihúzzák, mert nem értik. A jó darabot el lehet játszani az első szótól az utolsóig. Csak meg kell találni a jelentéstartalmát.
• Ez így van – teszi hozzá Szentmiklósi, - csak a mai körülmények között túl időigényes. Levente eszközeiben modernebb, gyorsabb, sok ízlést akar kielégíteni egyszerre. Persze, ez a kérdés bonyolultabb annál, hogysem pár mondat ereje valamilyen értékkategória ilyetén jellegű megfogalmazására jogosítana fel, mert az is igaz, hogy az időhiány nemegyszer a művészi színvonal egyenes arányú csökkenésével áll összefüggésben. Egy dolog biztos: az élet bármely területén a Tehetség nem nélkülözheti a magas fokú szakmai tudást. Enélkül nem lehet eredményeket – és itt értékeredményekre gondolok – felmutatni. Hát ezért mondta Tompa Mester is hogy… „Már nem azt a világot éljük, amikor Sztanyiszlavszkij azt mondta: engedjétek a színészeket ábrándozni”. Most nagyon rövid idő alatt kell nagyon jót csinálni. Csak így történhetett, hogy miközben Kovács Levente Kolozsváron rendezett, nálunk is rendezte a Káin és Ábelt. Össz-vissz egy hétig volt itt, mégis rátapintott a lényegre, egy szóból megérted, mit akar. Remek pedagógus, mindenkivel kedves, ha nem is ért egyet a színésszel, úgy vezeti, hogy az végül is az ő útjára tér. Tompa Mester nem engedett a magáéból. Negyedéven rám bízta a Kerti törpét, hogy „előrendezzem” meg. A végén megváltoztattam a cselekményt, de a szöveget nem. aztán jött a Mester és szétszedte.
• Hogy történt, hogy rendezéshez is fogtál? A főiskolán alakult ki így benned ez, vagy erre születtél? – kérdem tőle, akit azért hívok a vezetéknevén, mert inkább illik hozzá ez a megnevezés, úgy érzem. Különben Enikő is így szólítja. Ez még főiskolás maradvány.
• Filmrendezőire akartam menni – felel a fiú, aki különben nagyon magas és csodálatosan barátságos tekintete van. – S mikor elmentem Bukarestbe, azt mondták felesleges próbálkoznom, mert a két jelölt már megvan… Akkor arra gondoltam, hogy elvégzem a színit, s utána – post universitar* – a két éves rendezőit. De harmadéves koromban ez megszűnt. Így aztán mese nem volt, színésznek kellett lennem. A főiskolán végig rendezhettem, mivel ilyen helyzetben voltunk, hogy Ferenczi, vagy Tompa nem igen jöttek, hát rám bízták az évfolyamot. Nagy veszekedésekkel… Debreczy Kálmánnak akkor volt egy szédületes alakítása. Dramatizáltam a Varázshegyet, abból harminc percet, Claudia és Hans Castorp találkozását. Ebben remek volt Hans Castorp-ként. Tompa egy este fél tizenkettőkor átjött megnézni. Nem hagytuk szóhoz jutni, leültettük, leoltottuk a villanyt. – Fiacskám, ez nem unalmas – mondta a végén. Hát ez volt a legnagyobb dicséret. A rendezést itt is megpróbáltam folytatni. Egy kicsivel nehezebben ment…
• Hogy bízták rád végül?
• Találkoztam Elekes Csabával, a temesvári színház zenészével. A Metropol alapító tagja volt. Összeültünk, hogy meg kellene csinálni a romániai magyar musical-t. S erre a kisregényre esett a választásunk, Fodor Sándor: Megőrizlek címmel. Nehéz volt a dramatizálás, mert a főhősnő nem csinál semmit, ezért is hal meg tulajdonképpen, semmi bűnt nem követ el, tévedések sorozata miatt lesz végül is öngyilkos. Enikőn múlott az egész, hogy végül is szerep lett belőle.
• A rövid-színház fesztiválon a Fáklya díját kaptam az Eszter szerepéért. Bákóban, a Gala recitalurilor dramatice-n* pedig Az idő köreivel, amit Illyés Kinga rendezett még a főiskolán I. díjat nyertem. Szentmiklósi pedig a Majakovszkij műsorával a drámai színház díját kapta – mondja Enikő. – Csodálkoztunk is, hogy nem vesz részt rajta más magyar színház, mi voltunk egyedül, pedig ők mindenkit hívtak. Olyan csend volt az előadásom alatt, a légyzümmögést is hallottam volna. A legszebb dicséretet egy román színésztől kaptam, aki azt mondta, sajnálja, hogy nem tud magyarul. De a közönség úgy hallgatott, mintha értették volna. Ez most volt, idén februárban, ’83-ban.
• Vittük a vascsöveket, rudakat, képrámákat – szól közbe a fiatalember.
• Elég sok mindent összeszedtünk – mondja Enikő, a díjakra utalva. – S még Pesten, Debrecenben is játszottunk az Ősvigasztalással.
• Ahhoz képest, hogy csendes évfolyam voltatok elég fényes indulást jelentett ez a tartalmas két év – nézek Enikőre.
• Így van. Ez a Káin és Ábel is milyen furcsán bejött – mereng el egy pillanatra Enikő, aki nálunk kezdte pályáját, segédszínésznőként Szentgyörgyön, még felvételi előtt. Sokat változott a hat év alatt, csinos, érdekesen ívelt szemű lány, zengő hanggal, nagy, színház iránti szeretettel. A Káin és Ábelben Arabellát játssza. Sajnos nem láthattam, mert nem tűzték műsorra ottlétem ideje alatt.
• Hogyan tud dolgozni egy frissen kikerült színinövendék valóságos színházi rendezővel, Enikő?

Kényelmes lakásuk középső szobájában ülünk, fotelekben hideg sört kortyolgatva. Nagyon jól esik kiszáradt torkunknak az egész napos meleg után.

• Farkassal még kóstolgattam a társulatot, a rendezést, még nem oldódtam fel. Nem jött ki belőlem minden. Utána azt mondták, olyan Halasi Erzsébetes voltam. Aztán az irodalmi kerekasztalon elénekeltem egy Ady verset, a Fölszállott a pávát, az első szólamot Kodály megzenésítésében. Odzsa látott és utána kiosztott az Ősvigasztalásban. Ő olyanszerű volt, mint Tompa, aprólékos, körülíró, felboncoló. Sokat beszél a színésszel, párszor meghívott magához, hogy beszéljünk a darabról, szerepről, mert ő átírta a darabot. Kispál Jula eredetileg kisebb szerep. Megszoktam, hogy a főiskolán tudták mit várhatnak tőlem. Nagyon érzékeny voltam, hamar elsírtam magam. Tompa nem is hitt nekem az elején, aztán rájött, hogy tényleg érzékeny vagyok. Főiskolán Tompánál csak a vizionálás előtt egy pár próbával kellett teljes bedobással dolgozni. Odzsánál is így próbáltam. Ösztönös vagyok, de rögtön tudatosítok s megpróbáltam tudatosítani előbb, mielőtt teljesen belementem volna. Odzsa felordított a színpadra, mert csak mondtam a szöveget, a monológot, hogy iskolás színvonal stb. Én ehhez nem voltam hozzászokva, reszkettem a dühtől, nem tudtam, hogy így is lehet színésszel beszélni. Akkor kértem, hogy kezdjük elölről, s az a düh felszabadított, mert egy kicsit gátlásos voltam. Jól jött ez, megértettem, hogy ezt nem lehet másképp csak a legmagasabb hőfokon csinálni… Leventével, Tompával is jól tudtam dolgozni, fogékony vagyok, nem kell jegyzetelnem. Itthon nem tanulok szöveget, legfennebb csak elolvasom, a szöveg próbákon a fejembe megy. Mást hamar elfelejtek, címeket, darabokat, de a színpadon teljes nyitás van bennem, az érdekel igazán, ami ott történik. Számomra ott van a szabadság.

Furcsa dolog, ilyen fiatal és máris azt mondja el, amit csupán Csíky András fogalmazott meg. Ott van a szabadság a színpadon…

• Imádom az Arabellát – folytatja – ötvenszer, sőt többször is szenvedéllyel tudom játszani. Ez így volt és van a Kispál Jula esetében is. Lehet, mert fiatal vagyok. Levente azt is mondta, hogy az alapemberei közé tartozom, könnyen tud velem dolgozni. Másokat nem ismerek. Se Kincsest, se Haragot nem fogtam ki a főiskolán. Kár…
• Várj, még csak két éve vagy a pályán – bíztatom.
• Eddig olyan szerepeket játsztam, amiben önmagamat kellett adnom. Most kaptam egy Moliere szerepet, amit sose játsztam, vagy Vandát a Szarkafészekből. Idegenek számomra. Ezeket sokkal nehezebb megoldani, azt hiszem tulajdonképpen most kezdőik csak a munka, az igazi nehézségek.

Láttam a Szarkafészket. Két színész sejlik ki a halvány tömegből: Fábián Enikő és Kakassy Ági. Pedig jó darab, remek szerepek.

• Milyen színházat szeretnétek játszani, látni?

Enikő is azt mondja, amit a férje.

• Jó színházat. Nem úgy, hogy minden második évben akad egy jó előadásunk. Sok a középszerű előadás. Kevés a jó rendező. S a legjobbak Kolozsváron vannak. A határ menti színházak elég elhanyagoltak rendezői szempontból.
• Nekem azzal is fenntartásaim vannak, hogy én rendezek – szól Szentmiklósi. – Sajnos szükségszerű. Az önrendezés amatőrizmushoz vezethet. A színész rendezte előadásokat soha nem fogják olyan szinten értékelni, mint egy rendező- rendezte előadást. Ez a státus. Másképp tárgyalnak vele. Legyen az jobb előadás is. Meg aztán kevesen is vagyunk itt Váradon. Akármit nem lehet kiosztani. Például egy Shakespeare-t.
• Rendezel az amatőröknél?
• Vendégrendeztem – mondja nevetve. – Hajdú Géza maghívott, amikor a Kortárs válságban volt. Mahagony város tündöklése és bukása c. Brecht darabot rendeztem, Elekes Csabával csináltuk. Más terveink is vannak. A Kortársnál most 24 új gyerek van, átlagéletkoruk 16 év. Szeretek velük dolgozni. Lelkesek és jól csinálják. Az előadás opera. Brecht szövegre country és rock zenére.
• A színházban nem volt nehéz meglett színészeket rendezni?
• De igen. Megpróbáltam a legdiplomatikusabban viszonyulni hozzájuk. Sokat tanultam Kovács Leventétől és Tompától. S jövőben megint szeretnék rendezni. Salamon András: Mezítláb a hóharmatban című darabját.
• Ez is zenés lesz?
• Ez nem az lenne.
• Mint kezdő rendezőnek milyen színház az eszményed? Miért rendeznél? Mi a legnehezebb egy rendezőnek?
• Attól függ, mit csinál, hogy indul el. A legnehezebb megnyerni a színészgárda érdeklődését, elhitetni velük, hogy amit csinálunk, az remekmű. Az állandó alkotói légkör megteremtése a legnehezebb. Itt mindig belötyög valaki a próbákra, és ez nem jó. Tompától tanultam, hogy a színészt, aki még vajúdik a szereppel, nem kell azzal is kínozni, hogy idegen szemek elé tárjuk a kínlódását. Az más, ha a rendező beenged valakit, de akárki nem jöhet be. Akkor minden színész azzal foglalkozik, ki ül a nézőtéren az utolsó sorban. De ha tudod előre, ki fog beülni, még ösztönözhet is a jelenléte.
• Együtt is dolgoztok? – kérdem Enikőtől.
• Egymástól függetlenül dolgozunk. Mindig nagy vita, összecsapás lesz, ha együtt dolgozunk. A Megőrizlek -ben is… - feleli, de Szentmiklósi közbeszól.
• Engem mindig az izgat a legjobban, amit még nem láttam. Harag darabokat fedez fel, tanít, iskolát teremt rendezői stílusával. A Megőrizlek-et is az ő példájára vettem elő, hogy inkább újakat keressünk…
• Másképp látjuk a dolgokat – mondja Enikő. – Azért sokszor egyet is értünk. Most partnerek leszünk a Moliere darabban.
• Mit értesz a rutinon? – kérdem tőle.
• Az ember az évek múlásával felhalmoz egy bizonyos eszköztárat és nem újítja meg magát, sem azokat. De szenvedély és érzés nélkül dolgozni is rutinos… utána fütyörészve megy haza, olyan neki az előadás, mintha csak átsétált volna valahol.
• A rutin egy nagy csapda – mondja Szentmiklósi. – És úgy lehet szert tenni rá, hogy éveken át elfogadja tőled a rendező is, a közönség is ugyanazokat a megoldásokat. Így leszel aztán vidéki színész. Elsütsz valahol valamit, aztán éveken át mindig ugyanabból élsz.
• Hogy nyithatna szerintetek a színész vidéken?
• Hogy előadásokat néz, - felel Enikő – csak így ellenőrizheti önmagát. Ha nincs bekapcsolva a színházi áramkörbe… de hát valójában nincs is színházi áramkör, nincs egy színházi szaklapunk, többször kellene találkoznunk, egymás előadásait nem tudjuk megnézni - sorolja. – A bákói fesztiválon minden résztvevő előadásait megnézhettük. Ez egy fesztivál lényege. Hiányzik a szakirodalom, nem tudjuk, mi történik a világban…
• A színházban szoktatok színházról beszélni?
• Igen, de ez nem állandó. Van, akit egyáltalán nem érdekel a színház, színész létére – feleli Szentmiklósi. Majd Enikő folytatja. – Engem nagyon idegesít, hogy kilép valaki a színpadról és máris arról beszél, hogy mit vásárolt, vagy mit köt. Vagy belépés előtt is erről tárgyalnak az öltözőben. Hiszen nem a semmiből lépek be a színpadra, vagy a légüres térből, ahogy Tompa mondta. Én is szeretek beszélgetni, röhögni, de mindennek megvan a maga ideje.
• Borzasztó, hogy megszűntek a művészi bizottságok a színházban – teszi hozzá a párja. – Felváltotta ezt egy vizionáló bizottság, amelyik sokkal engedékenyebb, mint az a bizottság, amelyik vezető színészekből állt össze. S akik nem engedték közönség elé az előadást, ha nem volt megérve. Miért nem lehet felelősségre vonni egy rendezőt, amikor abszolút bukás a darabja?
• Abszolút bukás nincs – javítom ki.
• De volt. Ha szász ember elhagyja a nézőteret a bemutatón, az már bukás. S ez megtörtént. Hiába mondjuk el, hogy ez itt és ott nem jó, a rendező semmit sem változtat. De a legnagyobb baj, hogy a megjegyzések sem lényegbevágóak.
• Nagyon megalkuvóak kezdünk lenni – szól Enikő is. – Nézd, az idősebb színészek már nem is tartják érdemesnek küzdeni. Pedig jó színház csak akkor születik, ha mindenki odaáll és megmondja a véleményét. Sok az elkeseredés.
• Állandóan mozgásban kell lenni – mondja a fiú.
• Azért kikapcsolódni is kell – egészíti ki Enikő. – Most otthon voltam, újból kislánynak éreztem magam, ekkor éreztem, mennyire fontos az önképzés, hogy állandóan műveljem magam, beszédtechnikázzam. És a játék is fontos, hiszen a gyakorlat teszi a mestert. Játszani kellene mindent, mindenféle stílusban. Könnyen visszaesel, ha nem képezed magad, ha nem játszol szinte folyamatosan.
• Olyan értékteremtő képességekkel bír a színház, amivel más művészet nem nagyon. Ott helyben tömegeket tud befolyásolni. A film ezt már nem ilyen eszközökkel valósítja meg. abba nem lehet beleszólni. Itt játszik közre az eleven kapcsolat a színész és néző között, ami kitágítja a világot is, a lehetőségeket is, amit egy színházi előadás elérhet – mondja Szentmiklósi. – Én menet közben szerettem meg a színházat. De a filmet tartom hatalmas színészi teljesítmények konzerválására alkalmasnak. A színház bűbájos átka, hogy csak akkor és ott létezik. Filmeztem a főiskolán, Kőszegi Margittal csináltam egy huszonkét perces filmet. Országos III. díjat nyertünk vele Nagybányán, harmadéves korunkban.
• Partnerként ki segített a legtöbbet? – kérdem Enikőt.
• Miske abszolút partner, rengeteget segített, olyan volt számomra, mint egy tanár, tanított is, partner is volt. Látom, mi van a szemében, erőd ad ez. Fekete Karcsi is jó partner. Ez kölcsönös dolog. Olyan, mint a labdajáték, ha nem adják vissza – és ilyen a Szarkafészek – akkor nem sikerül semmi.
• Vajon a másik, aki nem adja vissza a labdát, nem gondolkozik hasonlóképpen?
• … Nem tudom. Eddig kijöttem másokkal. Nagy tapasztalataim nem lehetnek, de eddig „találkoztam” a partnereimmel.

Furcsának tűnhet ez a megállapítás is. Hogyhogy? Hátha már partner, nem találkoztak? Sajnos. Az igazi találkozás, amikor úgy kapcsolódik egymásba két tekintet, hogy érteni-érezni, szinte látni véled a kapcsolatot – gyakran elmarad. Egyik vagy mások fél hibája miatt.

• Van példaképed?
• Tetszik, érdekes Sebők Klára. Orosz Lujzát csak most láthattam a Szeretőben. Csodálatos volt. Törőcsik, Ruttkai, Ingrid Bergman, Sophia Loren is, mert temperamentumos, mindenre alkalmas. Más szempontból, versmondás területén, szeretem Latinovits Zoltánt, Illyés Kingát. Kinga volt a legjobb tanárom. Ha egy kicsit közelebb férkőzöl hozzá, nagyon szeretetre méltó. Tőle tanultam a legtöbbet, mint nőtől, színésznőtől és főleg előadóművésztől.

Három napig voltam Nagyváradon. Többször beszélgettünk még a színházról. Még első nap feltettem azt a kérdést, milyen neműnek érzik a színjátszást, van-e neme egyáltalán, szerintük. Enikő erre utolsó nap válaszolt.

• Lehet, asszonyi a természete. Mert teremtésről van szó, de ha minket az Úristen teremtett, akkor totális. Minden, ami bennünk a legjobb, a legszebb. S talán ez a művészet a legnehezebb is. Mindent magába kell foglalnia. Nincs neme talán mégsem, hiszen nem csak a színésznőnek, a színésznek is annyiszor kell megszülnie azt a szerepet, átélnie… Színház nélkül csúnyább lenne az élet. Ez szükségszerű jó, az élet jobbítására, szebbítésére hivatott. Felvilágosít, nevel, tájékoztat politikailag is. Valahol minden színész kettős ember. Kicsit ezért talán skizofrén is, hiszen belülről teljes szenvedéllyel játszik ugyan, kívülről mégis figyeli magát. Az ösztönösség és tudatosság együtt létezik, egyszerre. Úgy érzem, jó úton haladok, s voltak már olyan remek pillanataim, amikor úgy éreztem azt csinálok a közönséggel, amit akarok… Már gyerekkoromban vonzottak a művészetek. Sosem tudtam válaszolni arra a kérdésre, mi akarok lenni. Vagy minden, vagy semmi. Balettre jártam, tornásztam, atletizáltam, még festettem is, és még díjakat is nyertem ezekben az ágakban. Mindezek mellett nagyon szerettem énekelni, olvasni. Szavalás közben mindig lámpalázas voltam és maradtam a mai napig is. Emlékszem, ötödikes koromban szavalóversenyt tartottunk az osztályban; a próbán háromszor is megakadtam az izgalomtól. Nem akartak versenyezni engedni, s végül mégis első díjas lettem. De a háromszori megakadás rossz emléke miatt még hat évig nem mertem közönség elé állni. A líceumban dr. Szikszay Jenő volt a magyar-lélektan tanárom. Kitűnő tanár volt. Sokat szavaltatott, amitől kissé visszanyertem a bátorságomat és elhatároztam, hogy színésznő leszek. Az első nekifutásra nem sikerült. Aztán hozzátok kerültem egy évig. Ez az év nagyon felszabadított, sokkal magabiztosabb lettem. Úgy mentem neki a második felvételinek, hogyha nem sikerül öngyilkos leszek. Más pályát nem tudtam volna elképzelni magamnak, pedig remegtem a színpad előtt, de csak addig, amíg beléptem. A lámpaláz, a remegés azóta is gyötör színpadra lépés előtt. Nemhogy csökkent volna, inkább növekedett, hisz most már a felelősség is sokkal nagyobb. A színpadra lépés pillanatában megszűnik minden, ami addig körülvett és egy csodálatos világ tárul elém, fogad magába. Egy olyan mesevilág, ahol igazán jól érzem magam, amit feltétel nélkül elfogadok olyannak amilyen, olyan véresen hiszek benne, mint abban, hogy megszülettem. Ott már megszűnök csak Fábián Enikőnek lenni, hanem mint Karácsony Nagy Zsuzsanna, Maria Boitos, Kispál Jula, vagy Arabella élem, szenvedem tovább az életet teljes egészében, minden szépségével és nyomorúságával együtt. Ott bent, miután felment a függöny már senki sem szólhat bele abba, mit, hogyan és miért csinálok… Akkor következnek az igazi, bensődből fakadó alkotás pillanatai, amikor már magad bővíted, gazdagítod a szerepet, persze a már megadott és jól kidolgozott kereteken belül. Ezért mondtam, hogy számomra a színpad jelenti az igazi, a teljes szabadságot. És még valamiért. A mindennapi életben felére sem vagyok ilyen magabiztos, szeretnék sokszor elbújni, hogy nem ismerjen meg senki. Ugyanakkor mérhetetlen szükségem van az őszinte, baráti kapcsolatokra, a szeretetre. Olyan vagyok még mindig, mint egy gyermek, pedig lestem, vártam, reméltem, hogy felnőtté válásommal megváltozom, erősebb leszek, de nem. Érzékenységem talán még fokozódott, nagyon vágyom a szeretetre és borzasztóan sebezhető vagyok. A rosszindulat tehetetlenné tesz, megbénít, és nagyon elszomorít. A durvaság, a cinikusság, az igazságtalanság fáj, és olyankor szégyellem magam mások helyett is. Én nem tudnék senkit igazságtalanul megbántani. Ezért vagyok zárkózott, nehezen feloldódó, sohasem tudom, ki milyen szándékkal közeledik, barát-e vagy bántani akar... A színpadon más, ott nem érhetnek meglepetések ilyen téren, legfeljebb technikailag. A színpad nekem pontosan ezért menedéket is jelent, biztonságot és még egyszer mondom: szabadságot.

Szentmiklósival is beszélgettem külön.

• Példaképem nincs, de volt. A filozófia tanárom, Béres András. … S kérdezted, miért akarok rendezni? Nem csak rendezni akarok, de mindent, ami a színházhoz tartozik, s ez elég nehéz. Az a baj, hogy most már nem létezik ilyen, hogy színházi animátor. Tompa Miklós például az volt. Mindenhez értett és bennünket is úgy nevelt, hogy mindent meg tudjunk csinálni, szervezni, plakátot ragasztani is, ha kell.
• Szervezni ki tanított?
• Kinga például. Elmegy az ember. Nem kell húzódózni. Fellépés kérdése az egész. … Rendezni pedig azért szeretnék, mert nagyon idegesít, ha látok egy rosszul megrendezett előadást. Mindig az az érzésem, én jobban meg tudnám csinálni.
• Bár sikerülne! – kívánom neki.
• Nem vagyok a rendező centrikus színház híve – folytatja. – Jó értelemben vett egyensúlynak kell fennállnia a rendező és színész munkája között. A rendező akkor jó, ha az ő világképe is tükröződik az eladásban. A világnézet mindkettőnek fontos, a színésznek is. Akkor lehet jól alkotni, ha van, ez már egy pozitív lehetősége a jó alkotói folyamat kibomlásának. Ez már természetes talaj. Tompa Gabi hatalmas tudásszintről indult, felkészültebb, mint a rendezők általában, komoly filozófiai, esztétikai szemlélettel rendelkezik, ez látszik minden rendezésén. Követni lehet bizonyos erővonalakat, amelyeket a magáévá tett, s ezzel húz alá bizonyos dolgokat…
• Nem akarod megváltani a világot?
• Nem a világot kell megváltani.
• Hanem?
• Azt a pár embert, aki megnézi az előadást. Annak kell megmutatni a világot, az életet olyan oldaláról, amelyben önmagukra ismernek, vagy megbotránkoznak azon, amit látnak…
• Csak közömbösek ne maradjanak?
• Főleg. Azt előadásnak van egy kedélyhulláma, a néző szemszögéből kell végigvigye a dolgok elfogadásától az undorodásig, az elutasításig, ha kell… mindenképpen meg kell ragadja a nézőt az a sors, amit a színpadon lát, ami a színpadon él…
• Az is színház, ahol nincs katarzis?
• Az is. Pld. Brecht Három garasos operájában, Pesten. A katarzis csak a görög tragédiák szintjén katarzis…
• Ez nem így van. Brechtben is van katarzis. Épp attól idegenít el. De előbb megteremti, meg kell teremtse. Viszont Brecht nem túlhaladott?
• Meg lehet újítani… Jobban mondva csak arról lenne szó, hogy úgy játsszák, ahogy ő elképzelte. A görög tragédiák katarzis élményével pedig az a helyzet, hogy a katarzis talán a tragédiákban valósul meg a legtökéletesebben és azt a műélvezetet, mely olyan sorsközösséget teremtett, mint a görögöknél, csak nagyon ritkán érte utol az utókor. Sorsközösség érzése nélkül a néző nem jut el egyéni szubjektív korlátai meghaladásához, és nem emelkedik annak szintjére, ami társadalmilag – emberileg érvényes. Éppen ezért nem biztos, hogy egy görög tragédia ma nekem katartikus élményt nyújt, de az se biztos, hogy Hedda Gablerrel fogok sorsközösséget vállalni. Persze mindenben keresni kell, de nem biztos, hogy meg tudjuk valósítani, mert a katarzis ritka madár és gyakran nem katarzis, hanem valami más.

Még sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a színházról, már nem jegyzeteltem. Mindkettőjükben igazi színházi embert ismertem meg, akiket nem hagy közömbösen a színházuk sorsa, meg akarják érteni a dolgokat és javítani azon, amin lehet. Sok erőt és kitartást kívánod nekik ezen a téren. Hátha Szentmiklósiból lesz egy jó rendező, ami úgyis nagyon hiányzik az életünkből. Fábián Enikő pedig már a legjobb úton halad ezen a pályán. Megcsodálhattam, tapsolhattam az Ősvigasztalásban. Nem játszotta, hanem élte a szerepét. És ebben hasonló a legjobbakhoz. Azon kívül, hogy szép és csinos, értelmes és józan emberke is. Szentmiklósival pedig még sokat fognak vitatkozni. Amiből mindketten profitálnak.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Fábián Enikő szerepei, Szentmiklósi rendezései

Szentmiklósi József (1957-2008)

Temetés után már csak emlékezni lehet. Az emlékezés, mint mélyen emberi sajátosság, ilyen esetben mindig megrázó. Akkor is, ha az emlékező önmagában fordul az eltávozott felé, akkor is, ha egy közösség együtt emlékezik.

Az elmúlt napokban a Szigligeti Társulat tagjainak (legalábbis azoknak, akik már az elmúlt század nyolcvanas éveiben is a váradi színpadon szolgálták a magyar színjátszás ügyét) volt kire-mire emlékeznünk: külön-külön és együttesen is; azt a Szentmiklósi Józsefet kísérték utolsó útjára, aki döbbenetesen fiatalon, mindössze ötven évesen hagyta itt a földi lét nagy színpadát, miután attól a másiktól, amelyiket egyébként hivatásul választott volt, már jó másfél évtizede megvált. S tette ezt meglepő módon, ám mégis szabad akaratából.

                   Jóska (vagy Miki, mert így is, úgy is szólították barátai) 1981 őszén érkezett a váradi színházba a vásárhelyi főiskola az évi abszolvenseinek tagjaként Fábián Enikő és Fekete Károly társaságában. Nagyszalontai család gyermekeként azt is mondhatta: a szülőföldhöz legközelebb eső színházban próbált gyökereket ereszteni és ez, legalábbis sokáig úgy tűnt, sikerült is. Hamarosan korosztályának egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége lett mind a színpadon, mind pedig a színpad mellett. Mert nem csak játszott. Minden érdekelte, ami a színpadi jelenléten túl a színházhoz kapcsolódott: elsősorban természetesen a rendezés (de még a tervezéssel is kacérkodott), és persze filmkészítés; ez utóbbi egy olyan korban, amikor annak feltételei egy vidéki városban egy magyar színész számára (a legfinomabban fogalmazva is) igen-igen mostohák voltak…

                   Egyszóval: Jóska mindent csinált, csak a színházban, a színpad közelében lehessen. Színművészről lévén szó, elsőbben hadd említsem mégis szerepeit, s közülük is azokat, amelyek bennem az ő alakját öltik, ha visszagondolok a nyolcvanas évek színházi előadásaira. Volt Camille  a Bolha a fülben című frenetikus bohózatban, Szerdahelyi-Kis az Eredeti Helyszínben, Savinien az Ötórai vendégben, Főnyomozó a Tűzmadárban, Demetrius a Szentivánéji álomban, Igor A kaktusz virágában, Corso lovag a Szókimondó asszonyságban, Pubi a Papucshősben, Dr. Valentine a Sosem lehet tudni -ban, Agosztosz A róka meg a szőlőben, Şerban a Három nemzedékben és Nick a Nem félünk a farkastól című drámában. (Mondom: ez nem a teljes szereplista, csak néhány kiemelt és egy mindössze tíz évig tartó színművészi pályáról. (És a rendezései? Miután koránál fogva a legfiatalabb volt, nyilván a legutolsó is a sorban; több mindent el kellett vállalnia muszájból (hiszen a korszak megkövetelte a „muszáj-előadásokat”, s nem is kis számban), ám még ezekben is voltak a színpadi sablonnal szembeforduló, emlékezetes pillanatok. De Az esőhozó ember vagy a Mezítláb a hóharmatban nagyszínpadi produkciók egy-egy jelenete (a fennmaradt fényképeken túl is) máig visszaköszön az emlékező tudatában; a Bathó  Ida által előadott monodráma, a Modern Média a műfaj legkiválóbbjai között marad fenn a váradi magyar színjátszás történetében.

                   …Bárki tudhatja: vannak döntések az ember életében, amelyek súlya már meghozataluk pillanatában is elviselhetetlennek tűnik. És mégis: a döntéseket meg kell hozni, súlyukat el kell viselni még akkor is, ha következményeikben beláthatatlanok. Csak feltételezni tudom: ilyen döntéskényszerrel szembesülhetett Szentmiklósi  József az 1989-es változásokat követően. Hogy kik s mik, milyen körülmények késztették arra ezt az ízig-vérig színházi embert, hogy 1992-ben, 35 évesen kilépjen a Szigligeti Társulat kötelékéből, ki a színházból is – talán nem volna érdektelen földeríteni. De (bár vagyunk még néhányan, akik megközelítően pontos választ tudnánk adni a kapcsolódó kérdésekre) a maga magyarázatát Jóska magával vitte a sírba. Ne bolygassuk hát mi sem.

                   Inkább emlékezzünk. Magunkban és együtt arra az emberre, aki Szentmiklósi  József néven egy évtizeden át létével gazdagította a nagyváradi magyar színjátszás történetét, s talán eljátszadozva azzal a gondolattal is: mi mindent csinálhatott volna még ebben a színházban, ha…

Nagy  Béla