A színész műhelye: Vadász Zoltán
2016. október 31. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

A színész műhelye: Vadász Zoltán

Vadász Zoltán

buzduganul_cu_trei_peceti_zoltan_vadas_large_large.jpg

 

(1926-1989)

                                                                                                                                                             (1982)

Egy hete vagyok Kolozsváron. Szülővárosom. És eszembe jut Molnár Gusztáv, mikor Sepsiszentgyörgyön jártában Bretter Györgyről értekezett, többek között a „géniusz-lócáról” is beszélt. A fontosságáról. Ez az a viszonyulási pont, ahol magunkra találva elindulhatunk – magam számára fordítom a meghatározást -, mindenkinek van ilyen „helye”, rendszerint a szülőföld, még szűkebben a szülőváros, az utca, a házak, a barátok… Akkor tudatosult bennem, bár már régóta szenvedek miatta, s próbálom második hazámul Sepsiszentgyörgyöt elfogadni, hogy nekem is vissza kell mennem Kolozsvárra, ha rövid időre is! S lám, milyen igaz! Itt vagyok és lubickolok a gyermekkoromban, abban a feltétel nélküli, vak bizalomban, amivel megajándékoz mindig ez a város, az a tér… és Vadász Zoltánt keresve még közelebb kerülök magamhoz, hiszen házától nem messze fekszik gyermekkorom színtere is. A régi Hétvezér térrel párhuzamosan fut a gyönyörű, lombos fák övezte, csendes és mindig vasárnapi hangulatú Rákóczi út, ahol Vadász Zoltán lakik.

Meleg van, a járda feltörve, gázvezetékeket javíthatnak, nem figyelek oda, jól esik a séta és az egyedüllét. A kapu nyitva, hosszú, keskeny ösvény vezet a hátsó házig, ahol ő lakik. Ház? Mesés, ahogy ott áll a napsütésben, ahogy megveti a lábát a domboldalon, mögötte szőlős fut fel a tetőig. Széles, boltíves faajtó előtt állok - a maradandóság érzetét kelti bennem -, becsengetek. Senki nem jön ajtót nyitni. Újra csengetek, s már attól félek nem vett komolyan ezelőtt pár nappal, mikor a színház udvarán megbeszéltük a találkozót. Tévedek, hátulról jön elém, a kertből. Olyan napsugaras-napérlelte a megjelenése, mintha megálmodott gyermekkoromból lépne elő.

Írd meg a medvét – gondolok vissza rá később és sietve ülök az íróasztal mellé. Írjam meg a házát? Őt magát? Mord medve, akinek mosolyra állna a szája belül, de nem engedik a kinti hidegek, ezért is épített magának házat, legyen, hol megóvja maradék benti örömét, mosolyát. Írd meg a házat, mondja, s én csodálva járok benne, csak nézek, de nem látok is az izgalomtól, megilletődöttségtől, hogy itt lehetek. Érzékeimmel értem a házat, lent pincék, dühöngőnek nevezett kisszoba, hol a veje tanul-olvas éppen, műhely, ahol Vadász fúr-farag-, kalapál, építi magát is emberebbé, fent nagy hall, csodaszép, számomra ismeretlen stílusú bútorral (lám milyen műveletlen vagyok, önt el a szégyen), kandallóval. Három csillár is lóg a mennyezetről, ő maga faragta-kovácsolta őket, az utca felé hatalmas üvegfal, mit földig érő sötétítő függöny takar. de a kandalló az maga a bölcső, a gyermekkor melege. Kint terasz, a konyhából lépsz ki, da a hallból is, mely olyan fényes, félek is bemenni, összepiszkolódik a lehelettől is, de Vadász barátságosan tessékel beljebb. A teraszon asztal két székkel, a konyha népies berendezésű, a bejárati ajtó mellett fényesre lakkozott falépcső visz fel az emeletre, itt a tágas fürdőszoba, a háló s a lányának épített manzárdszoba, itt is erkély. A ház háta mögött fut fel a kert a dombra, szőlő, veteményes – saját készítésű borral kínál, nagyon finom, iszom is belőle s nem csak két pohárral.

Leülünk az alsó teraszon egymással szembe. Zavarban vagyok, azt hiszem ő is, nemigen tudja hová tegye az érdeklődésem, aztán kisimulnak egymás iránti gondjaink-félelmeink és megered a szava. Később rájövök, épp olyan szomjas szeretetre, mint Táti, sok a hasonlóság is köztük töltésben, tartalomban, épp csak kicsit „megéltebb”, tapasztaltabb Vadász, mint Zsoldos, innen higgadtsága is – no meg a története sem mindennapos színészek körében. Tölt, koccintunk.

  • Szervusz – mondja az idősebb jogán s örömmel viszonzom. Ez kicsit mindig kényes, hiszen kollegák volnánk, ha távolabbiak is, illik a szervusz, ez illik közénk, bár az idő s a tudásszint-különbség talán megtisztelőbb köszönésformát kívánna.
  • Szervusz – mondom én is és érzem, hogy öregen is fiatalembert köszöntök benne. - Akkor talán kezdjük is. Mesélj arról, hogy indultál ezen a pályán, mikor kezdted el, hol, tudtál-e mindent a színházról? Milyen fejlődési szakaszokon mentél át?
  • Amikor gyermek voltam, befele léptem. Désen akkoriban dr. Parádi Katus tanította ritmikára a gyerekeket, én is a keze alá kerültem. Ez volt az első találkozásom a művészettel. Járni tanított, és amellett kifejező mozdulatokra, valóságos pantomimre. Jóval később már Szamosújváron voltam diák. Előadóesteket tartottunk a bombakárosultakért s egyik alkalommal engem is felkértek szavalni. Juhász gyula Fogoly című versét mondtam el. Később a szamosújvári műkedvelőkkel együtt játszottam, egy passiójátékban, amiben én voltam Júdás. Ezután következett a hadifogság.
  • Hol voltál hadifogoly?
  • A Szovjetunióban. Három évig. Ott is alakult egy kultúrcsoport, én is tagja voltam. Volt egy okos bohóc, Locsok és egy hülye bohóc, Pocsok. Én voltam Pocsok. Ez egy nagyon szép fejezete volt az életemnek. Mésszel festettem ki az arcom, meg is ette, kirágta. Lágerbeli történeteket adtunk elő, a suszterek félméteres cipőt csináltak, hálózsákból bugyogót, tengerészinget húztunk magunkra s karomnyi vastag kötél volt a kellékünk, aminek a végén volt egy kis cucli. – Kis emlékező nevetés után folytatja. – Én így és akkor jöttem rá, hogy ez a „tevékenység”, ha szabad így kifejeznem magam, mert nem volt alkotás, az emberek javát szolgálja. Hetente egyszer ott mindenki arra várt, mit csinálunk mi. Commedia Dell’ arte volt, bár nem tudtunk róla. Az okozott örömet ebben nekünk, hogy az az ötszáz ember, aki ott ült két órán keresztül, elfelejtette hol van és kacagott, kacagott… Valahol itt fogalmazódott meg bennem, hogy ez nem mesterség, hanem hivatás… Aztán hazajöttem. Désen beálltam a Magyar Népi Szövetség kultúrcsoportjába. Dr. Karády Kálmán vezetése alatt játsztam sokat. Egy tehetségkutató csoport, kik közt ott volt Senkálszky Endre is, országos körútján, Désen is megfordult. Javasolták, jelentkezzem felvételire, a színiakadémiára. Az első próbálkozásom nem sikerült, másodszor felvettek. Sajnos nem sokáig lehettem tagja, mert egy évnegyed után kitettek, előttem máig ismeretlen okból, mert az ellenem felsorakoztatott vádak nem voltak igazak. Az ötvenes évek politika magatartása volt ez. Hazamentem, a sajtóhivatalban dolgoztam. Később újból találkoztam Delly Ferenccel és Imrédy Gézával, akik tanáraim voltak a főiskolán, és tehetségesnek tartottak. Ők beszéltek aztán Bokor Andorral, a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójával az érdekemben. Kaptam egy levelet, amiben felszólítottak, adjam be a kérésem; beadtam, s egy hónapi próbaidőre felvettek. Egy hónap múltán közölték velem, hogy maradhatok.
  • Hány éves voltál akkor?
  • Na, várj csak,… mennyi is, huszonhárom, huszonöt… huszonnyolc lehettem, már nem emlékszem pontosan. Hat évig voltam ott. Ez az a színház, amelynek én egész színészi mivoltom köszönhetem. Olyan emberrel találkoztam Bokor Andor személyében, aki mindenekelőtt ember volt, csak azután igazgató. Emberileg is intézte sorsunkat. A másik zseniális ember, akivel ott találkoztam, Ligeti József volt. Pantomim-mester. Kiment Franciaországba, aztán visszajött és Szentgyörgyön rendező lett. Tőle tanultam meg a színjátszást. Sajnos már nem él. Engem nagyon szeretett. Ami a „mesterséget” illeti ő tanított meg rá. Van egy édes történetünk… Sok főszerepet játsztam, s egyszer adott egy ilyen szerepet a Titkos háborúban, Bisztrov, egy tiszt, aki mindig mindent elront, hiába igyekszik, semmi sem sikerül neki, és minden felvonásban egyszer jelenik meg, nagyon rövid ideig. Én, mondom, addig főszerepeket játsztam s föl voltam háborodva e miatt a nyúlfarknyi szerep miatt. És itt volt Ligeti nevelő-rendező képessége; észrevette, hogy úgymond „dobom” a szerepet, s egyszer így szólt hozzám: - Zolikám, te szereted a szimfonikus zenét? Persze, - feleltem. – Akkor meghívlak Brassóba egy Debussy-koncertre. El is vitt magával, ő fizette az utat. – Figyeld meg a timpánost, (a dobost). Mikor vége volt a koncertnek s már indultunk haza megkérdeztem tőle: - Miért kellett nekem végig arra a timpánosra figyelnem? Láttam, hogy szőke, aranykeretes szemüvege van, s vagy háromszor beleütött a timpánba. – Mit gondolsz fiam, - felelte Ligeti, - ha ő nem ütött volna bele háromszor a timpánba, egységes lett volna a mű? – Nem. – Na látod, ha te nem csinálod meg úgy azt a kicsi szerepet, ahogy kell, az előadás sem lesz egységes. Nos, én akkor tanultam meg: minden egyes mozzanat a színpadon legalább olyan fontos, mint egy főszerep. Aztán Nagyváradon rendeztek egy ifjúsági versenyt, színházit, mi a Remény című előadást vittük és első díjat nyertünk vele. Ekkor hívtak Váradra, Temesvárra, és Váradot választottam. Ott lényegesen más volt a színház. Más volt az emberek felfogás, az élet, a koncepció. Sepsiszentgyörgyön is voltam Bóni (Botkával együtt), itt is kiosztottak. Komolyabban kezdtem venni a színházat, szavalóesteken is részt vettem. Akkor rendezte Váradon Rappaport Ottó Osztrovszkij: Hozomány nélküli lány című darabját. Eleinte duplában játsztam, végül megkaptam a főszerepet. Aztán Rappaport idejött Kolozsvárra, itt akkor Huszár volt az igazgató, és javasolta, hogy jöjjünk mi is ide. Így kerültem 1960-ban Kolozsvárra.
  • Úgy érzem színpadi alakjaid esettségükben is erős belső tartással rendelkeznek, egy tömbből faragottak, súlyosak. Milyen hatásoknak engedve alakult ilyenné a művészeted? Beszélj arról, milyen barátaid vannak, kiknek a véleményére adtál, adsz?
  • Nagyon jó kérdés. Rengeteg barátom van. Az utcaseprőtől kezdve a református lelkészig. Mind olyan „figurák”, akikre én büszkén nézek fel. Nem eggyel közülük együtt voltam az ideggyógyászaton, van olyan köztük, aki már lemondott az életről. Nincs a társadalomnak olyan rétege, amelyikkel ne kerültem volna össze. Aktivista is voltam a Magyar Népi Szövetségnél, úgyhogy az ismeretségi köröm fantasztikusan széles. És az volt a hadifogságtól a mai napig. Vezérkari tisztektől az utolsó bakáig, mindenféle emberrel összeismerkedtem. De a legérdekesebb számomra, hogy az én „találkozási” központom Bálint Tibi Sánta Angyalok utcájának társaság. Nagyapám is kazánkovács volt, ebben a körben tudtam a legfelszabadultabban mozogni. Sokan vannak. Fel se tudom sorolni őket. Mezőgazdaságról, iparról tudok velük beszélgetni.
  • Megnézik az előadásaidat?
  • És megmondják a véleményüket?
  • Van, amikor azt mondják, hogy közepes, vagy nem így képzelték el, például a Piros bugyellárist, vagy a Bethlen Gábort…
  • És rólad?
  • Rólam? Amit tehetek, mindig megteszem.
  • Volt olyan döntő élményed, amiből egy egész figurát színpadra tudtál állítani?
  • A Reményben, Károly. Az volt a legcsodálatosabb. Ez egy elesett ember, aki kikerül a tengerre és ott leli halálát. Volt egy ilyen, hogy el lehet-e hitetni róla, még mielőtt a tengerre kerül, hogy a végső küzdelemre készül. Van egy szerelme, Rózsa, aki mindig visszavárja a tengerről – ez összekapcsolódott bennem a hadifogsággal, valaki mindig várt, hogy hazajöjjek, s ez legtöbbször anyám volt. Itt annyi volt a különbség, hogy Károly nem tér vissza. Ez volt a legszebb színházi élményem.
  • Azóta is?
  • Azóta is.
  • A művészetek közül melyik segített leginkább ezen a pályán?
  • A képzőművészet. A leghatásosabb. Ligeti többször elmondta, nézd meg a görög szobrokat. Nincs olyan görög szobor, amelyik ne lenne mozgásban. Az ógörögöknél. Ez a legcsodálatosabb. Ma is azt a pontot keresem a képzőművészetben, amelyik egyezik az ókori művészetekkel. Az ókorinál nincs szebb.

Eszembe jut Zsoldos, aki hasonlatként a görög harci kocsit említette.

  • A rendezőkkel hogy dolgoztál? Hogyan segítettek, vagy segíthettek volna? Melyek a jó munka alapfeltételei?
  • Jól megértettem velük magam. Különösen Haraggal. Egy sínen voltunk…

Elkomorodik. Látom rajta, habozik, elmondja-e, vagy sem. Végül mégis rászánja magát.

  • Egy vágyam volt. Nem akartam én Othello-t eljátszani. Csak Ványa bácsit. Ezelőtt két évvel, akkor még benne voltam a korban – most már késő -, szóltam a rendezőnek, javasolná ezt a darabot a művészeti tanácsban. Akkor volt épp a harminc éves színészi jubileumom is, ráadásul az ötvenöt évet is épp akkor töltöttem. Meg sem említette. S mikor megkérdeztem, miért, a válasza az volt: mert kérted. Hát nem tudom, de azt hiszem, harminc év után ennyit kérhet egy színész. Akkor ez nagyon rosszul esett. Azóta nincsenek pretencióim. Egy vágyam van már csak. Minél hamarabb nyugdíjba menni. Az a színész, aki hozzászokott ahhoz, hogy nincsenek szabadnapjai, ’51 óta nem volt hála a jóistennek, és most hónapok óta nem játszom – igaz, filmeztem – kaptam egy szerepet, azt is duplában…
  • Melyik szerep ez?
  • Görcsi Mehmed a Bethlen Gáborban.
  • Ki a másik?
  • Köllő Béci. Szóval, mit várhat az a színész a színháztól? Felvetődött bennem, még van öt magyar színház, egyik sem gondol arra, hogy Vadász Zolit használni lehetne?

Nagyon keserű. Annyira, hogy talán nem is szabadna ezeket a szavakat lejegyeznem. Nem illik a keserveinket elbeszélni. De miért ne? Hadd ismerje meg a világ ezt is. Hogy nem fenékig tejföl nekünk sem.

  • Két rendezővel dolgoztam kitűnően – folytatja. – Ligeti volt az egyik, ő felvázolta az elképzelését a figuráról, és jól dolgoztam Harag Gyurival, aki nagyon keményen, határozottan elmondta a véleményét a szerepről. Ligeti és Harag közt volt legalább húsz filmem. Ott tanultam meg egy dolgot. Zolikám – mondták a rendezők, azért bízzuk rád ezt a szerepet, mert ez te vagy. Ma is ez a véleményem, ha a színészre bíznak egy szerepet, akkor az a szerep alapjaiban egyezik a színész egyéniségével. Az a bizonyos átalakulás, hogy más emberré váljak, lehetséges, de ha saját magam adom, illetve magamból azt a sokrétűséget, ez több mint az egyéniséghez kapcsolódó szerep.
  • Ezt hogy érted?
  • Hát, hogy kimondottan rám van szabva. Én általában pozitív hősöket játsztam. Mert ráncos a képem itt-ott. De bennem ennél több van. Vannak más belső tulajdonságaim, amit fel kell fedezni, de a rendezőknek nincs idejük erre. Külsőleg ítélnek meg, hogy ez ilyen, az olyan. Van, aki rád kényszeríti az elképzelését, van, aki rád bízza a szerepet.
  • Neked melyik felel meg inkább?
  • Az utóbbi. Mondja el a véleményét, de aztán bízza rám, hogy alakítsam ki én. Bízzon bennem is, ne csak a saját magában, mert én is alkotó társa vagyok.
  • A közönséggel játék közben milyen kapcsolat alakulhat ki?
  • Az a kérdés, hogy milyen közönséggel van kapcsolatom. Még Szentgyörgyön voltam, A bort játsztuk Varságon. Akkor még Matyit játsztam, fiatal fiú voltam. A két és fél órás előadás négy órát tartott. Minden mondatot kommentáltak, kacagtak, tapsoltak. Akkor volt ott először színház. Ettek, szoptattak a nézőtéren. Egy másik hasonló élményem Küküllőkeményfalván történt. Ugyancsak A borral v oltunk, Baracs épp veri a feleségét, mire felemelkedik egy nagymellű asszony a nézőtéren s azt mondja: - Látja János, maga is így bánt velem! Ezek a legcsodálatosabb élményeim.
  • És a partnerrel való kapcsolat? Mennyire segíthet a jó partner, milyen a rossz, te hogy tudsz segíteni a gyengébb partnernek?
  • Én csak egyet tudok. Ha belenézek a szemébe s viszonozza az én érzéseim, akkor az jó partner. Ha üvegből van a partnerem szeme, az tragédia. Ez ping-pong játék. Adjuk-visszaadjuk a labdát. Ha nem tudjuk visszaadni, tévedtünk. Intuíció kérdése is. Ugyanaz az áramtöltet van benne is, mint bennem? Akkor jó. Akkor végigborzongok, ha kezet fogunk a színpadon, Mert vagy azonos szinten vagyunk, vagy nem. Ha nem, az tragédia. A játék hasonló szinten mozoghat. Ugyanott. Azonos hőfokon.
  • Így igaz. Na most már, a szerep és a színész közt megindul egy folyamat. Próbák közben ez folyton alakul és bemutatóra – talán – kristályosodik a szerep. Hogy történik? Milyen érzelmi kapcsolat alakulhat ki a szerep és a színész között Vadász Zoltán esetében?
  • Én egy nagyon földhöz ragadt ember vagyok. Elolvasom a szerepet és megpróbálom elképzelni, hogy néz ki, Mert külsőleg is meg lehet közelíteni a belső figurát. Így volt például az Ory főinkvizítor esetében. Hozzáolvastam, tudtam, hogy végtelenül okos, higgadt, kisilabizáltam, ha mi nem ítéljük el Szervétet, elítélik a reformátusok, tehát, úgy képzeltem, hogy nyolcvan éves, sápadt ember, aki nagyon bölcsen, logikusan átengedi a reformációnak. de másfajta megközelítés is van. Elolvasom a szerepet s az felgyúl bennem, egy szív, egy lélek vagyunk, ez nem racionalizált folyamat. Mert lehet ésszel és érzelemmel is megközelíteni egy szerepet. Ilyen volt például a Tornyot választok Koldusa. Nem tudatosan indult, hanem érzéseiben a szerep. Szereptől is függ. Hogy milyen, hogy indít el, milyen érzéseket vált ki belőlem. Van tudományosan és érzelmileg felépített szerepfelfogás. Nekem az utóbbi jobban fekszik. Van, akinek a másik módszer válik be. Nekem meg kell éreznem, magam előtt látnom kell a szerepet.
  • Két színész megbeszélheti egymással a problémáit? Volt rá eset?
  • Zsoldossal A kertész kutyájában mindketten játsztuk Tristan-t. Mindennap beszélgettünk róla. Vele sokszor játsztunk együtt, a Matyit is ketten játsztuk. Ő volt az egyetlen színész életemben, akivel mindent meg tudtunk beszélni, akivel reggelenként összejöttünk és megbeszéltük, hogy körülbelül mit kell csinálni. Aztán, hogy a művészeti tanács mit döntött, az más kérdés. Mi mindig tudtunk együtt beszélgetni. Ez nagy pozitívum. Ritka az ilyen színész. Együtt is éreztünk, nem csak értettük egymást. Szentgyörgyön így volt. Felváltva próbáltunk, egyik nap ő, egyik nap én. De Botka Lacival is jó viszonyban voltam. Vele Bónit játsztuk közösen. Ő volt az első, természetesen, neki ez volt az álma, nekem akkor Othello volt az álmom. Hát ezt már soha az életben nem fogom eljátszani. Ez a lelkemben marad… - kicsit elhallgat, majd tölt a poharainkba. Meleg van, a bor hűvös, jól esik. Kis szünet után megkérdem.
  • Miben hiszel? Miért játszol? - értetlenül néz rám. – Vagy ezt ne kérdezzem?
  • Nem jó kérdés. A közönségnek szüksége van a játékra. Lelki tápláléka. Ez a mi színjátszásunk.
  • Voltak-e mélypontjaid a pályán? Mi okozta őket?

Mély lélegzet után mondja:

  • Váradon is volt olyan periódusom, hogy nem játszottam, illetve nem olyan ritmusban, mint Szentgyörgyön. Volt, amikor sírtam is emiatt. Vagy itt volt például ez a Huszár-darab. Tudom, érzem, hogy mélypont…, nem azt nyújtottam, amit a szerző kívánt volna. De azt is tudom, hogy a szerep sincs úgy megírva… nem vagyunk ugyanazon a vágányon. Többet vártam a szereptől. És most is, most is mélyponton vagyok, hiszen egy évad leforgása alatt csupán egy szerepet játsztam, azt is duplában. Jó, hogy objektív okok miatt. de valószínű új tehetségek jelentek meg. Ma már másként megy minden. Öreg vagyok – ezt tudomásul kell vennem -, ezért kertészkedem, hogy bár egy keveset a bennem munkáló alkotási vágyból kiéljek. Lehet, megváltozik a lelkiállapotom, de pillanatnyilag ez van. Ötvenhat évesen nyugdíjra gondolni hülyeség, tudom. Annak idején a nagy öregek hetven-nyolcvan éves korukban haltak meg. Ilyen korban még játsztak. Öregek nélkül nem lehet elképzelni a színházat. Hülyeség a norma, a kötelező nyugdíj. Nemtelenség egy színészt hatvanéves korában nyugdíjba küldeni. Akkor nélkülözni, amikor már mindent tud a mesterségről? – látja rajtam, hogy habozok, s biztat. – Írd csak le, írd le.
  • Kiszolgáltatottság. Mit tudsz még erről mondani?
  • A színész mindig ki van szolgáltatva. A rendezőnek elsősorban. Főleg itt, Erdélyben. Rendező-centrikusak a színházak. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. A színművészet nem egy ember, hanem egy közösség munkája, tehát alapjaiban rossz a rendező-centrikusság. Színház-centrikus színházra van szükség. A baj már a repertoár kialakításánál kezdődik. A felsőbb szervek tetszése nem alakíthat repertoárt. Nem színészben gondolkodnak. Színház-politikai szempont vezet mindent. Vagy a rendező „szíveskedik” rendezni egy általa kiválasztott darabot. És rossz ez a norma-rendszer. A színész akkor is dolgozik, amikor nem játszik. Olvas, koncertekre jár, emberekkel találkozik, ez mind munka, ezt nem lehet normában mérni. Ez színházellenes dolog.

Így van, ahogy Vadász Zoli mondja, és ezt tudja minden színész, minden színházigazgató, még az is, akin a „norma-rendszer segített, azaz feladathoz juttatta kis időre. S mégis ez van.

  • Mihez hasonlítanád a színházat leginkább? – próbálom puhítani a beszélgetést, de kevés sikerrel.
  • Semmihez, ezt nem lehet semmihez sem hasonlítani, ez külön ügy. Nem tudom ki mondta, talán deák Ferenc, hogy mentől kevesebben áldozunk a kultúrára, annál többet kell költenünk a börtönökre. Ha nem finanszírozzák úgy a színházakat, ahogy kell, sokkal többe kerülnek majd a börtönök. Ennek, az effajta gazdálkodásnak már látszanak is az eredményei.
  • Csak az utcákon kell végigmenni –
  • Ha végig tudsz menni – egészíti ki. Céloz a saját utcája feltúrtságára, de a főutakat elözönlő válogatatlan népségre is, a szemétre, a blokk-negyedek szeméttárolóira gondolok hirtelen, s a körülötte játszó gyermekekre, akár a sorban álláskor történő veszekedésekre, sőt balesetekre is…
  • Kit ismersz el igazán színésznek?
  • Zsoldos Árpi, Miske Lacit. És van egy nagyon kedves barátom, akit érdemtelenül „elmusamalizáltak” – Botka Laci. Zseniális színész, olyan figurákat tud, olyan remek… sokkal többet érdemel. A fiatal színésznemzedékről szomorú véleményem van. Már akiket én itt ismerek. Ma is azt mondom; a fiatal nemzedék csak vidéken tud felnevelkedni. Ahhoz, hogy minden szituációban fel tudja találni magát, játszani kell. Kolozsvárra bekerülni nem pozitívum. Ennek a hivatásnak van egy mesterségbeli része-oldala is, amit meg kell tanulni, és ezt csakis vidéken lehet. Itt van például Katona Karcsi. Állítom, hogy többet tud erről a mesterségről annál, aki egyből idekerült. Ez különben régi törvény. Mindig vidékről kerülnek fel a jó színészek.
  • Kolozsvár nem vidék?
  • Ne nevezzük annak. Kétszáz éves színház, Erdély fővárosa. Csak nagyon végső soron lehet vidéknek számítani. de a kétszáz éves múlt akár fővárosi színházat, szintet is jelent. A magyar színjátszás egyik bölcsőjét.
  • Színpadon szoktál hazudni?
  • Néha vannak olyan szövegek, amelyekkel nem értek egyet, de el kell mondani. Ne kérdezd, melyek azok. Az igazi drámában nincsenek. Az erőltetettséget sosem szerettem színpadon. Ez vonatkozik az Ivánra, a Szalmakalapra is. Túl sok a belemagyarázás…. Nekem a szövegkönyv szentség, fölöslegesek a belemagyarázások. Sok előadást láttam külföldön is. Az erőltetettség visszás érzéseket kelt bennem. Nincs értelme a …. túlmagyarázásnak.
  • Gátlásaid voltak?
  • Már nincsenek. Például a Háború és béke Andrej hercege nem volt nekem való. Mégsem tudtam lebeszélni magamról a rendezőt. És gátlásaim voltak.
  • Más ember a színész, mint a többi?
  • Ha azt veszem alapul, hogy Szentgyörgyi Pista bácsi kaszával a hátán járt az utcán – nem más. De mégis van valami, ami megkülönbözteti a hétköznapi embertől. Többet lát, többet érez, és a lényeget adja vissza.
  • Több életet is él?
  • Ahány szerep, annyi ember, annyi élet.
  • Ory-nál hogy készültél?
  • Tudtam, hogy végtelenül okos, megfontolt, tudtam, a tárgyalás csak látszat. Tudtam, hogy beteg, borzalmasan, nem kap levegőt, unja az egész tárgyalást. Rideg, hideg gondolkozású, előre megfontolt minden szót, minden mondatot.
  • Ez más lelkiállapot volt, mint a Tornyot választok?
  • Ez más volt, persze, a Koldusban aktív tényezőként léteztem a színpadon, aki a társával szemben – szegény Pásztor, Isten nyugosztalja – még mindig élni vágyó, aktív figura volt. Többet akart mondani, mint az ő nyomorúsága. Hogy készülök? Hát például ki van írva a próbatáblára, hogy előadás. Előtte két-három nappal elolvasom a szerepet, megpróbálom beleélni magam. (Így történt most a Szúzaival – már ezelőtt három nappal készültem rá, sajnálom, hogy elmaradt.) Ilyen előadásoknál, mint a Szúzai, a Lócsiszár vagy akármelyik nagy előadás, nem lehet egyik pillanatról a másikra bekapcsolódni. Az csak szövegmondás. El kell indítani napokkal azelőtt. Lelkileg fel kell készülni rá.
  • Most induló fiatal színésznek mit tanácsolnál? Egy tehetségesnek, például Panek Katinak? Vagy nem szorul tanácsra?
  • Tanácsra mindenki rászorul. Kati ritka tehetséges. A természet ötven évenként termel ki ilyet. Nincs olyan próba, előadás, olyan pillanat a színházban, hogy ne teljes odaadással csinálja, amit csinál. Emlékszem egy szentgyörgyi beugrásomra. Reggel szóltak, hogy este be kell ugranom, annyit kellett mondanom válaszként, hogy: Tudja. Végigcsorgott az izzadtság a hátamon. A felelősségérzet súly ez. Nehezebb volt, mint egy főszerep. Amikor játszom, minden számít. Azt tanácsolom, bármikor, bárhol, amikor jelen vannak a színpadon, akkor legyenek is ott. Ne csak statisztáljanak. Valamikor régen azt mondták nekünk, minden egyes figuráról életrajzot kell írni. Móricz Rokonok-jában játsztam, először Vers kisbérlőt, róla „önéletrajzot” Írtam. Utána játsztam a közjegyzőt, s róla már nem formáltam magamnak olyan világos képet, mint a kisbérlőről. Máig sajnálom. Az a Sztanyiszlavszkij módszer nem volt rossz. Lehet ma már didaktikus. Lehet azóta Brecht többet fedezett fel erről. De ami az alapokat illeti, kiindulópontnak nagyon jó, segítség, mankó főleg a fiataloknak. Tudni kell, honnan jössz, hova indulsz, és hova jutsz. Ezt Delly remekül tudta. Zseniális volt.
  • Mennyire éled át a szerepeid? Mi köze ehhez a színészi intelligenciának?
  • Vannak határok. Tudni kell, mi az, hogy elég. Mi az, hogy nekem elég, vagy a közönségnek elég. Olyan nincs, hogy én tudom, aztán a közönség értsen, amit akar. Mert ha én nem értem, mit akar ábrázolni az a kép, akkor számomra a képzőművészet nulla. És magasabb szinten állok, mint a közönség? Az nem lehet. Nekik játszom, ha nem értik, akkor kinek és miért játszom? Ez nem jelent hétköznapiságot, de érthetetlenséget mindenképpen. A játékintelligencia ugyanaz. Közös nevezőre kell jutni a közönséggel. Ez fantasztikus munka eredménye.
  • Milyen lenne az ideális színházigazgató?
  • Nem létezik színházigazgató. Csak bizonyos utasítások alapján dolgozó adminisztratív személyiség. Az igazi saját elképzelése szerint állítana fel játékrendet, alakítana repertoárt. De hát ilyen nincs. Itt kezdődik tulajdonképpen színházaink csődje. Ha megbíznak egy igazgatóban, már pedig azért bízzák meg ezzel a funkcióval, akkor minek vizsgálják felül?
  • Politizálhat-e a színész?
  • Amennyire megengedik.
  • Van olyan önálló művész, mint a költő például?
  • A színész csak úgy gondolkozhat, amennyire a szerepe előírja. És mindig az a kérdés, mit hagynak jóvá? A különvéleményem nem mondhatom el, lévén, hogy cenzúráznak. Persze, azért mindig elmondom, de ez nem jelent status- quo-t. Más vélemény is létezik.
  • A kritikáról mi a véleményed?
  • A kritikus is csak egy ember. Elmondja az ő, egyéni véleményét. Bár ő legfeljebb egyszer olvassa el a darabot. Én- húsz-harmincszor, ugye körülbelül ennyi az olvasópróbák száma, és utána dolgozom rajta hat-nyolc hétig. Mindig kétségbe vonom az első rálátás igazságát az enyémmel szemben. Mert lehet az első hatás döbbenetes, de nem lehet igaz. Nem baj, ha vannak kritikusok, d nem mindig kell elhinni, amit írnak.
  • Bessenyei azt mondta: a színészt a szerepei nevelik.
  • A szerepei alakítják. Attól függ van-e oktató rendező vagy nincs. Ha perspektivikusan nézed a színészt, lehet nevelni s egy rendező ezt megteheti.
  • Kizökkenthetnek a játékból?
  • Nem tudnak. Vagy létezem a szerepben, vagy nem. Volt olyan partnerem, akivel nem tudtunk közös nevezőre jutni. Aki csak játszott. Ilyenkor nehezebb volt a játék.
  • Készítettél elő már valakit erre a pályára?
  • Nem is akarok. Vagy van veleszületett tehetsége, vagy nincs. Vagy van benne tűz, vagy nincs. Ha beleneveled, az nem tartós dolog.
  • Színész és színésznő között, ami a szerep-megközelítést illeti, van különbség?
  • A nők hamarabb reagálnak a dolgokra. Érzékeiken keresztül próbálják megközelíteni a szerepet, nem logikailag. Ez se általánosítható, persze. Így érzem. Vitályos Ildikó szenzációs partner. Sok darabban játsztunk együtt, szép sikerrel. Mindig alá tudta rendelni magát – női mivoltában a férfiszerepnek, mindig nőt játszott,,nem akart soha a férfi fölé kerekedni.
  • Sok színésznő van, aki „férfi” akar lenni.
  • Több akar lenni, mint férfipartnere.

(Hát ez nagyon bonyolult kérdés. T.I. én sok „férfias” nőt játsztam, Mita a Farsangban, Zoe Az elveszett levélben, még Mathilde is a Vörös és feketében mind olyan határozott női alakok, akik a kezükben tartják a cselekmény szálát, és partnereik fölé is „kerekedhetnek” adott pillanatban. De annyiban igazad van, hogy női eszközökkel kell megélni ezt a felsőbbrendűséget a színpadon. Ezt még tanulnom kell. Erről azért még lehetne beszélni, majd más alkalommal, szögezem le magamban.)

  • Ezt a pályát nem lehet bolondéria nélkül csinálni – folytatja Vadász, és újból megtölti poharainkat. Remek bor, állapítom meg újra. – Nézd, mikor először kivirágoztak a fáim, szavaltam nekik. A lányom azt mondta, bolond vagyok. Igaz, lehet hétköznapi módon is kertészkedni. de hát mit lehet mondani egy fának, mikor kivirágzik? Csak verset. Ciulei se véletlenül mondta Bukarestben a továbbképzőnkön: a színész akkor is dolgozik, amikor nem dolgozik… Vagy bele vagy esve a hivatásodba és úgy dolgozol, hogy nincsenek „korlátai”, vagy… Van, aki másképp csinálja, de abszolút, kizárólag csak rációval nem lehet. Illetve lehet, de az kit érdekel? Ha nem adod bele a lelked, Akkor a közönség mit érez meg? A közönség mindig velem kell legyen. De ehhez nekem kell először éreznem. Ezért szeretem Zsoldost, Botkát, ők élik a színházat, nem „csinálják”. Vagy a nők közül Vitályos, Dukász, Dórián, Orosz Lujza. Vagy Panek Kati.
  • Neki nincsenek gátlásai.
  • Dehogyis nincsenek. Például a Szúzaiban félt, hogy velem játszik. Mondtam neki, nem Vadász vagyok, hanem az apád. Nagyon jó barátságban vagyunk, kicsit az apja vagyok civilben is. Mikor egy kicsit kisiklik, mindig letolom. Hiszem, hogy nagy színésznő lesz. Így hittem Zsoldosban is. És igazam volt.

Ezután kicsit szorongva kérdem meg tőle.

  • Van olyan színész, aki nem indul ilyen szerencsésen, mint például Panek Kati. Abból is lehet még valaki. Nem?
  • Földes Laci. Meggyőződésem, hogy többet ér, mint amennyit a váradiak kiaknáznak belőle. Most láttam az Ősvigasztalásban. Székely parasztot játszott. Vagy Bathó Ida, aki szinté n többre érdemes.
  • A filmezés más kapcsolatot jelent a rendezővel, szereppel?
  • Az első filmet ’68-ban Gábor Palival csináltuk. Ne próbálj játszani, mondta, te vagy a figura. Azt hiszem színpadon is olyan szerepet kell adni a színésznek, ami az egyéniségének megfelel. Ahol önmagát adhatja. Ritka az, amikor mást kell adni, főleg idegent (Koldus, Főinkvizítor) A rám szabott szerep a legjobb. A film sokban segített. Megtanított a közvetlen színjátszásra, az életet játszani. Ez a legszebb feladat. Sokan tévesen fogják fel. Az „élet” végtelenül komplikált dolog. Ezt visszaadni művészet. Ez az én magánvéleményem. Elfogadhatóan, egyszerűen, „hétköznapian” játszani – ez a művészet.
  • Más nem így gondolkozik?
  • Nem tudom.
  • Az egyszerűség szürke is lehet.
  • A szürkeség unalmas. Az egyszerűség nem szürke. Az az élet s az élet pedig nem lehet szürke. Tavaly játsztam egy tévéfilmben egy részeges öreg apját, nívódíjat kaptam érte. Túloznék, ha azt mondanám, hogy napi egyszerűséggel játsztam, de úgy érzem több volt, mint… eredeti. Ilyen volt a Sánta angyalok utcájában az Apa szerepem.
  • Van szerinted ennek a hivatásnak olyan fázisa, vagy fázisai, amiket szavakkal nem lehet megmagyarázni? Csak érezni lehet és szabad?
  • Ligeti barátom elmesélte: mikor már semmit sem tudsz szavakkal kifejezni, még mindig van egy gesztus. Mondjuk egy halál. Vagy ha egy érzelem már nem tud többet mondani, kifejezni, akkor például felemeled a karod. A színpadon nem csak szavak, érzések vannak, de gesztusok, mozdulatok is, amelyek a végső érzéseket próbálják kifejezni. Ezért kellene minél több pantomimre, mozgáskultúrára tanítani a színészeket.
  • Mondj el egy pár emlékezetes gesztust alakításaidból.
  • A Tornyot választok -ban ben tudtam másként fokozni az érzéseimet, hiába kértem a partnerem, kolduljon velem, nem akart, s akkor fejbe akartam vágni a mankóval. Vagy, amikor elvette a mankóimat, „kétkézláb” próbáltam járni a színpadon. Vagy a Nyolcvan huszárban kilövik alólam a lovat, kirántom a kardomat s nekirontok az osztrákoknak. Ez a legtöbb. A gesztus. Amit az ember kifejezhet és már csak a testével, a testrészeivel fejezhet ki.

Leteszem a tollat. A terasz mellett „szalonnafa”, rajta etető.

  • Cinegék járnak ide télen – mondja Vadász. – Ott meg Pepi, a papagájunk.
  • Beszél?
  • Nőstény. Hülye szegény – s nevet, vele én is, tudom, épp két napja, hogy a nőstény papagáj nem tudja utánozni az emberi hangot. Vadász most feláll, benne a medve is, kihívóan néz belőle rám. Érzem az ugrásra feszülő vadat, akit állandóan visszatart és ebbe öregszik bele.
  • Érdekes dolog ez a ház – mondja aztán. – Sóvágó János, dési gyerekkori barátommal építettük. Építész lett. Kós Károly elképzelését követte, erdélyi stílusban, ami az erdélyi stílusban szép ugye, a román, magyar, szász keverék, kő, gerenda, kandalló. Jellegzetesen erdélyi házat akartunk építeni – ha már házat építünk. Írd meg! – mondja, s nekem úgy tűnik szájából szabadabb, meztelenebb a szó. Szerényen büszke a házára, a műre, és minden színészt sajnál, akinek nem lehet ilyen. Megilleti, nem csak joggal, hanem azért a benne ágaskodó medvéért, aki mégis mindig visszaül és ha kell, szelíden mosolyog rád, vizet facsarva a kőből is ezzel a békéltető-önbékítő mosollyal.

Megköszönöm a beszélgetést. Szívélyesen búcsúzik.

  • Üdvözlöm Zsoldost, és Botkát!
  • Átadom! Feltétlenül. – S újra végigballagok a hosszú, keskeny ösvényen, a kapuból még egyszer visszanézve a „Házra”. Aztán a rekkenő hőségben nyakamba veszem a várost. S arra gondolok, nem láthattam sem a Tornyot választok-at, A Csillag a máglyán kolozsvári előadását is csak tévében, s az egészen más. És valószínű, elkövetkező szerepeiben sem láthatom majd mindig, hiszen a hivatásom más színházhoz köt, ahol nekem is „dolgom” van. S abban reménykedek, hátha sikerül azokat a bizonyos hidakat köztünk, színészek közt is, újra felverni. Ezzel a beszélgetéssel is.

Lejegyezte: Nászta Katalin

 

 

Vadász Zoltán (Csákigorbó, 1926. július 22.  Kolozsvár, 1989. november 19.) színész, előadóművész.

szamosújvári Kereskedelmi Középiskola diákjainak műkedvelő színi előadásain tűnt fel. A második világháború során – tizenhét éves korában – orosz fogságba került, ahol három és fél évet töltött. 1948-ban a Magyar Népi Szövetség dési műkedvelő színi csoportjában játszott. Színészi tanulmányait a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben kezdte, azon az évfolyamon, amelyet országos tehetségkutató akció alapján válogattak össze; évfolyamtársai Ács AlajosCsiky AndrásElekes EmmaKöllő BélaTörök IstvánVándor András voltak. Politikai okok miatt azonban az első év befejezése előtt eltávolították az intézetből. Egy ideig egy újságnál dolgozott, majd Imrédy Géza közbenjárására 1951-benSepsiszentgyörgyön kezdhette színészi pályáját. 1956-ban vette feleségül Lázár Erzsébet színésznőt. 1956–1960 között a nagyváradi, majd 1987-es nyugdíjazásáig a kolozsvári magyar színház tagja volt.

Sírja a Házsongárdi temetőben

Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírja a Brassai Sámuel síremléke mögött található.

Kiváló drámai és jellemszínész volt. Pódiumműsoraiban főként lírai hangulatokat festő költemények előadására vállalkozott. Román és magyar filmekben is játszott. Előadóként rendszeresen közreműködött a Korunk Galériában rendezett képzőművészeti tárlatok megnyitóján.

Főbb színpadi szerepei

Filmek, amelyekben játszott

Rádiójáték

  • Maksai László hadnagy (Kós Károly: Varju nemzetség)

(Forrás: Wikipédia)

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr2911917099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása