Keresztes Sándor

(1983)

A Zoo-story -ban nyújtott alakítása, annak próbahangulata, mikor ott jártunk egyszer Vásárhelyen és beültünk az egyik Zoo-próbára kivételes élményt szerzett. Nem csak az egész próba, hanem ő maga, Keresztes Samu is. Szemünk előtt lényegült át, irigylésre méltó gátlástalansággal. Úgy játszott, mintha mi ott se lennénk. Zavartalanul. És amilyen mélyen alá tudott szállni a figurában, olyan magasra is emelkedett benne – egyszerűen  lenyűgöző volt. Érezhetően egy nyelvet beszéltek a rendezővel, aki a nézőtérnek nevezett padokról drukkolt a fiúknak (Zalányi Gyula volt az egyébként ugyancsak kitűnő partnere). Igen, olyan volt, mint egy mérkőzés. Megcsapott a friss küzdelem izgalma, az éppen-akkor-ott-történés élménye. Grotowski színházát képzelte hasonlónak az ember, amikor „a folyamat megélése és nem az eredmény a fontos.”(Grotowski)

Később láttam őt Guga Egy öngyilkos világa című darabjában Claudiu szerepében. Keresztes- Claudiu félelmetes torz figura volt. A hatalom csonka kiszolgálója, egyik lábára hatalmas ortopéd bakancsot húzott, ördögi kísértésre is utaló játéka rendkívül szuggesztív volt. Talán ő volt az egyetlen, akiről elhittem, hogy ott is született, abban a darabbeli világban. Valami különös tehetség, képesség ez benne. Az abszurd, a groteszk iránti hallatlan érzékenység az ereiben csordogálhat, hogy ennyire be tud illeszkedni az ilyen darabok, előadások atmoszférájába.

Szóval, azt hittem, hogy egy roppant bátor nyilatkozóval fogok találkozni, olyannal, aki annak idején nyíltan megmondta, mennyire nem szerette a Vörös és feketénket, s benne engem se.

Ha bemegyünk a vásárhelyi színház kávézójába, nem létezik, hogy ne botolnánk bele. Ott ül, vagy lebzsel, próba előtt vagy után, örökös készenlétben. Ennek köszönhetem azt is, hogy sikerült már az első délelőtt beszélgetnem vele. Az úton a Maros vendéglő felé, erről-arról kérdezgettem.

• Nehogy te is lelki fröccsel kezd – mondta.
• Miért? Rossz vagy?
• Dehogy, csak néha kirúgok a hámból, egy hónapban egyszer.
• Az a te bajod. Én beszélgetni jöttem – zártam le ezt a témát.

Bent ülünk a Marosban. A pincér roppan előzékeny, kávét és sört kérünk. Samu bevallja, egy vasa sincs. Vendégem vagy – mondom az idősebb kollega jogán – ez nem gond.

• Emlékszel – kezdi, - mikor katona voltam, akkor találkoztunk. Csúnya, kopasz fiú voltam…
• Anyukád megkért, látogassalak meg néha, ne légy olyan egyedül.
• El is jöttél. Egyszer.

Kihozzák a kávét.

• Miért lettél színész? Akkor már bejutottál a főiskolára, ugye?
• Jaj, hogy utálom ezeket a kérdéseket. Szerencse, hogy nem azt kérdezted, miért jöttem a színire, mert azt feleltem volna: mert nem a fonákjára jöttem.
• Ha nem tetszenek a kérdések, szólj. Én azt szeretném megtudni, hogy történt benned az, hogy végül is a színire felvételiztél és nem máshova?

Vékony, elég magas fiú, bár a busa feje miatt nem tűnik annak. A hangja nagyon mély. Van valami groteszk a megjelenésében, amire rá is dupláz, amikor megszólal.

• Várj, szedjem össze magam, legyek „okos” – mondja gúnyosan. – Tizenegyedik osztályig én az orvosira készültem. S akkor megnéztem Bereczky Juli rendezésében a Vendégséget (Páskándi darabja) a Stúdió diákszínjátszóinak az előadásában. Jó előadás volt, mondhatni profi szintű, hozzáállásban is. Színházba később kezdtem járni. Ez volt az első olyan „nagy dolog”, amit láttam. Komoly társadalmi kérdésekkel foglalkozott, nem arról volt szó benne, hogy nincs kenyér, stb. hanem rólunk, magyarságról, besúgásról, ami engem, mint tizenegyedikes diákot érdekelt. Arra gondoltam, ha amatőr szinten így lehet, mit lehetne akkor a nagyszínházban! Nahát, ez eldőlt.

Olyan rezignált beletörődéssel jegyzi ezt meg, ami egyáltalán nem illik hozzá. Ki is tör belőlünk a nevetés.

• Akkor beiratkoztam közéjük, tehát felvételi előtt már volt színpadi gyakorlatom. Különben is, az orvosira rengeteget kellett volna magolni – fintorog rám befejezésképpen.
• S a főiskola mit nyújtott, milyen szakmai felkészültséget?
• Borzalmasak a kérdéseid, nem lehet rájuk válaszolni – méltatlankodik. Általában nyugtalan.
• Hány éve végeztél?
• Három. De várj egy kicsit……. az általam ismert mai színjátszásnak megfelelő képzésben részesültem, én.
• Miért húzod alá?
• Mert úgy érzem, hogy én Lohinszkytől és Kovács Leventétől olyasmiket tanultam, amiket fel tudtam használni az elkövetkezőkben. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy az egész főiskolai rendszer jó. Sőt. Szűk, illetve zárt világ. Nincs semmiféle kulturális kommunikációs kapcsolatban se a filmmel, se más színházakkal, se a zenével. Egy jó filmet nem nézhetsz meg, mert csak Bukarestben láthatnál. Se a főiskola vezetősége, se az itteni kultúrbizottság nem gondol arra, hogy nekünk filmeket kellene nézni. És nem azt, amit a nagyközönség, hanem, amiből tanulni lehetne. A másik dolog, hogy a diákság nem összetartó. Formailag csinálnak színházat a mai színinövendékek, nem tartalmilag. A tanári kar is így dolgozik, tisztelet a kivételnek. Már tanulni úgy kellene, mint a profik. Különben számomra a főiskola négy csodálatos évet jelentett, ami nélkül nem lennék teljes ember. Az, hogy én színész is lettem, nem biztos, hogy a főiskola érdeme. A tanáraimé – igen.
• Vannak ötleteid, hogyan lehetne másként?
• Miért?
• Olyan tanárokat kellene hozni, akik értik és szenvedéllyel csinálják a mesterségüket. Legyen meg mindenkinek a maga szakmája… Na, de kérdezz tovább.
• Milyen volt a színházzal való találkozás?
• Nagyon kellemes. A vásárhelyi társulat becsületére váljon. Minden egyes tagjának hálás köszönet érte. Egyből és fenntartás nélkül maguk közé fogadtak – az egy-két hónapos protokoll-ismerkedés után, persze.

Valami hallatlan pimaszság bújik meg szavai mögött. Mintha gondolatban pukedlizett volna egyet.

• Az elején – folytatja - nem éreztem különbséget a főiskolai és színházi hangulat között. Rögtön kiosztottak Lovinescu Hamusivatagjában. Káint játsztam. Szerintem nem sikerült, mások így is, úgy is nyilatkoztak. Valamilyen csak volt, hiszen nem voltam közömbös. A változás akkor kezdődött, amikor volt három-négy szabad napom. Egy frissen végzett színésznek halvány fogalma sincs, mivel töltse ki azt a rengeteg szabadidőt. Könnyen kifolyik a keze közül. Nekem kifolyt. Ez a legnagyobb veszély, ami fenyegethet egy kezdőt – a tétlenség. Jellemétől, erősségétől függ aztán, ki mennyit iszik, vagy mennyit olvas, vagy mennyit jár moziba ez alatt. Eldől később, melyik időtöltés keríti hatalmába.
• Te mivel töltöd a szabadidőd? Most már muszáj megkérdeznem, ha erről beszélsz.
• Is-is. Látod, ezeket a szabványkérdéseket utálom, miért lettél színész, miért szereted a színházat, ez pont olyan, mintha azt kérdeznéd, miért alszol.
• Igazad van. Akkor mondd meg, mit nem szerettél a mi Vörös és Feketénkben például?
• A gondolattalan színházat egyszerűen elviselhetetlennek tartom. Ez pedig a rendezőtől függ. A jó rendezőt szeretem, aki elképzeléseinek alá tudom vetni magam. A gondolattalan vezetést a színházi struktúrában sem szeretem. Ilyenkor nem tudja hova tegye magát a színész, ilyenkor kezd el fúrni, inni, vadászni, madarászni. Az igazi színházban minden évben van legalább egy világszínvonalú produkció. Egy olyan, ami addig még nem volt. Láttam például Catalina Buzoianu Imbracati pe acesti goi (Öltöztessétek fel ezeket a mezteleneket) című előadását, vagy a Ciulei rendezte I. Erzsébetet. Ott nem hülyéskedett a színész, ott érezhetted a rendezői kezet, hogy ugyanazt akarja mondani látványban is, szövegben is… Azt a színházat szeretem, amikor a jól átgondolt koncepción belül a színész mindenre képes. A Hamusivatagban mind a négyünk előtt ott lebegett a közös cél. Az első találkozásom jó volt a színházzal. Azután játsztam még Biberach-ot, Mínusz Lalit a Lila ákácból (emlékszel, milyen oroszlánfejem volt? a frizurám volt a lényeg!), Kókusz bohócot a Porondból, a Zoo-story-t, majd a Claudiu-t a Guga darabban. Rendezték Kincses, Kovács Levente, Tompa Gabi és Dan Alexandrescu.
• Hogy dolgoztál velük?
• Mindenkivel jól.
• A legnagyobb élményt mégis ki jelentette, vagy melyik előadás?

Nem akar válaszolni. Meg is lepődök.

• Tudod, milyen fontos dolog jóban lenni a rendezőkkel?
• Azt is tudom, nem éri meg mindenikkel jóban lenni.
• De én színész akarok maradni!

Támadok.

• Miért nem beszélhetsz szabadon?
• Mert alárendelt állapotban vagyok, a rendező kénye-kedvének kitéve. És nem biztos, hogy a tehetségemtől függ, ha kiosztanak, avagy sem… (tedd csak ki a három pontot, semmit sem bízok a véletlenre, csak finoman) vagyis hogy attól függ-e, hogy megfelelek-e az elképzeléseinek vagy sem.
• Ha nem mondod is tudom, hogy a Zoo-story jelentett a legtöbbet.
• Tompa Gabitól az igazi groteszket kaptam. Ő jelentette számomra az igazi munkamódszert, a biztos kezet, ami nélkül egy színész meghal.
• Miért pont vele sikerült a legjobban?
• Mert fiatalok vagyunk és a magánéletben is olyan metanyelvet alakítottunk ki, hogy minden instrukcióját értettem, színpadra kerülve. Együtt gondolkoztunk. A rendező és színész közötti kapcsolat a legfontosabb. A rendező bizonytalankodásait, már az előadások folyamatában nem szabad tudomásul venni. A színpad a legfontosabb, nem a magánélet. Nem kell annyira eltúlozni az együttélést, ahogy Grotowski-ék, de együtt kell gondolkozni a rendezőnek a színésszel. Legalább külön-külön legyenek jó viszonyban, ha egyszerre mind nem lehetnek. Ez a legnehezebb, a jó munkatársi, bensőséges viszony kialakítása. Rendszerint három-négy színésszel alakul ez ki, a többivel relatív…
• Milyennek tartod a közönséget?
• A vásárhelyit általában jónak tartják. Én is. De azt szeretném, ha legalább egyszer megbuktatna valamit. Azt jelentené, hogy megunná azt, ami van – és hozzáteszi, hogy a helytelen fogalmazást javítsam ki, dolgozzak én is valamit.
• Van különbség például egy kistermi (Zoo-story) és egy nagyszínházi produkció befogadása közt?
• Ha jó a közönség és jó az előadás, nincs különbség. Ha színházértő közönség ül benn. Nem olyan, aki vígjátékot kedvelő és tragédiát néz, vagy fordítva. Ilyenkor a kapcsolat a színésztől függ. Volt, amikor dühös voltam rá, volt, amikor észre sem vettem, hogy ott van (Zoo-story), annyira átéltem, olyan intenzitást követelt az előadás. Ilyen az igazi, hogy elfelejted őket. Az igazi közönség észrevétlenül érezteti a színésszel, hogy ott van.
• Van különbség abban, ahogyan te látod és abban, ahogyan az idősebb színészgeneráció látja a színházat?
• Bennünk még van hit, lángolás. Bennük már csak parázslik. Ehhez kell a biztos rendezői kéz, amitől biztonságban érzed magad, bele tudsz ülni abba, ami van, a hátad mögött érzed a rendezőt, akkor felgyúlsz, és ég minden, mert tudod, hogy a rendező pontosan tudja, mit akar. Az idősebb már nem engedheti meg magának a lelkesedést akkor, ha nem biztos a rendezőben. A fiatal még igen. Persze, itt is vannak kivételek. De az idősebb jobban fél. Ők egyetlen és elfogadható, gyakorlatban alkalmazható mestert ismertek el – Sztanyiszlavszkijt. Nekünk viszont már, mint egyik színházi stílust tanítják a főiskolán. Többet nem mondhatok. Neked könnyű, ha akarsz, áttérsz az irodalomra, de én?
• Nem értek egyet veled, Bár már volt, aki megkérdezte, fel akarok hagyni a színjátszással, mert szerinte nem lehet írni is róla és játszani. De hát te tudod a magadét. Mit tartasz a legjobb tulajdonságodnak?
• Az alkalmazkodóképességemet.
• Olyan is van, akihez alkalmazkodni szoktak.
• Nekem ez a legjobb tulajdonságom. Anélkül, hogy jellemtelen lennék. Az, hogy nem mindig és mindenkinek mondok igazat, már diplomáciai kérdés. Ha te nem vagy magadnak a legfontosabb, a másik számára sem leszel az. Ez nem egoizmus. Csinálod, dolgozol, nem hagyod magad, magadért csinálod, tehát mindenkiért. Ha nem csinálod azt, amit te szeretnél, a másik szemében sem lehetsz elfogadható. Lehet ez elméletileg megcáfolható, de engem nem érdekel. A rendezőnek olyan színészre van szüksége, aki megcsinálja azt, amit kér tőle. Nem az állandóan kételkedőkre van szüksége, hanem arra, aki időnként kételkedni is
• Ki volt jó partner számodra?
• István Márta volt jó, akinek nem kellett hatvanhét gesztus, szemvillanás, hogy megértse, mit akarsz, egyből értette mi is van. Márta pont olyan lelkiállapotba került, mint én, illetve, alig tudtam utolérni. Inkább ezt fogadom el és szeretem, mint azt, aki engem gátol, mert nem tud engem utolérni, még akkor is, ha végül kiderül, jó az, amit csinál. Akkor is jobban szeretem azt, aki belefeledkezik a szerepbe, nem belegondol.
• Tehát ösztönös vagy?
• Én játék közben gondolkodom, nem előtte és utána. Ki tudok találni hat változatot és a hetediket hozom és az a legjobb. Ezért zavar az, aki kérdezősködik közben. Minden színész, akinek partnere voltam, tudja, hogy nekem mennyire volt partnerem. Érzi. A rossz partner csak magának játszik.
• Téged milyennek tartanak?
• Nem tudom.
• Gátlásaid nincsenek?
• Színpadon nincsenek. Az életben amennyire a gyerekkorom és a múltam kéri.
• Összefügg az ember személyiségével, hogy milyen színész? Lehet gazember jó színész?
• A színészet a tehetségtől függ. A jellem nem fontos. Hangulatilag számít a családi élet. A jellemnek semmi köze az alakítás minőségéhez.
• Nem fontos milyen céllal használod fel a tehetséged? Hogy milyen ember áll a szerep mögött?
• Ezt nem lehet tudni. Nem biztos, hogy számít. A színész, ha nem érzi azt, hogy azt csinálhat, amit akar, nem lehet jó színész. Ettől válhat aljassá is adott pillanatban, mert nem tudja visszatartani magát.
• Mi a legfontosabb az életedben?
• A legfontosabb a színház… Tiszta szívemből nem is nagyon tudnék másnak örülni. Mert borzasztóan szeretném, hogy egy szerep jól sikerüljön, és végtelen örömet jelent, ha kiderül, hogy sikerült. Viszont abban a pillanatban már a következő foglalkoztat. S azt hiszem, úgy istenigazában egy színész sem tud igazán örülni, mert ez a körforgás sohasem áll meg. Ha nem sikerül egy szerep, vége az életemnek. Állandó élet-halál-játék ez, a legrosszabb, ami csak létezhet. S a legcsodálatosabb is persze, de ez már közhely. Azért csinálom ezt, mert ezt tudom a legjobban. Lehetnék remek asztalos is. Mindent meg lehet tanulni. De ezt tudom.
• A színház célja mi?
• …
• Ilyen, hogy világmegváltás, önkifejezés nem cél számodra?
• De igen, de minek erről beszélni? Mikor csinálni sem könnyű? Ezért tudok egész hétköznapi dolgoknak örülni.
• Tehet valamit a színész a közönségért, a világért?
• Amíg ilyen „jó” a közönségünk, semmit. Amíg úgy ülnek be a nézőtérre, hogy örülnek, és számukra hőstettnek számít, ha kimondják a virslit a színpadon, addig a közönség semmit sem fog csinálni. A színész annyira felelős a színházáért, amennyire a vezetőség. Széllel szemben nem lehet… Nálunk a munkahangulat középszerű, csak vendégrendező esetében lendül fel a társulat kedve. Sajnos.

Kész. Többet nem hajlandó mondani. Különös egyénisége színházművészetünknek. Játékával olyan világot tár elénk, amit számomra, legalábbis eddig, még senki. És a színészi azonosulást is olyan hőfokon érti, hogy megkérdőjelezi összes eddigi módszereinket. ha voltak. És ehhez elég volt egy rendező, Tompa Gábor és egy színész, Keresztes Sándor. Akinek külön csatornái, saját közlekedő útjai vannak a groteszk, az abszurd színjátszáshoz.

Lejegyezte: Nászta Katalin