Péterffy Lajos

„egy előadás művészi foka éppen a megválaszolt kérdőjeleken mérhető le”

                                                                                                                                                             (1983)

                Szentgyörgyön ismertem meg. Akkurátus, semmit el nem siető embernek tűnt. Nyugodt természetével sokszor dühített másokat. A színház egyik legjobb színésze volt, aztán átkerült Temesvárra. Őszi turnéjuk alkalmával találkoztam vele. Odaadtam a kérdéseimet, válaszoljon rájuk, ugyanis nekem már nem állt módomban élőben megejteni a beszélgetést. Nem azt tette. Kihasználva szabadidejét, leutazott Sepsire, felkeresett és szóban mondta el a magáét.

                Magas, alig fér be az ajtón. Jókedvű.

• Képtelen vagyok levélben megírni, hiszen akkor egész regényt kellene írnom. Gondoltam, egyszerűbb, ha felülök a vonatra, elmondod és te megfogalmazod. De kapcsold ki a masinát, melegedjek be előbb… Tudod, hogy van… Ha megírom a levelet, másnap elolvasom s elcsodálkozom, hogy jé? én írtam ezt a sok marhaságot? Elölről kezdeném, de erre már nincs idő… Szóval, itt vagyok.

De még nincs, előbb kimegy a konyhába a cigarettáért.

• Az első kérdésed, hogyan lettem színész – – Kérlek szépen, teljesen véletlenül. És utána már nem volt más választásom.
• Hogyhogy?
• Ez a „szakma” számomra nem létezett. Egy késő nyári estén strandolás után a főutcán mászkáltunk, mikor jött az egyik haver, és mondta, hogy statisztákat toboroznak a színházba. Megyünk? Miért ne? Szebenben éppen évadkezdés volt, a román színházban a Harap Alb-ot újították fel. Ott álltam, mint alabárdos, a portál mellett… szemben a közönséggel. Nagyon furcsa volt. Így kezdtem. A haverek elszéledtek, én maradtam. Elvégeztem egy kétéves népművészeti iskolát és felvételizni készültem a színiakadémiára. Ajánlóleveleket is kaptam, amikre azért volt szükségem, mert nem volt meg az érettségim. Engem kirúgtak annakidején az iskolából.
• Miért?
• Színházról beszélünk, vagy az én régi dolgaimról? – kérdez vissza nevetve.
• Kíváncsi vagyok.
• Szakközépiskolába jártam Kolozsváron. Három évet elvégeztem, a negyediken kirúgtak… így aztán édesapám, szegény, aki jó nevű szakember volt, bevett magához a gyárba, ahol az ő árnyékában huligánoskodtam. Sok mindent elnéztek nekem az ő kedvéért. Ahogy így visszagondolok, elég pimasz kölyök lehettem, nem vitás… Szóval, így néztem ki valahogy abban az időben, amikor statisztálni kezdtem a színházban. Ott lenyűgözött az a légkör, amit Radu Stanca és Mihai Dimiu, ez a két nagy nevű rendező teremtett. Két különböző korosztály, kétféle színházi vízió, kultúra, két külön világ. Abban az időben a szebeni rangos színháznak számított országos viszonylatban.
• Vásárhelyen kik voltak az évfolyamtársaid?
• Péterffy Gyuszi, szegény, Péterfy Ági, Czikéli Laci, Illyés Kinga, Gál Ernő, Halassy Erzsike, Fülöp Klári, Bósy Anna, Kőműves Balázs, aki újságírónak csapott fel, és Dehel Gabi.
• Egyből Szentgyörgyre kerültél?
• Néptanácsi ösztöndíjas voltam, s minthogy Szeben Brassó tartományhoz tartozott, más választásom nem volt. De ez engem nem zavart, sőt. Számomra egy dolog volt bizonyos, Vásárhelyre nem akartam kerülni, mert azt azért már akkor tudtam, hogy ott nem lenne könnyű tanáraim bűvkörétől megszabadulni. Kitűnő tanáraink voltak, kezdve Kovács Györggyel, aki mint színész, rendező, pedagógus, és mint közéleti személyiség lenyűgöző példakép tudott lenni diákjainak, akik aztán évekig nem tudtak szabadulni egyéniségének hatása alól. Egyiken-másikon még ma is felismerem Kovács György halvány utánzatát. Én sem egykönnyen tudtam levetni… Mindhárom tanáromhoz fűzhetnék legalább egy mondatot. Lantos Béla, aki szép, tiszta beszédével, saját példájával tanította nekünk a beszédtechnikát, vagy Kőműves Nagy Lajos, aki a maga hetven-nyolcvan évével (sohasem tudtam hány éves) ugyancsak saját példájával oktatott bennünket, húszéveseket a fiatalságra. És folytathatnám a sort. Delly Ferenc, aki ugyan nem tanított, de rendezett az évfolyamán, és nem láthattam színészként, de rendezőként sem szűnt meg annak lenni. Nem bírta ki, hogy fel ne szaladjon a színpadra és el ne játssza a társulatnak mindenki szerepét, úgy, hogy az egész társulat tátott szájjal nézte, mit produkál az öreg. Fantasztikus színész volt! És jó pedagógus is, akárcsak Tompa Miklós… De jól elkalandoztunk. 
• Nem baj, csak folytasd.
• Nagyon jó volt az első másfél év Sepsin, és jók voltak a brassói évek is… Van egy ilyen kérdésed, hogy mi az oka a színházváltoztatásnak, és mennyire szükséges a színész számára… Az én elmeneteleim mindig magántermészetűek voltak. Ettől függetlenül állítom, hogy talán a színészet az egyedüli mesterség, ahol a színész hírnevét nem öregbíti az egyhelyben maradás. A színész dialógust folytat a közönséggel, s ezt minél szélesebb körben teheti, annál jobb. Ahány színház, annyi szokás, annyi összetétel, annyiféle légkör, más hagyományok… Új környezetbe mindig új erőpróbát jelent a beilleszkedés. Újra meg kell találnod a helyed, esetleg egy egészen más szerepkörben. Ezzel csak gazdagszik a színész.
• Milyen különbségek voltak-vannak a sepsiszentgyörgyi és a temesvári színház között?
• Ó, ne vulgarizáljunk ennyire…
• Milyen színház a temesvári?
• Látszólag! Úgymond, profi módon viszonyulunk a színházhoz, ezért kapom a fizetést, ez van, be kell jönnöm, meg kell csinálnom. Ez rögződik az adminisztratív apparátuson keresztül a lajstromokban, a kimutatásokban, amik viszont állandó jelleggel elködösítik az aránytalan minőségi különbségeket. Például, ha hiányzik a színész egy gyűlésről, az konkrét valami, ezt fel lehet írni! Jegyzi az apparátus. Viszont, hogy próbák sorozata telik el sterilen, az alkotói szellem legteljesebb hiányában, erre már az apparátus nem reagál. Fő a fizikai jelenlét, s egy ilyen ömlesztett közegben felborul minden értékrend. Mert egy előadás az egy előadás, attól függetlenül, hogy teltháza van, vagy csak egy ember ül a nézőtéren… Folytathatnám, hogy ebből a „professzionalista” gyakorlatból még mi minden következik, de ez már a mi színházunk belső titka, merem remélni! s nem szeretném ha a többi színház ezt tanulná el tőlünk… Sosem lehet tudni. A rosszat hajlamosabbak vagyunk eltanulni. Nálunk az utóbbi időben nagyon jó előadások is születtek, de olyan gyengék is, amelyek, állítom, az öt magyar színház egyikében sem születhettek volna meg.
• Mit tartasz a legfontosabbnak ezen a pályán?
• A kételkedést.
• Miben? Kiben? Magadban?
• Magamban is, de általában… Ez a kételkedés nem a hit, hanem a hiszékenység ellentéte. Vagyis képtelen vagyok elhinni bármit, amíg meg nem győződöm arról, hogy az úgy van, annak úgy kell lennie. Az olvasópróbák mindig egyformán zajlanak. Felolvassák a darabot, aztán elkezdődnek a próbák, megszületnek az első játékok, amit azonnal le is rögzítünk és megyünk tovább. A legegyszerűbb, leghétköznapibb és legkézenfekvőbb megoldásokból rakjuk össze az előadást, szinte gondolkodás nélkül. Azokból az ötletekből, amik legelőször jutnak eszünkbe. Namostmár, nekem a kérdőjelek már ott megszületnek, hogy miért ezt a darabot vettük? Miért ez a szereposztás? Miért pont rám bízta a rendező ezt a szerepet? Nem beszélve a rendező koncepciójáról, amely még több kérdőjelet szül… és így tovább. Folyton a kérdőjelek magam felé, a rendezőhöz, a partnerhez, a játék iránt, stb. Ez nyilván vitát szül, de vita nélkül ezt a játékot, ezt a varázslatot, ami a színház, nem lehet csinálni, nem, nem nem! Hogy na tessék, csináld! miért? mert én úgy akarom. Hát szóval ilyen nincs, érted? Ez örökösen egy önmagát építő, önmagában megújuló, önmagára rálicitáló, önmagát kiegészítő, önmagának ellentétébe is átcsapó munka, ahol mindig szem előtt kell tartani ezeket a variációkat, tudomásul kell venni! Egy szerep megformálása nem fejeződik be a vizionálás, premier de még a századik előadás napján sem! Mert tíz év múlva támad egy ötletem, eszembe jut az utcán, tehát ha jól meg van csinálva az a szerep, a színészben soha nem zárul le. Olyan szerepről beszélek, ami nyomot hagy a színészben, ami új felfedezések lehetőségeit nyitja meg előtte. Kb. így vagyok én ezzel, hogy mindig kételkedem abban, amit éppen csinálok, mert beütheti magát egy ötlet, ami a feje tetejére állíthat mindent, amire most azt mondom, hogy „gilt”. Nem lehet érvényes, ha öt perc múlva már nem az. Arról van szó, hogy az idő valóságosan telik, minden változik, semmi sem állandó. Erről van egy személyes élményem is. A Kollegákat csináltam itt Sepsin, amikor elsőéves színész voltam, a Maximovot, s öt év múlva a brassóiakkal is megpróbáltam ugyanazt csinálni. Nem ment, és nem ment és nem ment. Nem értettem. Amíg végre rájöttem, hogy egy végzős fiatalemberről van szó, egy húsz évesről, aki nyilván akkor voltam, amikor Sepsin rendeztem. De már öt évvel öregebb voltam, és ez, egészen más partnerekkel már teljesen más, minden más. Szóval akkora disszonanciák voltak, hogy őrület, de szerencsére még vizionálás előtt rájöttem és át tudtam állítani. Erről tanulmányt volna érdemes írni.
• A kérdéseidre általában választ is szoktál kapni?
• Engem sok rendező tart akadékoskodó, kényelmetlen színésznek, de nem tehetek róla. A tisztázatlan helyzetekbe nem tudok belenyugodni. Ha nem kapok választ, akkor magamtól próbálok felelni. Ez a helyzet, amikor a színész rendező nélkül, vagy éppen ellene játszik. Végső soron a saját bőrét viszi a vásárra s a közönség előtt nem magyarázkodhat azzal, hogy tetszik tudni a rendező… Eddig még nem maradt megválaszolatlan kérdés a szerepeim kapcsán. Remélem, a továbbiakban is győzni fogom.
• Hogy lehet megkülönböztetni a színészeket egymástól, munkájuk alapján?
• Vannak jó színészek, és gyengébbek, akárcsak jó rendezők és gyengébb rendezők. Ez az alapvető kvalitás határozza meg a módszereiket is. Vannak, akik kiaggatják a kérdőjeleiket, vannak, akik csak felkiáltójelekkel dolgoznak. A rendezők szintén. Van, aki nem veszi zokon a kérdéseket, örül nekik, igényli azokat, és van, akit idegesítenek és csak kinyilatkoztatnak. De egy előadás művészi foka éppen a megválaszolt kérdőjeleken mérhető le. Nyilván színészek nélkül elképzelhetetlen a színház. Üres nézőtérrel is. Előadásokon a nézőnek, próbákon a rendezőnek van ott a helye. Munkája folyamán a színész velük folytatja a maga örökös, élénk dialógusát. Enélkül a serkentő, termékeny párbeszéd nélkül nem létezne színházi előadás. Nem hiszek a színész- vagy rendezőközpontú színház elméletében. Már az elmélet felállítása gyanús. Mintha valamilyen lappangó fontoskodási törekvést takarna. A lényeg: színház vagy nem színház. Bármifajta diszkrimináció, vagy fontossági sorrend felállítása csak erőszakolt és gátló lehet. Mégis elég gyakoriak az ilyen törekvések. Ennek kapcsán már eljutottunk oda, hogy van igazgató-, ügyelő-, sőt főkönyvelő központú színház is! S ebben az általános hatalmi vetélkedőben már meg is feledkeztek arról az alapvető két tényezőről, akik a színházi produkció tényleges alkotói: a színészről és a rendezőről. Nem. Csak Színház létezik, ami dialógust jelent szerző, rendező, színész, kritikus és közönség között. Öt tényezője van ennek a csapatnak. Ha mindenáron valamilyen „centrikus” színház megjelölésére kényszerítenek, akkor én közönség centrikus színházat mondanék. Az legalább olyan fontos tényezője a csapatnak, mint a többi. Ha nem a legfontosabb. A párbeszéd témáját megadja a szerző, az alaphangot a rendező, a hangszínt a színész, s ha nem alakul ki építő dialógus a közönséggel, kritikussal, akkor haszontalan szócséplés az egész… Nem mellékes milyen az e rendező, milyen irányú a kultúrája, ízlése, stb. Olyan a társulat, mint a rendező. De a rendező csak olyan lehet, amilyennek a társulat akceptálja. Ha a társulat igényes, rossz rendezője nem lehet, mert egyszerűen vitapartnerként nem állja meg a helyét, tehát automatikusan kizáródik. A rossz rendező különben veszedelmes is lehet a társulat számára. Megronthatja azt, felboríthatja az értékrendet, hogy saját tökéletlenségéről elterelje a figyelmet.
• Kikkel dolgoztál jól?
• A kezdeti időkben Bán Ernővel. A brassói színházban Sica Alexandrescu-val, aki akkor már színháztörténeti Matuzsálem volt. Az a hír terjengett róla, hogy teljesen megcsontosodott, akadémikus vénember. És meglepett rendkívüli fogékonyságával. A színészek észrevételeire fantasztikus fürgeséggel és éleseszűséggel tudott reagálni. Át tudott állni, vagy meg tudta győzni őket a maga igazáról. Mindegy ki győzi meg a másikat, a fontos, hogy ne maradjon tisztázatlan kérdés az előadásban. Seprődi Kiss Attilával is jól dolgoztam, csak keveset, mert akkor már elmenőben voltam a szentgyörgyi színháztól.
• Leggyakoribb színészi hibádnak mit tartasz?

Péterffy gyanakodva néz rám.

• Milyen hibád van, ami akadályoz a munkádban?
• Ja… ?
• Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz.
• Hát… az én hibám a pontatlanság… no nem a munkában.
• Hogy késel?
• Szoktam. Bár tudom, hogy a legkönnyebb pontosnak lenni, ha az ember arra koncentrál. A szó szoros értelmében. Mert fél órával ott lenni ugyanolyan pontatlanság, mint fél órával utána. Persze, az én észjárásom szerint. De viccen kívül, az időbeli pontosság általános követelmény minden területen. A színházban különösen az. És itt arról a plakáton meghirdetett találkozóról beszélek, amelyről a színésznek, mint házigazdának nem szabad elkésnie. Számára ez a legfontosabb. Már reggeltől úgy ütemezi be egész napját. Készül az esti találkozóra a közönséggel. Mint egy atléta, harminc-negyven méter távolságból indít, de már pontosan tudja-érzi, hogy milyen ponton, melyik lábbal fog dobbantani. Ez a dobbantás a színész számára az előadás kezdete. Egész napja erre irányul, és ha olyan az előadás, vagy a szerep, már két órával előadás előtt bent van a színházban, ha pedig nem, akkor csak fél órával vagy tíz perccel kezdés előtt. Hogy a színész a maga idejét hogyan osztja be, hogyan készül, építkezik az előadásra, ez az ő legbensőbb magánügye, attól függetlenül, mit írnak elő a rendszabályok.
• Milyenek a színházi törvények?
• Nagyon régi keletűek. A Kótsi Patkó János által szerkesztett kódex járt is a kezemben. A legapróbb részletekre is kiterjedt. A vándorszínházak korában szükséges is volt a teátristák kötelességeit törvényekbe foglalni az előadások biztosítása érdekében. Ezek igazi színházi törvények voltak, a legszigorúbb szakmai, erkölcsi, etikai vonatkozásokkal. A mai színházi rendszabályzat tartalmában, utalásaiban teljesen más jellegű. Csak utalások vannak benne a színházi produkcióra. Különben a paragrafusokat egy az egyben kimásolták a Codul Muncii-ból. S így annyira általánosak, hogy csak nagyon mereven és szűk keretekben lehet őket alkalmazni. Mondhatni csak fizikai jelenlétre korlátozódnak.
• Olyan hibát említs, amit magad is annak tartasz.
• A figyelmetlenséget. Amikor a színész nem figyeli a partnert, nem figyeli a színpadi helyzetet… úgymond „éli” a szerepet… Itt a tévedés! Ami a színpadon történik, az nem élet, az játék! És a játékban figyelni kell, aki pedig nem tud, mit keres a játékban?
• Milyen partnert szeretsz?
• Aki „veszi a lapot” és tud is lapot adni… és főleg, aki nem csal!
• Milyen színésznek tartod magad?
• Drámainak, ha így érted. Különben egyszerűen színésznek.
• Nem fontos egy színész számára tudnia, milyen értékű?
• S többnyire tisztában is vannak ezzel. Úgy vélem viszont, hogyha csak egyszerűen a színész megjelölést használom, nem becsülöm le magam ezzel. Sőt! A színész megnevezés nem igényel külön jelzőt. Az én értékrendszeremben csak színészek és nem-színészek léteznek. Régi elméletek azt tartották jó színésznek, aki maga alakul a szerepéhez, a másik színésszel szemben, amelyik nyilván a gyengébb lehetett, aki magához alakítja a szerepeket. Ebben én nem hiszek, mint általában az elméletekben. Nem szeretem őket, mert eleve lemerevítenek egy csomó lehetőséget, amit az elmélet ismeretében meg se kísérelsz. Eszedbe se jut. Pedig minden próbálkozás hasznos, még ha negatív eredménnyel is zárul. A szerep nem egy merev valami, nagyon könnyen formálódik. Szerep és színész kölcsönösen vonzzák egymást, amíg a két figura eggyé nem olvad. Valahogy így vagyok ezzel. Az sem igaz, hogy egy színész a világ minden szerepét el kell tudja játszani. Nagyon sok rendező már a szereposztásnál bakot lő, mert kísérletképpen ellenszereposztást csinál. A kísérlet nagyon hasznos, de csak azért nem osztani azt a szerepet arra a színészre, mert neki való… az ilyen kísérlet nem használ sem a színésznek, sem az előadásnak, sem a színháznak.
• Van különbség aközött, ahogyan a fiatalok viszonyulnak a színházhoz? Másként értik ők a színházat?
• Volt egy sanda gyanúm, hogy ezt a kérdést nem kerülhetem el – sóhajt. – Most panaszkodjak? Fiatalja válogatja. Másképp akarják csinálni, csak még nem tudják, hogyan. Nem érzem magam annyira távol tőlük, hogy rálátásom lehetne erre, másrészt soha nem különböztettem meg a kollegákat koruk szerint. Kezdő koromban is megtaláltam a hidat a másik generációhoz, most is. Sokukban magamra, magunkra ismerek, ambíciójukban, színészi arspoetikájukban, törekvéseikben. Vannak köztük szakmailag nagyon ügyesek, de szép számmal akadnak gyengébbek is. Én nagyon szeretem őket. Tulajdonképpen kihasználom őket, tanulok, lopok is tőlük, kicsit a fiatalságukból… Éretlenségükben, túlkapásaikban, türelmetlenségükben saját hajdani tulajdonságaimat ismerem fel. Abból, amit csinálnak, a jót is, rosszat is hasznosítani tudom a magam számára. Persze, azt csak én tudom, mikor és hol. Még egy csecsemő viselkedése is inspirálhatja a színészt. A színházban tényleg mindent meg lehet csinálni, a színpadon nincs lehetetlen, csak a közönséggel el kell tudni fogadtatni, mert, - és ebben következetesnek kell lennünk, - a közönségnek mi állítjuk fel a játékszabályokat. A közönség mindent elfogad, csak a következetlenséget nem. És itt jut eszembe Tompa klasszikus akadékoskodása, hogy ha a színpadon van három szék, miért kell a szereplőknek a földre ülni, ha két szereplő van a színen. Meggyőződésem, hogy a realista, azaz a mit- miért-hogyan elve mentén működő színházhoz kell visszatérnie a legabszurdabb színháznak is.
• A színészerkölcsről mi a véleményed?
• Ne feszegessük…
• Más?
• Ugyanaz. Talán valamivel szigorúbb. Sokkal jobban kell vigyáznia magára is, az erkölcsére is. Legalább úgy, mint bárki, aki szem előtt van. Mert a színész kirakatban áll.
• Látszik a színész alakításán, milyen ember? Befolyásolja az alakítás minőségét a jelleme?
• Erre legalább két válasz van, ha nem több. Tudott dolog, hogy a színész a színpadon saját magát, saját tulajdonságát tudja a legkevésbé hitelesen felmutatni. Ami közeledik a jelleméhez, azt a legnehezebb megcsinálnia. Inkább bármilyen távol eső figurát. Ebből az következne, hogy egy jellemszilárd ember csakis egy jellemtelen embert tudna alakítani. De itt jön az ellenmondás. Egy túlságosan szilárd, merev jellem képtelen átalakulni, más jellemeket formálni ön magából.
• Tehát?
• A szigorú erkölcsiség vonatkozik a színészre, mint magánemberre, de mint színész, szóval… aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni. Aki nem ördög és angyal egy személyben, aki nem járta meg – persze képletesen – a mennyországot ás a csatornák mocskát, nem ismeri, s e két dimenzió között az összes rétegeket, az ne vállalkozzon erre a szakmára. Véleményem szerint nincs köze a magánemberi jellemnek a színészhez, aki alakít. A SZINÉSZNEK erkölcsi tartása is van. Aki meg nem SZÍNÉSZ, arról nem nyilatkozom.
• Tehát a színész legalább két ember, egyszer ember és azután színész.
• Valahogy így van. A pályám kezdetén a közvetlen környezetem sokszor rám szólt, hogy mit színészkedem, amíg meg nem szokták, hogy színész vagyok. Talán fiatal koromban tényleg volt bennem egy olyan plusz, ami azt a benyomást kelthette, hogy a mindennapjaimban is játszom. Talán egy hanglejtés, egy-egy póz… Most már én is érzem, hogy mások a mindennapjaink, és más az, amikor felmegyek a színpadra és a közönség várja, hogy mondjak számára valamit. Itt egyszerűen emberi magatartásról van szó. Párhuzamosan haladunk a színész és én, a magánember. Felülvizsgálom erkölcsileg a színészt, viszont a színész egy rég elfelejtett és hirtelen előbukkanó replikával inti, óvja a magánember-ént. Ilyenkor a skizofrénia jut eszembe… de ezt kopogjam le… Hát szóval tényleg komplikált, és az ember soha nem lehet elég okos.
• Színészideálod volt? Kovács György?
• Túlzás, hogy ideál. Csodáltam, de a jó színészt mindig, akár filmen, akár színházban.
• Láttad a Mefisztót?
• A filmet? Igen.
• Mennyi köze van a színjátszásnak a politikához? Lehet köze, kell legyen köze? Mennyire szabad?
• Nagyokat kérdezel. A politika mindig felhasználta a színházat, a háború előtt is így volt, így hallottuk a régiektől is, még a régi polgári „semmitmondó” színjátszás is, amiről eleget hallottunk negatív értelemben, az ötvenes években.
• Mennyire adhatja el a bőrét egy színész? A Mefisztó roppant jó film volt, feltette a nagy kérdőjelet.
• Roppant érdekes, ami téged érdekel. A színész jelleme, most pedig ez a kérdés… Attól függ, milyen ember.
• Sok könyvet olvastam, aminek a főhőse színész. A színészen keresztül mutatják be hogy századunk embere könnyebb, súlytalanabb. A színészt használják fel, a mesterségét, mert a színész ilyen „képmutató”, színe- változni képes… Ez engem rettenetesen irritál. A színész a legeklatánsabb példa arra milyenek lettek az emberek a huszadik század vége felé…
• Nekem nem volt ilyen érzésem. Az biztos, hogy ennek bemutatására csak jó színészt lehet felhasználni.
• Viszont, ha jó a színész, azonosul, és vagy nagyon bűnössé válik, mint például a Mephisztó esetében, vagy pedig felmenti az árulót, és akkor ezzel válik bűnössé. Ha a színész összeolvad a szerepével, mert jó színész, márpedig csak jó színésznek érdemes lenni, akkor… Mennyire lehet politikus a színház? Kell-e az legyen? Összefügg a színész felelőssége a politikával? Mennyire szabad a színész egyáltalán?
• A színész szabad, rengeteg kibúvója van a politika alól, de ne boncolgasd ezt a témát. A színész a saját gondolatait úgysem tudja kikapcsolni soha, a józan esze mindig a kétszer kettő logikáját diktálja. Bármennyire is ellene dolgozik, csak árulkodik róla egy szemvillanás, egy hangsúly, de erre külön nem kell felhívni a figyelmet.
• Fejezzük be egy kicsit távolabbi kérdéssel. Hogy nézne ki az ideális színházigazgató?
• Az igazság az, hogy jelen körülmények között elég nehéz dolga lehet egy színházigazgatónak… Nagy általánosságban olyan tulajdonságokra gondolok, mint szakmai, műveltségi színvonal, szervezési készség, emberi, erkölcsi magatartás, ízlés, diplomáciai érzék, stb. – szóval egy sereg olyan készségre van szükség, amelyek képesek egy embert egy színtársulat szellemi, de mindenképpen vezérévé avatni. Ezek követelmények. Ideálist kérdeztél. Namármost, amilyen mértékben távolodik a gyakorlat ettől az ideális képlettől, olyan mértékben él vissza hatalma adta lehetőségeivel és ugyanolyan mértékben indul meg a bomlasztás szelleme is a társulaton belül.

Lejegyezte: Nászta Katalin

 Megjelent a Litera-Túra Irodalmi Magazin internetes oldalon

Péterffy Lajos

(Nagyszeben, 1937. okt. 12.–): színész. 1961-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Két évig a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház tagja volt. 1963-ban az igazgatósággal támadt nézeteltérései miatt átszerződött a brassói (román) színházhoz. 1968-ban Dukász Anna, az új ig. visszahívta, s 1975-ig a társ. egyik vezető színésze. 1975-től 1989-ig a temesvári Állami Magyar, ezt követően 3 évig a kolozsvári Állami Magyar, 1982 őszétől a Békés Megyei Jókai Színház művésze. Hangjával és karakterével drámai erejű hősi szerepeket egyéni stílusban alakít. F.Sz. Chance Wayne (Williams: Az ifjúság édes madara); Gábor Áron (Sombori S.); Éber Lóránt (Németh L.: Papucshős); Claudius(Sh.: Hamlet); Feledi Gáspár (Tóth E.: A falu rossza); Csűrcsavar Olivér lelkész (Sh.: Ahogy tetszik). (Forrás: Magyar Színházművészeti Lexikon)