Orosz Lujza

 (1982)

„Az igazi színész nemcsak felismeri, de be is ismeri hibáit.

Mert túl akar lépni rajtuk.”

Telefonálok. A drót másik végén felveszik a kagylót.

• Jónapot kívánok Lujzi néni, én vagyok – s mondom a nevem.
• Szervusz, Kati! Hát te mi járatban?
• Könyvet szeretnék írni a színészről.
• Menj el te! S aztán hogyan?
• Ezt még nem tudom egész pontosan. Mikor beszélgethetnénk erről?
• Hát ez nagyon jó, hallod, könyvet akar írni a színházról – mondja valakinek. – Na, várj csak, mert most mi két napra elutazunk egy kicsit a gyerekekkel, de hétfőn hívjál fel, attól kezdve rendelkezésedre állok…

Hétfő, reggel kilenc óra.

• Szervusz, Lujzi néni, itt Kati. Mehetek?
• … Gyere!

Tornacipőben vágtatok a tűző melegben a monostori negyedből a Grigorescu-ba. A Szamos fölötti hídról irigykedve nézem a fürdőzőket, de nincs mese, hív a kötelesség? kíváncsiság? szenvedély? (Gyermek voltam még, egymás mellett laktunk, Bea Lujzi néni unokahúga forró játékvasalóval próbálta kisimítani kezemen a bőrt, ma is viselem a helyét, együtt pufáltuk szegény húgomat, aki a kiskocsiban bőgött, Lujzi néni szidott… felvételi előtt találkoztunk az úton s mondta: - A tehetség minden nehézségen átsegít. Csak bátran, bátornak kell lenni…)

Már messziről látom, az ablakban rakosgat, nem vesz észre, pedig intek. Futok fel a lépcsőn, mintha csak haza… Barkó Gyuri néz rám csodálkozva a lépcsőházban, együtt kopogunk be, illetve már nyílik is az ajtó, Lujzi nagyobbik? kisebbik? lánya vezet be, de hamar előkerül Orosz Lujza is.

Kávéval kínál, kényelmesen elhelyezkedek egy széles fotelben, előszedem a jegyzetfüzetem s miután Barkó elbúcsúzik, szorgalmasan kezdek jegyezni. Jaj, csak győzzem, az interjú-alanyom kitűnő beszélőkével rendelkezik, amiért külön hálás vagyok neki.

• Írtak színháztudományi könyveket, de elméletek maradtak, egy-két színész életéhez kötődtek, legfeljebb de csak dogma maradt. Olyan eleven a színész munkája, olyan élő, annál fogva, hogy ő maga a szerszám is, az anyag is. És ha elmúlt, elmúlt. Ha senki nem vesz annyi fáradtságot, hogy írjon róla, nyom nélkül elveszett. A színész dadogásait kell tudni összefogni. Az érzéseit, amit esetleg nem tud elmondani, de kiegészítik a gesztusai, a mimikája. A tétel áll, a színészt megbecsülik, maximum szeretik, de mindenképpen érzelmileg kötődnek hozzájuk – a közönséget a színészethez érzelmi szálak kötik – értelmileg soha nem, talán egy-egy sztár glóriája vonzza őket. Ezelőtt pár nappal itt volt Tompa Gabi, és eldiskuráltunk. Nagyon jól esett, hogy meg tudtam értetni magam vele és én is értettem őt, ami azt jelenti, hogy nem öregedtem ki a „szakmából”. A divatok, a hullámok, amiken átmegy még egy színész is, változnak, változnak például a kifejezések. A pályám vége felé követelték meg csak tőlünk azt, hogy nem számít kövér, sovány vagy, magas, alacsony, tehát hogy milyen fizikai külsőd van – teljes lemeztelenedésre van szükség, az egész testeddel kommunikálj. Régen felvetted a kosztümöt, már félig-meddig az voltál, amit a közönség várt el tőled. Deklamáltál. Ma már ez nevetséges. Ha nagyon szépen csinálja, esetleg a szakma elismeri, de a közönség ódivatúnak tartja. Mert mit csinált régen a színész? Megzenésítette a szöveget, a verset, ez a maga korában forradalminak hatott, deklamált, szavalt. Utána jött a közvetlen színjátszás – a miénk. Igyekeztünk… De mi mindig tettük magunkat, hogy azok vagyunk… Ma már nem ilyen a színjátszás. Feldolgozod magadban a szerepet és kikerülsz eléjük… én ezt nagyon későn értettem meg. Haraggal dolgoztam, neki köszönhetem. Rutin ellen dolgozott. Azt mondta, ne játsszak a saját kollegáimnak. Van egy ilyen szakmai deformáltság bennünk. Már a súgónak szavalunk. Ezért felejted el a verset is. Mikor megfeledkezel magadról, arról, hogy játszol, millió lehetőséget próbálsz ki. Szellemileg partnere kell légy a rendezőnek. Különböző szellemi képességű emberek is tudnak együtt dolgozni, mert egyik kompenzálja a másikat… Kell bízni abban, aki lent van, nem lehet dolgozni, ha nem bízol a rendezőben. Nekem csak akkor szabad kiállni, ha jót tudok csinálni. Bízni kell a partnerben is. Csak akkor tudok biztosan menni az előadásra. A munka – illetve ez nem munka, ez hivatás – befejeződik a premierrel. Nem munka, mert nem kényszer. Végtelen öröm a színház. Most tudom megérteni, amikor már nem vagyok „köteles”. Mert a sikertelenségek szakaszaiban is tudtuk, hogy továbbjutunk. Ez az, amikor a munka öröm. Nem jut eszedbe ránézni az órádra, vagy elkérezkedni. Még az anyagi serkentés sem járul hozzá ehhez az örömhöz. Csak a munka. Ha alkotó munkának tartják a színészi mesterséget. Ez viszont már kisebbrendűségi érzés, hogy megkérdőjelezem ezt a mondatot, nem?

Ömlik belőle a szó.

• Ne szakíts félbe, először mondjam el a magamét, aztán majd kérdezel te is. Szóval… aggaszt, hogy olyan kevés embert vesznek fel a főiskolára. S ez a módszer, a felvételinél alkalmazott, nem jó. Van hangja? Nem púpos, nem görbe, nem pösze, lehet, pillanatnyilag jobban mondja el a szöveget a másiknál, aki tele van gátlással, aki nem tud felszabadulni a kollegáitól, Pedig tehetségesebb. Akinek nincsenek gátlásai, öröm az egész pályája… Mindennel, ami bennem van, érzéssel, fizikummal ott kell álljak, és úgy fogadjam magamba azt a szerepet, mint egy újszülött. Nem vonom kétségbe, hogy vannak zseniális professzionisták. Minden mesterséget meg lehet tanulni. De az a tudás borotvaélen táncol, bármikor felborulhat. Van nagyon tehetséges és nagyon szorgalmas színész. A nagyon tehetséges olyan érzelmekkel ajándékoz meg, amitől megtáltosodok. Szárnyal az ember, lendületet ad neki. A másikat elismerem, de semmit nem közvetít, nem ad át nekem. Nagyon szeretném, ha ez a „szakma” elismerést nyerne. Megismerést. Persze ez szerintem mindig a társadalom – számunkra a közönség az, ők néznek minket – civilizációs fokától függ. Amíg egy néző nem veszi észre a különbséget egy műkedvelő Csárdáskirálynő és egy nagyon felkészült és jó szakszínházi előadás, - ugyancsak Csárdáskirálynő – között, addig a mi hivatásunk megismerése reménytelen. Azért mondom a „Csárdás-t”, mert ezt a műfajt szívesen nézik az emberek. Nem igényel előképzést, egyebeket a nézőtől. Egy volt osztálytársnőm mondta ezt a budapesti operettről: Tudod, most láttam a gyéresi műkedvelőkkel, és nekem az nagyon tetszett. Nem nézte meg a budapesti Operettszínház előadását, nem érezte szükségét, pedig olvasott nő. Hát ez fájdalmas. Érdeklik a külsőségek, a pletykák – persze, hogy szórakoztató, én is szeretek pletykálni – de mikor tanulmányokat, könyvtárakat írnak az irodalomról, képzőművészetről, ami nagyon jó természetesen, a színházi vonatkozású könyv roppant kevés. Néha írnak egy-egy színész életéről, érdekes, irodalmi szinten pletykás könyvet, hogy csodásan játszott, de hogy hogyan dolgozott, ezt soha nem tartották elég érdekesnek. A festőt megkérdik kikkel barátkozott, milyen hatások érték a művészetét. A színészt soha. Van, akiről nincs mit írni? Hát nem tudom, mire gondoljak. Itt volt Poór Lili, Fekete Mihály, sorolják a nagy színészeinket, vagy Beness Ilona, ha még közelebb jövünk, vagy Kovács György, de akár a régiek, akár az újabbak, akik már „klasszikusnak” számítanak – még soha nem olvastam az újságban például arról, hogyan dolgozott mondjuk Kovács György. Tudunk arról, hogy megpróbálkozott Pesten is, de nem maradt ott. Miért? Milyen iskola volt az, amelyik nem fogadta be? Mert az biztos így volt. Pesten csak a saját „modorosaikat” fogadták be. Más stílus volt, amit nem ők neveltek ki, azt nem fogadták el. Nem érdekes a mi „szakmánk”. A közönségnek mi még mindig bohócok vagyunk. Nem emelkedtek a kultúra és civilizáció ama fokára, hogy mint hivatást fogadják el a színházat. De mi bohócok is vagyunk, úgy is nézünk ki, hiszen ha a közönséget nem érdekli, akkor nincs kinek játszani. Amikor a színész kilép a közönség elé, telt ház van, kezében tartja a közönségét – és fordítva, mert a közönség is kezében tartja a színészt. És van olyan is, amikor nincs kinek játszani. Nem érdekli a közönséget. A részvéttelenség valami iszonyatos. Akkor jön, hogy abbahagyd. Mert hát kiért csinálom? Ha veled vannak, mindenre képes vagy, ott halsz meg a színpadon, de mindent meg tudsz csinálni. Egy jó színészben annyi odaadási vágy van, képes szinte megetetni magát, zabálják meg – és amikor kijön a színpadról üres, kiürült lelkileg, mert mindenét a közönségnek adta. Ezért csinálja. Másként műkedvelés. Nem becsülöm le a műkedvelőket, isten ments, de az még nem hivatás elmondani egy szép szöveget amennyire az értelmemtől telik (nem a tehetségemtől!). A mi hivatásunk egyfajta önpusztítás. Legbensőbb érzelmeinket tálaljuk ki, adjuk oda, igenis eladom az érzelmeimet a színpadon, hogy lássák, mit jelent. Mindent felhasználunk, a magánéletünket is erre a célra, például a meghalt gyermekem miatti fájdalmamat is megmutattam, „eladtam” a színpadon. Mikor bemegyek a színházba mindenkit elhagytam, a családomat is, mindent nekik, a közönségnek adok. Az egész életem egy futás, hogy érzelmekben telített legyek. Amikor már nem tudsz szaladni – le kell állni. Vannak olyanok, akiket hajt az ambíció, a fennmaradás ösztöne, az, hogy ezen kívül nincs más életük. Az a kérdés mivel és hogy tölti ki a magánéletét. Van, akinek más nincs, csak ez, ezt is el kell ismerni, ilyen is van, ezt is honorálni kell, nem szabad egyedül hagyni…

Végre egy kis lélegzethez jutok. Kicsit felemelem a tollam a papírról, de máris folytatja oroszlujzás egyszerűséggel, bájjal.

• Nem akartam soha ostobának tűnni. Nem magam miatt, a színészek miatt. Mert a címke úgyis rajtunk, hogy nem gondolkodunk. Soha nem méltányolják a közös erőfeszítést.

Szünet. Egyik lány bejön a szobába. Kalitkát tart a kezében, benne papagáj.

• Megfürösztöttem. Kiteszem az erkélyre.
• Jól van, tedd ki - mondja az édesanyja. – Most kérdezhetsz, - szól hozzám, - halljam, mire vagy te kíváncsi? – És nevet, huncutul.
• Mikor még főiskolás voltam, közszájon forgott, kicsit lokálpatrióta ízzel, hogy két nagy színésznője van Erdélynek. Az egyik Orosz Lujza, a másik Tanay Bella. Aztán idő múltával s fejünk lágya benövésével rájöttünk arra, hogy a nagyság nem kanonizálható. Erről a másságról beszélj, miben különböztél tőle, miben különbözöl a többiektől? Mert más vagy. Több. Erősebb. Mint egy gránitszikla. Ellenállsz az időknek. Csak nemesít, nem rombol. Mondj valamit magadról – kérem, kérlelem, mert még csak tanulom a riportermesterséget.
• Nekem Tanay jó barátnőm is volt, nemcsak osztálytársam. Jóval fiatalabb is volt. De hát a mi évfolyamunk volt az első a háború után, rengeteg embernek jelentett útkeresést, innen az évfolyam összetételének változatossága. Volt tizenöt éves és huszonnégy éves is, tíz éves korkülönbség is volt köztünk, különböző helyekről, különböző élményanyaggal, beállítottsággal, temperamentummal rendelkező emberek. Ki lehetett osztani egy darabot, volt válogatási lehetőség. Mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, itt nincs sablon, nincs közös munkamódszer, legfeljebb segítség – mivel az anyagom én vagyok, tehát a kifejezési formám, a stílusom is ebből alakul ki. Tanay hamarább jutott el ahhoz a felismeréshez, ami a színjátszáshoz szükséges. Ez a tökéletes felszabadultság, sablonmentesség, lemeztelenedés. Én még javában küszködtem a gátlások tömkelegével. Én még pótoltam a felszabadultság hiányát azokkal az adottságokkal, amiket magammal hoztam a környezetemből, az életemből. Biztos neki is megvoltak a tehertételei. Másképp fogott neki levetkőzni őket. Mással pótolta a hiányokat, Más erények domináltak nála. Csak innen adódhatott a különbség közöttünk.
• Nekem világ életemben problémám volt a mozgás a színpadon – folytatja. - Ezért imádtam a falusi szerepeket. Ravasz voltam. Az orgánumommal tudtam, hogy győzni fogok. Nagyon sajnálom, hogy elmulasztottam a mozgáskultúrát, mert szükség van rá. Ezt mással kellett pótolnom. Például mikor későre értem be a színházba s nem volt időm festeni, mindig azt mondtam, ma ezerszer tehetségesebb kell legyek. Önkéntelenül több gondot fordítottam a szerepek megformálásra. Ezért is lettem karakter-színész (de ma már ez a besorolás is elavult, érvénytelen). Úgy kell alakulni…, ura légy a mesterségnek. Nem mondom azt, hogy mindent meg lehet zseniálisan oldani. de minden színésznek megvan az a helye, ahol verhetetlen, az az oldala. A magas játékos könnyebben teszi be a kosárba a labdát, igaz? Viszont a kosárlabdázás technikájából mindent kell ismernie.
• Mit érzel kiküszöbölhető kellemetlenségnek ezen a pályán? Mit kellene elkerülni?
• A munkakörülményeknek döntő befolyása van a színész munkájára. Kezdem ott, hogy azt a tökéletes felszabadultságot, amire szüksége van, a műszak segítségével lehetne biztosítani számára. Az alkotásnak minden zavaró körülményét ki lehet küszöbölni. Ez adminisztratív kérdés. A színész és rendező találkozását már nem lehet. Ez szerencse dolga.
• Minden kezdő színész nagy szeretne lenni. Nagy művész. Van, akinek sikerül is. De a legtöbbször nem. Mi fékezi őket, mi gátolhatja a fejlődésüket? – kérdem tőle, és örömmel figyelem, amennyire a jegyzetelés engedi, milyen buzgó igyekezettel és aprólékosan válaszol.
• A rendezők. Sajnos az elején nem volt semmiféle konfliktusom velük, mindent elfogadtam tőlük, vagy, mert fölöslegesnek tartottam küzdeni ellen, vagy, mert nem voltam eléggé kezdeményező típus. Pedig olyan is volt, hogy nem értettem egyet vele, mégsem tudtam küzdeni ellene, nem voltam harcos típus. S az ilyen munka se rám nézve, se a rendezőre nézve nem volt eredményes. Életem első rendezője Kőműves Nagy Lajos volt, akinek nagyon hálás vagyok. Sok mindenre rávezetett. Arra kényszerített, hogy magunkat megismerjük és érzelmekkel dolgozzunk. Lehet túloztunk, de jobb volt a szürkeségnél. Lehet nem volt „rációs” az érzelemgazdálkodás, de nem vált sterillé a játék. Ettől maradtak emlékezetesek az intézetbeli előadások. Lehet csak egy nagy halom érzés volt „feldobva” a színpadra – de ettől szeretett a közönség. Nem is volt honnan „okosnak” lennünk. Ez a megoldás még mindig szerencsésebb volt, mintha rációval keresgéltünk volna valamit, amiről azt sem tudtuk, mi az. Érzelmeket, mindig a legfelső fokon – ez egyfajta önismeretre nevelt, megtanított arra, mire vagyunk képesek. Utána jött egy lapos korszak. Mi voltunk a kísérleti nyulak. Mindenki próbálkozott velünk. Nagyon magunkra maradva kellett dolgozzunk. Annak idején a szakemberek mind Vásárhelyen voltak, Tompa, Szabó Ernő, mi fiatal rendezőkkel lépegettünk az izmusok között. Azt se tudtuk mit kezdjünk egy bukással vagy egy sikerrel… A színészet egyenlő a cselekvéssel. Itt nem dumára van szükség. Elmesélni, hogyan szerettem volna? – már késő.
• Mire lenne a legnagyobb szüksége egy kezdő színésznek, a tehetségén kívül?
• Hát egyszer van a tehetség, a képességek. Ezen túl – az adott munkakörülmények, egy rendezővel való találkozás, akiben feltétlenül bízik. Nem elég, ha a rendező bízik bennem. Hiába látja ő bennem a zseniálisat! Nekem kell bíznom abban, hogy az ő szeme és füle helyesen lát és hall, helyesen tud tehát irányítani, meg tudja mondani mi a jó és mi a rossz. Nekem sajnos csak életem vége felé jutott osztályrészül az, hogy tudtam, amikor kimegyek a közönség elé, nem lehetek rossz. Ilyen rendező Harag Gyuri. Volt kollegám is, akinek az ítéletében, szakmai tudásában, ízlésében megbízva el tudtam indítani egy-egy alakítást – ha rendező épp nem került. Szabó Jóskával például tudtam dolgozni. Persze, baklövéseim is voltak.
• Mondanál egyet?
• Barta Lajos Szerelem-jében.

Ezért a nyers, őszinte szókimondásáért is szerettem mindig Orosz Lujzát. Aki tudja mennyit ér bátran kimondhatja, elmondhatja a tévedéseit is. Mindig is azokat az embereket szerettem-tiszteltem, akik nem féltek beismerni hibáikat. Mert csakis így léphetsz túl rajtuk.

• Például itt van Bereczky Júlia, akinek az ítéletében föltétlenül megbízok, aki nagyon sokszor segített, annak ellenére, hogy növendékem volt. Színészetben nincs korkülönbség… (hát ezért tegezem én végül is Orosz Lujzát). Vagy volt évfolyamtársaim közül László Gerő az, akinek mindig el tudtam fogadni a véleményét s egyáltalán hajlandó voltam egész pályám folyamán hozzá fordulni tanácsért. Mert ha ez egy őszinte óhaj, akkor nagyon hasznos. Nekem volt, akitől elfogadni a megjegyzéseket. Természetesen mindig lemértem azt, mit milyen mértékben fogadhatok el, de a jóindulatban nem kételkedtem. Alapfeltétel a jóindulat és az őszinteség. Pedig nem nagyon gyakori. Valószínű ez az „úgy teszek mintha” hallatlanul rányomja a bélyegét a kölcsönös magatartásra. Kétségtelen, ha este a színpadon nekem egy barátságot kell kivetítenem, nem éppen üdvös, hogy azelőtt összevesszünk az illetővel. Nem tesz jót az előadásnak, a viszonynak. A jóindulat, az őszinteség döntő dolog lenne – igaz, hogy a versenyszellem ezen a pályán nagy motor, de ha ezt úgy lehetne megoldani, hogy minden aljasságtól mentes legyen, (mert apró, kis hiúságokat elnéz az ember), akkor még hasznos is. Annyi szubjektív tényezője van ennek a pályának, nehéz elboldogulni, eligazodni rajta. Hogy jól csinálja az ember, szükség van élményanyagra, de hogy ezt ki is tudja vetíteni, viszont egy nagyon egészséges életformára van szüksége, kiegyensúlyozottságra és kötélidegzetre. Az a hisztéria legenda szerintem: hogy valaki csak érzékeny idegrendszerrel tud alkotni. Ezt az én saját tapasztalatom alapján mondhatom. Nem kell keresni a fájdalmakat. Utolérnek. Az enerváltság megvan, ez benne van a tehetségben. Veled végig tudok hallgatni egy tragédiát és el tudom magam sírni, ha érdekel a sorsod. Vagy végignevetek egy nevetnivaló történetet. De ez a sok érzelemváltás egészséges fizikumot és idegrendszert igényel. Mit meddig csinálhatok. Tudni kell bánni az érzéseinkkel. Egy versmondás alapján nem lehet megállapítani ki a tehetséges – tér vissza a főiskolai felvételi módszerre. – Ez a pálya mindig is reszkíros volt. De választékra feltétlenül szükség van! Nem lehet más fakultással összehozni, ahol csak azon múlik, hogy leülsz és tanulsz. Kultúra és civilizációs szint kérdése. A műkedvelés nem művészet. Nagyon örvendek, ha egy fizikai munkás a szabadidejét nemes, lélekemelő dolgokkal tölti, de éppen úgy turistáskodhatna, vagy bélyeget gyűjthetne. Neki hobby marad az, ami nekünk hivatás. Helyettünk más nem csinálhatja meg. Mert itt is érvényes, hogy mindenki pótolható – mondjuk, meghal valaki, és a szerepét átveszi más – de ugyanúgy soha nem fogja tudni megcsinálni.
• Mekkora szerepe van az egyéni varázsnak, egyéniségnek egy-egy szerep megformálásában? - kérdem, mikor újból szóhoz jutok a lélegzetvételnyi szünetben.
• A jó színésznek mindig van egyénisége. Akinek nincs, az legfennebb jó mesterember. Vannak becsületes katonák, mesteremberek, akik nem tudják elérni a tökéletes kielégülést a munka folyamatában. Egyszerűen képtelenek rá. De elérhetik azt, hogy hozzájárulnak egy-egy előadás jó meneteléhez. És ez is óriási dolog, aki ilyen becsületesen tudja végezni a munkáját. Akik viszont akkor is ragaszkodnak ahhoz, ami nem nekik járna (mert nem tudják megoldani a feladatot), azok a kerékkötők. Ilyenek is vannak.
• Van szerinted ennek a hivatásnak olyan fázisa, vagy fázisai, amit szavakkal nem lehet megmagyarázni? Csak érezni lehet és szabad? Van olyan állapot, ami szinte földöntúli, transzcendentális a színjátszásban? Az alkotás folyamatában? Arról a folyamatról mesélj, ami közted s a szerep közt megy végbe. Hogy történik ez?
• Transzcendentális? Valószínű, hogy a jó színészek közül van, akiben van ilyen érzés. Van, aki tagadja, mert ez a tagadás is hozzátartozik a kifejezési módjához. Nekem a munkám folyamán fontosabb volt a megfoghatatlant megtalálni a szerepekben. Megragadni a hangulatát, az érzelmeit. Mert a technikáját tudtam, hogy akár egyedül, akár segítséggel meg tudom oldani. Arra mindig akad megoldás, társ, aki hozzásegít a keret, a váz, az alap megtalálásához. De amikor azok a kis érzések, az a lehelet, amivel megtöltöd a keretet, azokra van szükség – nos, hát ez jön össze a hosszú próbák folyamán (ezért van próbákra szükség) – mert a technikáját le lehet két nap alatt rajzolni, vagy egy hét alatt, ezért is tud beugrani színész a szerepbe helyetted, ezért hozhattad ki régen tíz nap alatt azt az előadást. Ezek a pillanatok nem az asztal mellett születnek meg. Néha, akkor. De amíg ezt a gondolatot, a szerep gondolatát hordod magadban, meg is álmodhatsz egy lelkiállapotot, vagy zenehallgatás közben hirtelen rájössz, hogy ez az… Engem a zene sokat segített mindig, vagy a próbán egy mondat hangsúlya rávezethet a szerep felfedezésére. Mert hiába tudod a szerepet az első próbán, amikor fölmész a színpadra azt sem tudod, hol az isten. Én soha nem tudtam beszélni a szerepeimről, csak mert már kétszer elolvastam őket. Nem tartoztam az egyből megformáló színészek közé. Volt olyan szerepem is, amit utolsó főpróbán tudtam megoldani úgy, hogy kényelmesen érezzem magam benne. Volt olyan is, amit nem tudtam megoldani. Olyankor kínszenvedés volt játszani. Persze ez nem érződött mindig, de az volt. Önmagam előtti bukásom soha nem volt. S ennek örülök, mert akkor nagyon keserves lett volna csinálni. Nem sajnálom azokat a szerepeket, amik elmentek a fejem fölött. Csak felszínesen ismerem, hiszen nem játszottam őket. Ezért nem tudom soha megmondani, melyik szerep válhatna kedvencemmé. Azt tudom, mi volt az. Azokat a szerepeket sajnálom, amiket úgy érzem, nem oldottam meg olyan fokon, hogy az számomra is élményt jelentsen minden előadáson. Élményt, újszerű örömöt, boldogságot. Volt egy-két ilyen dolgom az életben.
• Nekem is volt. Volt egy román darabban egy nagy szerepem, amit éreztem, hogy nem tudtam megoldani. Utáltam próbákra járni, tudtam, nem jutunk soha közös nevezőre a rendezővel, nem hagyott dolgozni, nem értett egyáltalán, csak mikor színpadra kerültünk végre, tehát nem szólhatott bele – előadáson szabadultam fel egy kicsit, de akkor már késő volt. És annyira furdalt a lelkiismeret a szerep miatt, úgy érzem a mai napig is, hogy adósa vagyok.
• Amíg nem ismerem egészen a szerepet, még az és-t sem tudom elmondani a színpadon. Persze, ezeket mind csak most tudom ilyen szépen megfogalmazni. Hogy beszéljen a gyermek, aki még meg se született? Nem szabad elnyújtani sem a próbaszakaszt. Addig kell próbálni, amíg van egymás számára mondanivalónk. Mikor már nincs, be kell mutatni.

Újabb lélegzetvételnyi szünet. Olyan, mintha rokonom volna. Talán, mert úgy is bánik velem. Talán, mert régóta ismerem. A megjelenése is ilyen anyásan kedves. Meg tudok nyílni előtte én is. S a jókedve! Kiszínezi a lakást, felmelegíti körülötted a hangulatot, olyan légkört teremt, amiben el tudsz ernyedni, fel tudsz oldódni, nincsenek gátlásaid – örülsz annak, hogy a társaságában lehetsz. Varázsa, megragadó egyénisége teszi ezt. S amiket mond! Egy-egy mondatát oldalakon lehetne elemezni! Színésznyelven beszél, talán irodalmi füleknek szokatlanul, nekem akkor is így kell lejegyeznem minden szavát. A színész érti. Színházi ember érti.

• Bennem sok szakmai gőg volt. De a színpadra lépni mindig megtiszteltetés. Statisztáltam, fújtam a dalt a Csikós -ban. Nem éreztem megalázónak. Az volt a furcsa, hogy a kolleganőim voltak felháborodva. Rossz darabban főszerepet is szégyen játszani! Nem panaszkodhatom. Sok jót játsztam a többiekhez viszonyítva. A munkalehetőségek, a teljes feloldódás lehetőségének hiánya tette lehetetlenné számomra, hogy tovább szerepeljek, mint rendszeres tag. Így, ha hívnak, nyugodtan, derűsen, nem megkeseredetten megyek be a színházba. Nem kell spórolnom az érzéseimmel. Aki nem tud zokszó nélkül helytállni, két előadást egymás után lejátszani, jókedvvel próbálni – ha lehetősége van rá, vonuljon vissza. Ezt a „szakmát” csak teljes odaadással lehet csinálni. A színészet, a színjáték nem részletmegoldás. Megalkudni sem lehet. Teljes értékkel kell tudni a színpadon gyűlölni, szeretni. Ott nincs helye se fáradtságnak, se szürkeségnek, se beletörődésnek. Aki harminc évet becsületesen végigjátszott, annak joga van a pihenéshez. Mert az is felemészti az ember idegeit, ha azt kell csinálnod, játszanod, amit nem szeretsz. Persze, mások öröméért is kell dolgozni. de ezek azok a dolgok, amelyektől megkímél a nyugdíj.
• Láthatja-e a színész kívülről magát? Ha igen, jó ez vagy sem?
• Nem láttam magam kívülről. Ezért van szükségem arra a bizalmas munkatársra, a rendezőre. Ő a támaszom. Ő az, aki tudja hova helyezzen el engem a darabban, s ez hallatlanul megnyugtatott mindig. Biztos vagyok benne, hogy ahány színész, annyi módszer, annyi képesség. Van rációsan dolgozó színész, jó értelemben véve, aki képes kontrollálni magát. Azt én meg tudom ítélni - erősíti meg, - mikor vagyok jó. Legfeljebb az árnyalatokat nem tudom. Volt olyan, hogy becsaptam a közönséget. Szégyellem is, nem is… - Orosz Lujza kimondja azt is, amit más soha be nem vallana. - Van egy adag mesterségbeli tudás is, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy véghezvigyél dolgokat. A színész nemcsak komédiás. Rengeteg a tudatosan elkövetett dolog a játékban… Az az ideális, amikor te a rendezőnek már egy szavára tudod, miről van szó. Neked mindent meg kell próbálnod, mert őt is segíteni kell. Ő az egészet látja, neki az egészben kell gondolkodni, ezért kell segíteni neki. Fábry Zoltán volt ilyen – a filmrendezők közül. De általában a filmrendezőkkel nagyon jól tudtam dolgozni. Szerencsésen kerültem össze velük. Közös nyelvet beszéltünk.
• Milyen ember a színész? Más, mint a többi? Te milyen vagy, milyennek tartod magad?
• A színész nem más, mint ember. A munkájához való viszonyulása, a vágyai, a céljai, a saját munkájához való viszonya (tehát egy szerephez) alakítja át olyanná, hogy megkülönbözteti mástól. Minden ember a saját mesterségéhez profilírozódik. A színész mindenkit figyel, mindenkivel együtt érez, és közben raktározza el az érzéseit – majd aztán valamelyik szerepben felhasználja őket. Érdeklődőbb, mert ez hozzátartozik a szakmájához. Nyitott füllel, szemmel, érzelmekkel jár az emberek közt. Neki is őszintének kell lennie, hogy az emberek őszinteségét kivívja. Ez a terep – a színésznek állandóan terepmunkája van. Ez a színész. És azon kívül akkor ember, ha mer önmaga lenni a szakmáján kívül. Színész ott, ahol lennie kell, a színpadon. Máskor ember. Különben másként nappali színész… - rám néz és elmosolyodik. – Kicsit másabb. Talpraesettebb, szellemileg, érzelmileg mindig nyitott kell legyen, hogy fel tudja tölteni magát, hogy adni tudjon. Hiszen az életben más is képes megjátszani az érzéseit. de színpadon!?
• Szerintem, aki a mindennapi életben remekül szimulál, a színpadon képtelen. Tudni illik, oda a legmagasabb fokú őszinteségre van szükség. Ezzel nem lehet játszani.
• Furcsa ez a pálya. Mert nem arról van szó, én hogyan csinálnám! hanem az illető szerep hogyan cselekedne! A tehetségtelen emberekre borzasztóan haragszom. Lehet rendes ember, mint kollega, de mint színész elviselhetetlen. Mint partner. Bár, ha rendes ember, nem foglalja el egy tehetséges színész helyét. Egy jó előadásnak nagyon tudok örülni, a rossz viszont elkeserít. A tehetségtelenség fölháborít. Mondd, te miért csináltad meg az egyéni műsorodat? Mi vezérelt? A legelső rugó, a legbensőbb indíték mi volt? – teszi fel nekem a kérdést váratlanul. S én elmondom.
• Ez a műsor régóta készülődött bennem, Az éden elvesztésével már főiskolán foglalkoztam. Akkor hárman akartuk megcsinálni, azért is, mert remek lehetőség színészi képességek megmutatására. Ha ilyen szándék nincs, nincs előadás. De ezen túl, már egyedül dolgoztam rajta a színháznál, és annyira a magamévá nőtt, annyira szerettem, amit és ahogyan közöl. A főiskolán még nem voltam rá érett. Sok mindenre most jöttem rá, amit nem értettem akkoriban. Sokáig hordozott gyermek, hiszen kilenc év alatt sokat ért bennem. És ehhez hozzáadódott a felelősségérzet súlya. Hogy meg kell csinálni, amíg nem késő. Amíg még tehetek valamit. Mert kitörhet az atomháború és én semmit sem tettem ellene. És ez volt, ez a forró szándék, hogy segítsek az embereknek. Hittem abban, hogy segíthetek. És hiszek most is. Van egy ilyen része is az oratóriumnak: „Ha elmosolyodtok a tanácson, az is egy lépcsőfok. Ha elgondolkoztok rajta, két lépcsőfok. Ha hazamenve innen, csak egy szó – egy szépen és okosan kimondott, emberi szó erejéig valóra váltjátok – húsz lépcsőfok.…” Ezért mondtam el. Mert hittem, hogy megváltoztathatom a világot.

 Mosolyogva hallgat és kis megkönnyebbüléssel, hogy ezeket előtte kimondom. Annyi hamis pátosz között a valódi sem tűnik sokszor igaznak. Ezért az ember inkább elhallgatja. Letagadja. Boldogan helyesel azonban, ha értőre talál. Így tesz most - és megcsókolnám érte, - Orosz Lujza is.

• A hit. Ez nagyon fontos. Hiszem, hogy megváltoztathatom az embereket. Rengeteg negatív szerepet is játsztam, de szerettem őket, mert azt reméltem, meglátja az illető magát a színpadon és holnap jobb lesz. Ha minden ember legalább egy másik embert boldoggá tesz, könnyebbé teszi az életét, már megtette a maga feladatát, már vizsgázott emberségből. Ha mindenkinek csak ennyi szándéka lenne – és nem csupán önmagával törődne – másként nézne ki a világ. Mert valóban nehéz, hiszen magaddal is sok problémád van. Persze, hogy erőfeszítés másért jót tenni. De csak ezt az erőfeszítést kell megtenni. Nekem is megvannak a hibáim. De ha egy embert meghallgatok, segíteni próbálok rajta, építeni, nem rombolni. A jó szót nem kell sajnálni, ha van hozzá egy jó szavam. Nem szabad sajnálni tőle… Nem érzem magam öregnek. Nem érzem a korkülönbséget. Hálás vagyok a fiataloknak. Másképp megkeseredett öreg lennék. Mindig hajlamos voltam kiépíteni egy védőpajzsot magamnak. Hogy azért olyan nagyot ne üthessen rajtam az élet. Soha nem lettem rosszul a próbatábla előtt, ha nem osztottak ki. Kiépítettem magamnak egy védőrendszert. Nem hagytam megzavarni az érzéseimet. Valószínű ez az önfenntartási ösztön egy színészben – kíméli magát itt, hogy Ott többet nyújthasson. Van, akinek drogra van szüksége. Vagy haragra. Nekem nem volt erre szükségem. Kifáradok az erőfeszítésben.
• Én ezt még nem tudom. Erősen kell koncentrálnom.
• Majd megtanulod. Vicceket is mesélhettek közben, ha a szerepem pontra volt téve, úgy éreztem egy vagyok vele (ilyen volt A dada), nem kellett belehajszolnom magam. Bementem és elsírtam magam, ha ránéztem arra a falra, arra a tárgyra. Ha egy szerepet végigviszel, ki van gömbölyítve, mindig ugyanaz az érzés tör fel belőled, amire éppen szükséged van. Illetve a szerepnek van rá szüksége. Ezeket a dolgokat a színésznek magának kell kitalálnia, rájönnie. A tudatos munkának az érzelmi eszközeit a parkban, az olvasmányaidban, az álmaidban gyűjtöd össze. Mikor te úgy érzed, hogy más ember vagy. Ezzel kell tudni bánni, gazdálkodni, ezeket akkumulálni. Ahány színész annyiféle ember és viszonyulás. Ezért áldás a jó rendező. Ott a statiszta sem unja magát. Ha nincs feladata a színésznek, magától nem állhat oda fityegni(!). Neked azért kell még erősen koncentrálnod, hogy eljuss abba az állapotba, mert még fiatal vagy. Nekem a Fekete macskánál kezdődött. Akkor szabadultam meg a gátlásaimtól, bízni tudtam a rendezőben. Pedig már nem voltam olyan fiatal. Voltak szerepeim, ahol én magamat sikerült felszabadítanom a gátlásaim alól (Trójai nők, Zsuzsi), de a tudatos felszabadulást elég későn értettem meg. Vannak, akik első perctől gátlástalanok. Talán, mert az első szerep siker volt. A sikerélmény borzasztóan közrejátszik a színész munkájában. Önbizalmat ad. Alap nélküli önbizalom ripacskodáshoz vezet. De akinek szerencséje volt, jól indulhatott, már több lehet. Az óriási fórral indul. Volt bennem egy olyan gátlás is, hogy ne maradjak a rendezésen alul (!). Hogy megálljam a helyem ott, ahol vagyok. A mi évfolyamunkban, azt hiszem ez mindenkiben benne volt. … Az elején szavaltam. Mikor megmondták, el akartam hagyni. Szürkén mondtam mindent, vagy két évig. És elölről kezdtem mindent. Lehet ezért is volt nekem nehezebb. De könyörtelenül ragaszkodtam az őszinteséghez.
• A megkínlódott, megszenvedett tudás sokkal inkább a tied.
• Ez a pálya szerencse dolga is – sóhajt egy nagyot. – Nem csak szorgalom dolga. Mert összekerülni egy olyan partnerrel, olyan rendezővel, olyan szereppel, olyan időben, amikor a legtöbbet tudod felmutatni, ez szerencse dolga. Amikor minden összejön. Itt annyiszor megalázzák az embert. Fél. A sajtó is. Engem a közönség ott helyben jutalmaz a munkámért. Én nem a kritikus színésze vagyok, a közönségnek akarok nyújtani valamit. S megjelenik a kritika. Szubjektív vélemény. Mert ugye nem közönségkutatás után írja meg. És közli egy újságban, amit mindenki elolvashat. A bizonytalant meggyőzi. Ki vagyok szolgáltatva neki, és ez az érzés nagyon szomorú. Szinte kívülállóként tudom mondani ezt, mert engem többnyire dicsértek, nem arról olvasok, amit láttak. Arra használni fel egy hasábot, hogy valakiket lenyírjak (s csak időnként dicsérjek) könnyebb. A színész alkotó hangulata mindenkitől függ. Ahogy a kellékes átadja a kelléket, vagy a fodrász megfésül, vagy a direktor megköszöni az előadást (!), ahogy a kapus köszön, mikor bemész a színházba. Mindenkitől függ. Nem abból áll a fegyelem, hogy késtünk, vagy nem. Vagy nézi az ügyelő az óráját. A kapus figyelmességére is szükségem van, hogy alkotni tudjak. A jó alakításhoz olyan ügyelő is kell. Olyan emberekre van szükség, akik velem együtt lélegzenek. De ezek örök színészi problémák. Ezelőtt húsz, harminc, ötven évvel is ezek voltak a gondjaink. Összetévesztik, nem szolgai viszony kell a jó alkotási hangulathoz. Munkatársi viszony (!). Lássa be, mit fektetek ebbe a munkába. Az öltöztető azért hoz nekem egy pohár vizet, mert szomjas vagyok, megkímél attól, hogy két lépessel kifárasszam magam, hogy az energiáim oda fordítsam, ahol szükség van rá. Az emberek butasága nem engedi, hogy felmérjék, mikor kinek mire van szüksége. A maga posztján mindenki ragyogó lehet. Miért van az, hogy a színháztörténelem folyamán felbukkannak olyan nevek, mint például a vásárhelyi kellékes, Kántor, vagy Váradon Karola, Kolozsváron Rebi, vagy Gizi mama. Drukkol az ember, hogy tetszedjen nekik. A véleményük mérce volt. Na de ide kultúrszínvonalra van szükség. A munkatársam egy öltöztetőnő, hiszen ott sírom el magam, vagy ott örülök előtte – hát szóval nem értik meg ezek az emberek. Mind ellenőrzöm, figyelem magam, nehogy elszakadjak az élettől és vén morgolódó legyek, hogy bezzeg az én időmben, - de borzasztóan elhivatalosodtak ezek a helyek, ahol hivatás van. Ide több kell a szalagmunkánál. Hozza be a lelkiismerete, ne a büntetéstől való félelem…

Már rég elmúlt dél, a konyhában állva beszélgetünk, az ebéd jócskán eltolódott. De Lujzi nem haragszik rám, még sokáig tudna beszélni erről. Megköszönöm a rám pazarolt idejét és búcsúzom. Bocsánatot kérek az elfogyasztott pasztás tollakért, tudniillik több ízben is kölcsön kellett kérnem gyermeke tollait, mert az enyémből kifogyott a paszta. Nevettünk is rajta, milyen ügyefogyott interjúkészítő vagyok.

                                                           Lejegyezte: Nászta Katalin

Orosz Lujza (Krasznahorvát, 1926. december 4. –) erdélyi magyar színművésznő.

Életútja[forrásszöveg szerkesztése]

Középiskoláit Szilágysomlyón végezte, majd a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet tehetségkutató versenyén bekerült a színművészeti szakra (1946), s a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végzett 1950-ben. Már 1948-tól a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja; innen ment nyugdíjba 1977-ben. Közben munkatársa a Kolozsvári Rádió magyar stúdiójának (1948-tól), tanársegéd a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán (1950-54), annak Marosvásárhelyre költöztetése után pedig a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban a beszédtechnika tanára (1954-57).

Főbb alakításai: a Bánk bánban Gertrudis (1954), a Csongor és Tündében az Éj Királynője (1947), A kőszívű ember fiaiban özvegy Baradlayné (1956), Barta Lajos Zsuzsi című darabjában a női főszerep (1957), az Antigonéban Hekabé (1959), a Három nővérben Olga (1955), az Euripidész és Sartre nyomán írott Illyés Gyula-féle Trójai nőkben Hekabé (1967), Csávossy György Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regénye nyomán írott darabjában Tarnóczyné (1977).

1992-ben a kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja lett, s ugyanabban az évben megkapta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Poór Lili-díját, majd 1994-ben a kisvárdai határontúli magyar színházi fesztiválon életműdíjjal tüntették ki. Szintén 1994-benErzsébet-díjjal jutalmazták. 2016-ban az Erdélyi Nemzetközi filmfesztiválon (TIFF) életműdíjjal tüntették ki.

Filmjei:

• Horizont, 1971
• Makra, 1972
• 141 perc a befejezetlen mondatból, 1974
• Legato, 1977
• Hidegrázás, 1994
• Egyszer élünk, 2000