Kakuts Ágnes  -  Czikéli László

„Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol, vagy jó, ha süt a nap”

Kakuts Ágnes

„A színész felelőssége az emberformálás felelőssége”

 Czikéli László

  (1982 - Kolozsvár)                                 

Kakuts Ágit nagyon szeretem. Főiskolás voltam, mikor láttam kettőjüket Czikélivel a Varsói melódiában. Nem tudom, milyenek voltak, jók, rosszak, annyit tudok csak, hogy hosszú percekig nem tudtam magamhoz térni. Bementem gratulálni az öltözőjükbe, s csak sírtam, sírtam, mint a záporeső. Ági vigasztalt, kérdezősködött, de én semmire sem tudtam felelni, csak zokogtam megállás nélkül. Magam is csodálkoztam. Hiszen én nem vagyok sírós természetű, engem édesanyám arra nevelt, hogy a saját bajainkkal mást ne terheljünk (ha fáj is valami, sose mutasd ki fiam, ezzel csak kiszolgáltatod magad az embereknek) s én meg tanultam ezek szerint élni. A főiskolán is sokszor vádoltak érzéketlenséggel. Egyszer Tompa Miklósnak azzal sikerült kicsalogatnia belőlem a sírást Warrenné mestersége (Shaw) egyik jelenetében, hogy azt vágta a fejemhez: „Sírjon asszonyom! Bár maga úgysem tud sírni, maga érzéketlen.” Mire elsírtam magam. Nem tudom, milyen rejtett csapóajtót nyitott fel bennem ő is, és később Kakuts Ágiék is, hogy megnyíltam, mint a zsilip, s áradt belőlem a könnyzuhatag. Azzal próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy bizonyára érzékenyebb idegállapotban voltam. Érzéketlenségem illetően ez is megnyugtatott. Jóval később jöttem rá, hogy nem erről, nem csak erről volt szó. Hanem arról a ritka képességről, amivel Kakuts és Tompa is rendelkeztek. Ismerték azt a bizonyos utat: lélektől lélekig. Kakuts Ági játékában az volt számomra tünemény, hogy nem éreztem játéknak. Valóság volt. Nem hasonlított senkire, nem olyan volt, mint a színésznők a színpadon, nem jelezte, hogy ez most játék – ő a játék adta lehetőséget arra használta fel, hogy közelebb kerüljön az emberek szívéhez. Azokat az ajtókat nyitotta ki, amelyek a lelkünkig vezettek. Azt tette, amit minden művésznek tennie kell, ha igazán hatni akar. Bár nem hiszem, hogy tudatosan csinálta volna.

Furcsa dolog ez. Mert azóta ismerem, sőt szeretem is azt a színészt, aki megtartja a távolságot önmaga és a szerep között. Tehát kicsit brechti módon játszik. Kicsit, mert ez azért nem egészen ugyanaz, amit Brecht kért. Már tudom, naiv kérdés részemről, ki mennyire azonosul a szereppel, ki milyen módszer szerint dolgozik. Persze, ha a magam számára szeretném felhasználni az információt, azaz tanulni akarnék belőle. De nem naiv, ha a kérdés arra vezet rá, milyen fajta színjátszást művelünk mi, ma, itt. Ha azt fedi fel, amit az idők, a rendezői nyilatkozatok mindig elfedtek előlünk. T.i. a színészi módszer ritkán azonos a meghirdetett rendezői módszerrel. Mert nem Sztanyiszlavszkij az igazi és nem Brecht, hanem ami valahol a kettő között van. Brechthez csak úgy juthatsz el, ha ismered Sztanyiszlavszkijt. Brechtnél viszont nem szabad megállni. Az elkülönülés, a szereptől való eltávolodás nem lehet akkora mértékű, hogy a közönséget teljesen hidegen hagyja. Viszont az átélés sem lehet olyan fokú, hogy a nézők egymásnak menjenek. Nem a józan és arany középútról van szó. A színésznek megfelelő intelligenciával, világnézettel és az ezt vállaló magatartás bátorságával is rendelkeznie kell. NEM LEHET, NEM MARADHAT CSUPÁN ESZKÖZ A RENDEZŐ VAGY SZERZŐ KEZÉBEN. Annyira önálló művésznek kell lennie, aki, ha alá is veti magát a rendezői elképzeléseknek, világosan kiderül, hogy a szerepből mennyi az övé, mennyi a rendezőé, és milyen különbséget jelent, hogy ő játssza és nem más azt a szerepet. Minden nagy színész teljesen függetlenül a nagy rendezőktől tudta ezt és élt is vele. Nem hárítható a felelősség senkire, sem kicsi rendezőre, sem gyenge darabíróra. A színész saját mesterségének önálló művésze. Attól lesz nagy, ha a legkevésbé szorul másra, kisegítőkre, mankókra. (De lehet, ezt a kényszeredett elmélkedést a rendezőhiány hozta ki belőlem)

Kakuts Áginál ülünk, a kolozsvári monstrum- Monostor negyed egyik tömbházlakásának konyhájában. A haját csodálom, milyen dús, ő maga mennyire fiatal. Egész lénye hajlékony, nyitott, hogy ezzel a divatos szóval éljek. Egyszer Czikéli azt mondta nekem Szentgyörgyön: Hallatlan szerencsés vagyok, hogy ilyen okos feleségem van. Mindig hallgathatok a szavára.

Ági odateszi a kávét. Kicsit fáradt, mondja, tegnap későn feküdtek le. Közben azon morfondírozok, hogy miért tetszik nekem annyira, s lehet ez kritérium? Hiszen vannak más színésznők is, akik valószínű eljutnak más emberek lelkéig. Ha az a mondás érvényesül, hogy de gustibus… , akkor igazam lehet, ám ez szűk hatósugarú igazság, ami senkit sem érdekel. De másról van szó. Ági nem csak nekem tetszik. Az a művész, aki többet ad annál, aki egyszerűen csak sikeres. Annál, aki a közönség kedvence lehet ugyan, de valami fontos felismerésig nem jut el, s nem juttat el másokat sem. Kakuts Ágihoz érzékenynek, művészlelkűnek kell lenni, hogy szeretni, érteni tudd. Ha párhuzamot vonnánk színház és irodalom közt, Kakuts azok közé tartozna, akiket az tud értékelni, aki szereti, érti, mondjuk Babits Mihályt, Németh Lászlót. Előképzettség kell hozzá és valódi színházi szakértelem. A párhuzam csábító, de csak játék. Ha valaki rászánná magát és megkeresné színházművészetünk Babits-ait, Németh Lászlóit, kiderülne az is, kik a Szilvási Lajosok, Petőfi Sándorok, vagy Ady Endrék. Tartásban, színházi minőségben, stílusban, stb. De ez csak egy kósza gondolat.

• Az a baj, hogy nem ismerjük egymást eléggé – mondja. – Különben az ember eltakarja magát.

Hallgatok. Igaza van.

• Ezt egy alkalommal nem is lehet elvégezni, ezt a munkát – – Mikor az ember azzal a szándékkal ül le, hogy na, most én elmondom, nem biztos, hogy sikerül. Akkor van értelme, ha nagyon sok minden van az emberben. Előadás után pld. másként érzi, ha nem játszik, megint…
• Másként is gondolkozik?
• Más rétegekben van. Ha valami élmény éri, egy találkozás, más dolgokat is felszínre hoz belőle, amikről nem is tudott, vagy tudott, csak… szóval én nem hiszek abban, hogy egyszeri találkozásra sikerül elmondani… Én pld. még soha az életben nem tudtam elmondani azt, amit érzek. Megpróbáltam, de csak töredékét sikerült. És senki sem hitte.
• Valamiket azért mondtál a múltkor, le is jegyeztem utólag.

Jó pár hónappal ezelőtt egy előadás után felmentünk hozzájuk Albert Júlia*, Árkossy István*, és a férjem társaságában. Hevesen vitatkoztak. Nekem úgy tűnt Kakuts Áginak van igaza, holott Albert Juli gyerekkorom óta barátnőm. Számon kérte Kakutstól, miért nem hozta rögtön a figurát a Kovács Levente* rendezte Nem vagyok az Eiffel torony c. zenés darabban. Julika úgy érezte, ezzel zavarba ejtette a többieket, amikor készen csak a szemléltető főpróbán hozta. Addig ő sem tudott kész lenni, mert mindenki jelzett, s neki fogalma sem volt, milyen stílusú előadásban vesz részt. Meglepetésszerű volt a vizionálás is, úgy érezte ezért maradt hátrányban. Kakuts azzal védekezett, hogy a színész sajnos nem mindig akkor és úgy van kész, ahogy a másik színészkollegának megfelel. Nem tehet róla, hogy csak akkor érzett rá, mit kell csinálnia. Bár történt volna meg hamarabb. Ezt követően mondta el, hogyan indult a pályán, mennyire gátlásos volt, és mennyire tele volt és van a mai napig kételyekkel. Sajnáltam, hogy nem lehettem köztük azon a próbaszakaszon. Szerettem, hogy munkáról beszélnek.

• Hét évet ültem Vásárhelyen – mesélte Ági. – Ez alatt két szerepet kaptam, amiből az egyik beugrás volt. Senki nem tartott színésznőnek, magam is állandóan kételkedtem benne. Minden reggel ott akartam hagyni, nem tudtam mit kezdjek magammal. Elmentünk Váradra, attól való félelmünkben, hogy le ne építsenek. Ott se játsztam sokat. S egyszer elmentem egy iskolába szavalni. A gyerekek nevetni kezdtek az első sor után. Elhallgattam és megkérdeztem őket, min nevetnek. Egy szomorú balladát mondtam. Azt felelték, a népies szavakat. Akkor megmagyaráztam, hogy ezt más szavakkal is elmondhatnám, de a balladának ez a nyelve. S a pár rögtönzött mondatban lekötöttem a figyelmüket. Síri csendben hallgattak végig. Az elején még azt is mondtam, hogy nem kötelező engem végighallgatni, el lehet menni. Akkor éreztem először azt, hogy „megfogtam” a közönséget. Ettől kaptam aztán önbizalmat. Rájöttem, hogy nekem is van saját hangom, ami se Tanay, se Adleff Ingeborg, se Erdős Irma, se Szamossy Kornélia, se Csíky Ibolya, hanem egyedül én. De azóta is mindig sokat kínlódom a színpadon, ha nem értem a rendezőt, mert nincs mit megértenem. Elhatároztam, hogy soha többet nem fogom azt csinálni, amiben nem hiszek, amivel nem érzek egyet. – rám utal, a Vörös és feketére. (Kolozsvári vendégszereplésünk után sajnálkozva ölelte át a nyakam. Nem te vagy a hibás – mondta. – Mindig vérzik a szívem, mikor látom, hogy a színész rossz rendezői instrukciókkal küzd. Később megnézte a Vitéz Lelket is, ami után már boldogan és megkönnyebbülve ölelt meleg szavaiba. – Látod, hogy jó rendező mit tud művelni?) Akkor Albert Julinak Árkossy is felelt: - Ha előre tudnám, mit fogok festeni, nem festeném meg. Közben derül ki. Új ötletek egészen más irányba vihetnek. Nem lehet előre tudni a festményt, így a szerepet sem. Ez érvényes minden művészetre.

Valahol igaza van. Erre az akkori találkozásra gondolva mondja most Kakuts Ági:

• Mit tudom, én mi választja el az embereket egymástól – közben kitölti a kávét. – Nincs egy cigarettád? Nem vagyok nagy dohányos, de most nagyon jól jönne egy szivar. Zilált a lelkem is, nem bírom az éjszakázást – teszi hozzá.

Nincs cigaretta.

• Nem gondolod, hogy túlságosan bizalmatlanok vagyunk egymással? Vagy ez nem az? Mennyire félhetnek egymástól a színészek? Csupán amennyire más halandók? – igyekszem „mederbe” terelni a beszélgetést.

Ági hümmög.

• Attól függ, mennyire érzékeny, mennyire kiszolgáltatott a környezetének. Ha érzékenyebb, óvatosabb is. Én ezt a fajta óvatosságot ismerem, nem azt, hogy azért nem mondom el a véleményem, mert esetleg nem származik előnyöm belőle. Magamat féltem attól, hogy félreértenek. Azért nem barátkozunk, mert… magunkat nem ismerjük. – Válaszában nyoma sincs felületességnek.
• Nem barátkozunk?
• Dehogynem! Nekem nagyon sok barátom van, úgy nem is tudnék élni, hogy ne beszélgessünk, ne szeressenek. Nagyon számít nálam, hogy szeretnek vagy sem. Elsősorban saját magamért szeretek mást. Azért vagyok rendes, mert nem tudok úgy élni, ha érzelmileg mellőznek, vagy haragusznak rám. Biztos kevés ember szenved ilyesmiben. Farkas Pista mondta Váradon: a színész a színpadon legyen érzékeny, ne az életben. A túlérzékenység, a kiszolgáltatottság… mindenképpen az vagyok.

Hangjában nincs panasz. Szinte tárgyszerűen állapítja meg magáról, érzékenyebb az átlagnál. S nem is biztos abban, hogy jó ez vagy sem. Szeretem benne, ahogy nem szentenciákat állít. Örökösen megkérdőjelezi azt is, amit gondol. Hogy vajon igaza van.

• Hogy hol épült belém, hogy nekem mindig van egy ilyen érzésem? … kívül vagyok, egyedül vagyok nagyon, olyan nehéz egy, két emberrel is szorosabb kapcsolatot kiépíteni… Ha kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, már úgy érzem, olyasmit várnak el tőlem, aminek nem tudok eleget tenni. A munkámban is… Lőrincz Ica* mondta egyszer Vásárhelyen, az utcán – nagyon okos nő, nagyon szeretem, jó humorú, rendes ember – vett valami csokoládékat magának és nekünk is, hogy nem azért veszi, mert…, hanem csak úgy érzi jól magát, ha szeretik. Félig humorosan mondta: önzésből csinálja. Ez nekem akkor úgy tetszett. Gondolkoztam rajta, ez tényleg így van. Óvatos vagyok. Ha nem értenek meg, nem tudom a következő lépést megtenni. Egy darabig minden színháznál jól érzem magam, végül mégis kívül vagyok. Ezért én vagyok a hibás egyedül. Sérülékeny vagyok, el akarom kerülni a sebeket, s nem lépek egyet. Ha őszinték vagyunk, Kati, nagyon sok felületes viszonyulás van az emberek között. Olyan kevés az, ami igazán mélyre megy… A másik, hogy engem kötelez is a barátság, és a színházon belül, ahol nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, mert olyan a színház szerkezete, ahol együtt dolgozunk, nem igaz, hogy jól esik, ha a másik többet játszik…, nem esik jól senkinek, mert az ember úgy érzi, hogy nem kapott meg valamit. Kiszikkad, ha nem figyelnek rá, magára marad, s akkor nagyon nehéz újrakezdeni.

Nem is keserű, ahogy beszél, mégis, valami kimondhatatlan szomorúság leng a konyhában, az ablak előtt, az utcán, ahogy beszél. Egyedül vagyunk, Czikélinek előadása van. Meleg a délelőtt, süt a nap. Ági folytatja.

• Kinga (Illyés*) itt volt egyik Vőlegény próbán, megnézte. Rossz hangulatom volt, mondtam is neki, nekem nem is jó, ha játszom, mindig úgy érzem, hogy érdemtelen vagyok, hogy nem biztos, hogy nekem kellett volna eljátszanom. Az utóbbi időben többet foglalkoztatnak… Ezt nem hiszem, hogy más elmondaná…
• - Nem mondaná, biztos – nézek csodálkozva rá, s eszembe jut, hogy „pályám” kezdetén bennem is ilyen kétségek voltak, amire aztán Krizsovánszky Szidi *figyelmeztetett, hogy nem szabad így kiszolgáltatnod magad az „vetélytársaidnak”, a kételyeit tartsa meg magának a színész, mert különben lecsapnak rá és ellene fordítják a szavait. Akkor ezt nagyon megjegyeztem s még szomorúbbnak tűnt ez a pálya előttem. Hiszen még nyíltan beszélni sem lehet? Íme, Ági nem fél. Vagy annyira fél, hogy nyugodtan elmondhatja.
• Még csak nem is érez így. Talán ezért sem vagyok én igazán színésznő. Eltévedtnek érzem magam. Nem vagyok a helyemen… Mikor Lacika, a fiam kicsi volt, meséltem neki, s mondtam, eltévedtem, kérdezte: az erdőben?
• Ez nagyon szomorú érzés.
• Szomorú ember is vagyok. Lehet, hogy most „mélyebben” is vagyok. Nem voltak jó hónapjaim. A Kaviár és lencsét se én kellett volna talán… -

Láttam az előadást. Kakuts igazán nem szégyenkezhetett. Ilyenkor derül ki persze, mennyire a színészeken üt vissza, ha a rendezőnek nincsenek különösebb ambíciói a darabot illetően. Még csak olasz levegője sem volt az előadásnak.

• A pályán mindig a periférián voltam, így alakult. Nem azért játsztam olyan keveset akkor is, mert mellőztek, hanem, mert úgy éreztem, nekem ennyi jár. Ez szépen „fejlődött” bennem. Vásárhelyen negyedévben akartam otthagyni a színit és átmenni az orvosira. Ha olyan körülmények lettek volna, ott is hagyom. Többnek éreztem magam annál, amit itt-ott eljátszottam, és ma is úgy érzem, ezen a pályán nincs mit keresni… A keserűség, a kiszolgáltatottság érzése ott van bennem. Amit átélsz, abból építed fel a szerepet. Mert, hogy milyen is volt az a szerep-minta, azt csak kitalálni lehet. Jegor Bulicsov-ban van, hogy a szerepek rangot a színészek egyéniségétől kapnak. Hogy hol a baj, hol lehetne keresni, nem tudom. Nincs híd, csak palló abból a világból, ahonnan te jöttél, és a színház között.
• Honnan jöttél?
• Faluról. A színház és falu,…
• … ez két világ?
• Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol, vagy jó, ha süt a nap… Ezért nem értjük meg a fiatalokat is, a generációs problémák is innen fakadnak, hogy nem tudom átérezni, amit ők, másként rakódnak le a dolgok. Nem mindegy mikor találkozol a nagy szerelemmel, a dicsérettel, az odafigyeléssel. A borzasztó, hogy mindannyian egy életen keresztül akarjuk bizonyítani, hogy nem vagyunk fölösleg, hogy nem véletlenül vagyunk itt… Ha már megszülettem, valamiért születtem… De nem is gondolja végig az ember… Az anyagi telhetetlenség is mind bizonyításvágyból fakad, hogy ez ő, ezt ő csinálta. Attól függ, milyen a közösség morálja, milyenek a törvényei.
• A színészerkölcs más?
• Csak másként vesz igénybe a munka. A színészet az egy qrva dolog, mert mindig át kéne alakulni, olyan hiteles kell legyek, hogy a közönség elhiggye nekem a gazembert is. Azt hiszem jellembelileg is befolyásolja a színészt… Nem tudom, hányféle színész van. Itt a titok, a nagy titok, a tehetség. Például Szabó Lajika* nem filozofál, felmegy a színpadra és az a jó, ahogy, amit kiejt a száján. Hiteles. Vagy Kőszegi Margit*. Te hiszed, hogy ki lehet találni, hogy kell egy szerepet megcsinálni? Így egymás között? Hiszel ebben? Lehet, én vagyok túl igényes? De Lohinszky is ösztönösen is dolgozik, nem csak ésszel. Abban a nagy tehetségben hiszek, aki ahogy megjelenik, oda kell figyelni. Én az ilyen színészre esküszöm. Cseke* pld. valahonnan mindig eljátszta a szerepet. Vagy, ahogy rajzolni tud valaki. A tehetség, a készség benne van. Sok mindent megtanulhat, de a tehetség az benne kell legyen. Nem lehet egy életen át kételkedni, hogy ez teher… Nagy a felelősség.
• Például az I. Erzsébet alatt biztos nem éreztél így.
• Soha. Az egy félelmetes feszültség volt. Azt éreztem, hogy elől kell mennem, nekem kell az utat mutatni s az embereket irányítani. Ott halálfélelmeim voltak. Borzasztó volt. Még soha nem játsztam főszerepet, de a szerep úgy jött… Nem kellett birkóznom vele.
• Ez nem bizonyíték arra, hogy idevaló vagy?
• Negyvenegy éves voltam, amikor eljátsztam. Túlzás volt a dicséret is, de az is, hogy Vásárhelyen hét évig nem kaptam szerepet. Az is túlzás, hogy valaki tíz évig nincs, aztán egyszerre nagyon ott van. Nem tudtam ebből annyi erőt gyűjteni, hogy én most már tudok valamit. Nem tudok semmit. Annyit igen, hogy ha egy kendőt felkötök így vagy úgy, akkor már könnyebben tudok megszólalni. Azért, mert az igazi világom ott alakult, a kendők közt.
• Laci azt állítja, sokat segítesz neki, s nagy szerencséje van, hogy te vagy a felesége.
• Azért van valami szerencséje, mert őt tehetséges, alkalmas embernek látom ezen a pályán. Felelősséget érzek iránta, hogy el ne bizakodjék, és jól csinálja. Mert eltévedhet. Kevés olyan színészházaspár van, akik együtt kezdték és együtt is csinálják. Ez még a főiskoláról indult. Nagyon szeretem, ha ő játszik. Feleség vagyok, anya, és van egy színész férjem. Őt nagyon meghatározza, hogy játszik-e vagy sem. Neki a színház az élete. Nekem az életem az életem. Nehezebben élek, mint más. Ha lelkesedett, akkor intettem, hogy nem biztos, hogy jó. Nincsenek lefolyók ezen a pályán. Itt mindent újra kell kezdeni. Lehet, csak én érzem így. Sokat vergődtünk egymás mellett. Sok minden kikezdte volna az embert…
• Azt mondod, hogy nem lehet megtanulni ezen a pályán semmit?
• A rajzot is, a hegedülést is meg kell tanulni. A színházban is például, hogy ott a fény, hogy van ez, az, de úgy, hogy én biztosan tudom a fogásokat, olyan nincs. Figyeld meg, kijön egy fiatal, nagyon tehetséges színész. Kegyetlen dolog, mert hirtelen tud mindent. S akkor beléd döbben, hogy akkor én mit csináltam huszonöt évig? Például Keresztes Samu*. Persze, lehet skálázni, stb. Neki talán később fog kelleni. Mert biztos vagyok, hogy Csíky Bandi* huszonöt évvel ezelőtt is ilyen fogékony idegrendszerrel dolgozott. Persze, az is fontos, kikkel, milyen hatások érték, de az a hang, a tehetség már a torkában van. Sajnos nagyon kevés ilyen színész van, akiből fakad.
• De ellenkező példa is van. Évekig semmi, aztán hirtelen kitör.
• Én csak arról beszélek, hogy az ilyen színészfajtát szeretem.
• A tehetség előbb utóbb kiderül, nem?
• Nem tudom. Lehet. Valahogy nehéz hinni. Pedig biztos nem véletlenül érzi úgy az ember tizennyolc évesen, hogy ide kell jönnie…

Sok az ellentmondás abban, amit mond, de nem zavaró. Talán az lenne a fals, ha bármiről is biztosat, mindig érvényeset tudna az ember. Itt és így jelentkezik benne a nyitottság, gondolom róla, mialatt szelíden beszél utánozhatatlan, sok ember közül felismerhető hangján, kicsit rekedtes-fátyolosan, mesés-zengésűen. Olyan hangon, amitől a gyermeki és művészi képzelet felgyúl.

• Remetei vagyok, Nyárádremetei. A középiskolát Vásárhelyen végeztem. Édesapám sokat mondókázott, sok mesét mondott gyermekkoromban. Szűkszavú, halk ember, de esküvőkön kikérte a menyasszonyt. Falun ehhez adottság kell, vőfély nem lehet akárki. Az öregem ezt remekül tudta. De ennek nem volt köze ahhoz, hogy én mit fogok csinálni.
• Nincs elég önbizalmad.
• De van erőm.
• Az előbb azt mondtad, nincs – ellenkezem vele.
• Nincs? – emeli fel a hangját. – Annyi, hogy én bátran menjek be és várjam a szerepet, annyi nincs. De most se, fiatalkoromban se kezdett ki annyira, hogy rámenjek, ha nem játszom. Végül ezért mentünk el Váradra. Vásárhelyen akkor az egy kritikus idő volt. Akkor ment el Nemes Levente*, Sinka* is onnan, egyfajta bomlás indult a Tompa-korszak után. Váradra hívtak. Nem engem, elsősorban, hanem Lacit. De ő se dolgozott. Pedig ő azt biztosan tudta, hogy melyik az ő szerepe, melyik lett volna. Ezt én sose érzem. Szerepálmom sincs. Vannak dolgok, amiket úgy érzek, hogy senki úgy nem tudná eljátszani, mint én. Alapérzéseket például. A félelmet… Az elvárásoknak nem tudtam eleget tenni. Úgy, ahogy Becu* például. De minden változik. A közérzetünk, az életérzés ebben a huszadik században. Az elidegenedettség, a magára maradottság sokkal nagyobb. Az emberek jobban elszigetelődtek, mint háború után. Akkor inkább egymáshoz húzódtak, mert nagy leckét kapott az emberiség. Most másféle félelem tartja fogva őket. Hogy lát e valamit a jövőben, vagy nem… de hát ez már nem tartozik a tárgyhoz.
• Milyen, mikor nem dolgozhattok?
• Nyugalmasabb, mert nincs felelősség – mondja mosolyogva. A mosolyában is van valami kakutságisan szomorú. A hangja is szomorú, de könnyed, én legalábbis nem érzem nyomasztónak. Felüdül mellette az ember, komolyabban veszi önmagát, nem hat rá tragikusan. Szellemi-lelki fürdő, ha vele lehet az ember, nem csak azzal, amit mond, hanem, amit egész lényéből sugároz, azzal az aggódással, igényességgel és igazságkereséssel, ami önmagához való viszonyát is jellemzi. Azt hiszem magának is ritkán hazudik, nemhogy másnak.
• Mikor vált meggyőződéseddé, hogy csak színész lehetsz?
• Nem emlékszem erre. Belülről megy, hajtja valami az embert. A szerető, látod, az egy jó darab. Miért élünk? Milyen jó kérdés. Ilyen az is, hogy miért vagyunk színészek. Én idetévedtem. Olyan szépnek, vonzónak éreztem.
• Mégis, úgy érzed, más pályán többet tehetnél?
• Ahol nagyobb szükség volna rám – de rögtön hozzá teszi, - Nem érzem azt, hogy nem játszom eleget. A környezetem nagyon fontos. Laci mindig azt mondja, ne neveljem az embereket. Nekem számít, hogyan élnek, szeretek segíteni nekik. Például az egészségügyben talán használhatóbb volnék. Persze, hiszek abban a tíz mondatban is, amit úgy mondok, hogy azért az számít. De azt is elmerem neked mondani, soha nem gondoltam végig, hogy az egész erdélyi színház milyen. Hogy én kívül érzem magam a pályán, ez az én nyomorom, az én furcsa, vagy rossz természetem. Talán valami sérelem ért. Mikor én kezdtem, még számított, ki honnan jött, hogy falusi vagy orvos gyermek volt, biztos lerakódott bennem ez valamiképp. Más érzéssel él, másként lép a falusi gyermek és az ügyvéd gyermeke. Nincs egyenlőség. A munkás gyereke sokkal félénkebb. Igazán ezek a dolgok tartanak engem fogva, a hozzám hasonló életű, érzésű gyermekek. Egy árva gyermek szomorú nagy szeme jobban megragad, nem tudok szabadulni tőle. A csángó vidéken láttam egy lányt… Nincs az a szerep, ami jobban lekötött volna. Angyalhajú gyermekek közt egy kicsi köhögött, aludni nem tudtam, hogy mi lesz vele, átvészeli-e a tüdőgyulladást. És énekeltek. És úgy néztek ránk, mintha nem is emberek lettünk volna. A világban még sok ilyen van. Az a kevés, aki bátor és tudja, joga van követelőzni. Sokkal több az olyan, aki így nem érezhet…
• Akkor ezekért a gyerekekért játszol?
• Hát nem, mert nem jutok el hozzájuk. Voltak ilyen terveim, hogy verseket fogok mondani, járni fogok falura, de nem lehet, igazából nem tudnék segíteni. Meghatározódik az ember élete azzal, hogy hova születik. Azt hiszem ezért sem tudtam a pályán felszabadulni, mert ilyennek vagy olyannak születünk, ide vagy oda… Aki igazából raktároz, figyel, a teljes idegrendszerével van jelen s nem csak a felületen él, hanem belenéz a jelenségekbe – ez szépen lerakódik benne, kialakul az egyénisége és meghatározza az életét. Egy nehéz világból jöttem és úgy is élem az életet. Faluról, földdel dolgozni, kiszolgáltatva az időjárásnak, viharnak, esőnek…, a városi nem tudja mit jelent félni a villámtól, vagy például a teheneket nagy idő idején is őrizni. Az ember kiszolgáltatott mindennek, a természetnek is.
• Akkor benned ez duplán él.

Bólogat. Most is látom magam előtt, ahogy könyököl, vagy csak ül az asztal mellett velem szemben, arcán azzal a szomorkás mosollyal, ami végig jellemezte beszélgetésünk alatt.

• Játékotok stílusa nem egyforma, nem is lehetne talán. A te játékodban van valami lebegés, ami megragadhatatlan, egy csak rád jellemző hangvétel, ami arról árulkodik, hogy a színház számodra nem csupán gyakorlat, hogy valamit más természetű dolgokra is bízhatsz, bízol. Laci realistább, játéka sokkal konkrétabb, tárgyi vonatkozású, elemezhető, nincsenek benne ilyen és ennyire elvonatkoztatott elemek. Gondolom ez a különbség munkamódszerre és egyéni természetetekre is vall.
• Neki minden egyszerűbb – mondja Ági, - ő élni is könnyebben tud, nem filozofál. Szeret enni, élni, aludni, játszani, mindent idejében. Én meg elsüllyedek egy helyzetben. Másként szívódik fel benne egy jelenség, egy találkozás, egy helyzet. Másképp érlelődik. Ő hamar elintézi, jobban el tudja választani az életét a színháztól. Nekem mindig együtt vannak a gyötrelmeim, a szerep s az élet, a gondok, hogy a parasztasszony ne köszönjön nekem kezit csókólomot, hogyan mondjam meg neki, hogy meg ne sértődjön… Hát ezek az én gyötrelmeim.
• S arról, amit én művelek, mi a véleményed?
• Jó. Az a rossz, hogy nem ismerjük egymást, nem merünk sok mindent elmondani magunkról, de így legalább elmondjuk. Az más kérdés, hogy ez nem irodalom. Pld. az, aki bemehet és 800 ember előtt megszólalhat, az nagyobb felelősséget jelent, mint az, hogy lemerjük írni. Ha rosszul játszol el valamit, az jobban kompromittálja a szellemi nívónkat, mint az, ha te nem használod helyesen a transzcendentális szót. Nagyobb bűn 800 ember előtt rosszul játszani, nagyobb felelősség.
• Ezt egy író sem ismerné el.
• Téged izgat, hogy a színész mit gondol, mit érez, mik tartják fogva, azon kívül, hogy játszik, stb. Ez nem irodalom. Engem az is izgat, hogy Katona Éva* például mit gondol önmagáról, mit érez, hát eljátszta A néma levente Ziliáját ugye. Nem véletlen, hogy a dokumentum jellegű filmek jobban fogva tartják az embert. Mennyire népszerűek, izgalmasak, igazak és érdekesek. Az irodalomnak megvan a maga értéke, csak más az igaz történet. Hiszen mindig igaz történeteket akarunk hallani. A mesénél is jobban érdekli a gyerekeket. A bányász élete is roppant érdekes, a színész is elmondhatja az életét. Nem csak szellemi eszközök fejlesztik szellemi életünket. Sokszor egy furcsa megnyilvánulás jobban előrevisz, mint más. Azért ez nem könnyű, mert Orosz Lujzáról* és Lohinszkyról például tud a világ, de engem, vagy akiket kevésbé ismernek, nem. Az volna jó, ha úgy ismernél egy színészt, hogy legalább egy fél könyvet tudnál írni róla… Ha egy kávézás, vagy séta úgy tudna elindítani téged az írásban…, ehhez az illető színész „anyagismerete” szükséges, persze.

Igazat adok neki. Ez talán egy következő könyv lehetne. Egyelőre itt tartok s tovább kérdezem.

• Hogyan vélekedsz a színész- rendező-szerző körüli vitáról, mely az elsőbbségért zajlik?
• Mindenki a beérkezettségét félti. Ilyen nincs. Az indulás gyötrelmes út. A kartotékot sosem lehet előszedni, hogy én már mindent tudok, és akkor most már azt játszom, amit éppen kérnek tőlem.
• Van színész, aki azért játszik, hogy megvalósítsa önmagát. Erről mit gondolsz?
• Nem azért játszik, hanem mert muszáj neki, ha már színész. Azért játssza így vagy úgy – esetleg. Hogy valakiből hogy lesz színész, nem tudom. Nem véletlen, hogy nagyon sok, később jó író eleinte színészettel foglalkozik. Vagy fordítva. Sokan valami késztetést éreznek. El kell mondaniuk valamit. Hajtja őket a kíváncsiság, a türelmetlenség. Valahová elkívánkozik, egy más világba… És az hogy játék…, mert könnyen hozzáférhető, nem kell olvasni, csak bemegy, leül, s még szórakozik is. A gyerek is, ahogyan játszik… az ember legősibb megnyilvánulása a játék. Nagy László írja szépen a Táncbeli táncszók-ban: „Mert mibennünk zeng a lélek/minket illet ez az ének”. Hát nem? Gyönyörű. Járogattunk ki bálokra, Visára. Nagyon szép, régi mezőségi falu. Ott vannak még bálok, az idős emberek is táncolnak. Valami gyönyörűség volt a Gyimesben, amikor a hatvanéves bácsi és néni együtt táncoltak.
• Mi köze van a játéknak a világhoz?
• A játék kedve…, megnyilvánulni akar az ember, jelen lenni. Azért nem tud magában élni. Tartoznia kell valakihez. Akkor tudom, hogy vagyok, ha valakivel vagyok. A játék, az együttlevés… Csak a nagyon jót szeretem, ha valami nagyon jó és nagyon tökéletes. Attól olyan jó kedvem lesz. Egy szép muzsikától, egy jó beszélgetéstől. Megvalósítani önmagunkat? Hát valósak vagyunk, ha már vagyunk. Kinek mennyire, miért van rám szüksége, ez a lényeg, hogy mennyire vagyok fontos, nélkülözhetetlen, vagy fölösleges.

Közben már rég odakészítette az ebédet. Berobban Laci, azaz Czikéli László színművész, aki körül nyomban felpezsdül a légkör, nincs halk beszélgetés-hangulat. Zajos, lármás, jókedvű. Pedig gyalog jött fel a színháztól egészen a Monostor negyed egyik utolsó blokkjába, az éppen aktuális lakásukba. Nincs ennek a lakásnak semmi baja, kérlek, mondják, csak borzasztó messze van. El vagy zárva a világtól, se telefon, se semmi. Ide egy hétig jön ki az ember. Czikéli egyenesen a közepébe vág a dolgoknak:

• Itt voltak a múltkor a váradiak a Deficittel, vagy ti a Tamási Vitéz lelkével, és Vásárhelyi Géza*, Mózes Attila* olyan fölényesen bírálták szünetben, hogy felháborított. Én mindent becsülök, ami izzadtság. De nem bírnám ezt a várost, ha ez a színház nem volna... Hogy sikerült a beszélgetés?
• Nem fejeztük be – mondom.
• Így is beszéltünk eleget – javít ki Ági.
• Szóval az úgy van Katikám – folytatja Czikéli – hogy azt a Tompa-iskolát sokan szidják.
• Senki se szidja igazán – szól közbe Ági.
• De mondanak sok mindent – ellenkezik Czikéli. – Mégis, az öreg tudta mit akar s nem véletlen, hogy a hat magyar színház vezető színészgárdája, akik az ő keze alól is kerültek ki, viszik a hátukon a színházat. Harag Gyuri is így kezdi a Tiszatájban, Ablonczynak* adott interjújában, hogy a felszabadulás utáni színjátszás Tompával kezdődik. Nem kellene dicsérjem, mert velem kegyetlenül kitolt, de nagyon nagy művész s olyan lucid* a hetvenkét éves fejével, mint más héthónapos rendezőkorában sem. – Ránéz Ágira. – A mi életünk, az zajlott. Mit is mondott Tompa? Hogy a színház, jegyezd meg fiam, nem menedékház. Elmondta azt is, hogy Ágival kapcsolatban tévedett. – Czikéli természetesen utánozza Tompát, másképp nem is tudnám elképzelni őt, mint állandó mozgásban, nyüzsgésben.
• Pedig most sem vagyok jobb színész – mondja Ági.
• Hány éves vagy, Laci? – kérdem tőle.
• Negyvenkilenc - és intő mozdulattal bólogat hozzá. – Nem vagyok már fiatal.
• Nem nézel ki annyinak – Laci rögtön veszi a lapot.
• Köszönöm, Katikám, ezt a bókot, el is vártam tőled! Na, mi lesz az ebéd? Éhes vagy? – kérdi tőlem.
• Nagyon – Ági máris teríti az asztalt, ő nem eszik, mi ketten majdnem betekerjük a sült tyúkot Lacival, amit Ági nagyon ízletesen készített el.
• Látom, szeretsz enni – jegyzi meg Laci. – Én is imádok.

Ebéd után bemegyünk a szobába.

• Őszinte légy Czikéli! – szól utánunk Ági, aki még be-benyit azért s eleinte még részt is vesz a beszélgetésben.
• A színésznek kritikától függetlenül éreznie kell, hogy milyen – Czikéli folytatja az előbb megkezdett témát. – Persze, furcsa, mert a színész furcsa állat, a jó kritika megkeni a máját, a rossz elgondolkodtatja, de ha vénája van, tudja mikor milyen. A kritika egy ember véleménye. A közönség mégis több.
• A közönség véleményét honnan tudod? – kérdi tőle a felesége.
• Azt érzem. Ha jó vagyok, a nézőtér nem borul rám, ha rossz, akkor rám borul, tapstól függetlenül. A telítettséget megérzi az ember, s az jó munka. Különben én egy kritikust sem gyűlölök.
• De azt szereted, aki jót ír rólad – veti közbe újból Ági.
• Csak belekapaszkodom abba, hogy ő is csak egy ember.

Ági újból átveszi a szót.

• A legnagyobb élményem Váradon Az anyám könnyű álmot ígér -ben az öregasszony. Egy anya, akinek a gyermeke szerelemgyerek volt. S úgy átkozta őt, hogy a legnagyobb féltés vezérelte. Ez volt otthon is. Azt is mondták, ha nem tudok jól szitálni, nem megyek férjhez. Különben dicsértek is eleget a kritikusok – szól oda Lacinak.
• Miért? A Manole -ban* hogy levágott Péter bátyánk? Ne beszéljünk, és főleg ne írjunk fellegvárból. Alkotó hangulat nem csak rendező és színészek közt legyen, hanem kritikus, író, rendező, színész közt is. Ez társasjáték, és ebben a kritikus is benne van. Függvénye és aktív résztvevője legyen az előadásnak. Mert hat a színészre, a közönségre. Felelős tehát. Nem lehet, nem szabad döntögetni, hogy most ez rendező vagy színész centrikus színház. Ezzel Gyurit is vádolták. A rendező azért van, hogy lelket leheljen az előadásba. Nem hiszek a rendező nélküli színházban. Azért merem ezt így kimondani, mert Harag Gyurival csinálom a második nagy dolgomat, amit nagyon szeretek, Flambót a Műtét -ben, s életem egyik legszebb hét hete A szerető munkafolyamata volt, mikor úgy éreztem, az egész színiiskolát sutba kell vágni és az első évről indulni. Bíró Levente* is így érezte, s ott ült minden próbán, mint egy taknyos elsőéves, fegyelmezetten. Pedig nem több, amit csinál, egy lihegésnél, tíz mondatnál. Ez az, amikor a színésznek vénája van. Szenzációs volt. Ami pedig a közönséget illeti, inkább kevesen jöjjenek, de legyen jó közönség. A szeretőből nem is volt rossz előadás. Meg van gépelve, nem fércelt munka. Le van kottázva. Így csinálhatta Taub annak idején a Gondnok-ot.
• Tompa és Harag közt sok hasonló vonás van, ami a rendezés módszerét illeti – vetem közbe.
• Igen – erősíti meg Laci is. – Nagyon szeretem, amikor előjátszanak, jól mutatják meg. Harag ezt kiválóan érti. Tényleg, még Tompa ért így a mutogatáshoz – döbben rá. – Akármilyen formabontó színházat igyekszünk csinálni, nagyon hálás vagyok a Tompától tanult „szocializmusnak”. Mindennek az alapja a realizmus, a realista színház.
• Mi okozott a legtöbb gondot neked, nektek ezen a pályán?
• A színészet mindig a korához szól – felel Laci. – Shakespeare kora egyedi volt. Akkor hatalom és művészet közelebb álltak egymáshoz. E kettő közt antagonisztikus ellentét van. A mindenkori hatalom félreteszi vagy felhasználja a művészetet, mint a Mephisztó -ban. A művészet arra hivatott, hogy a hatalom visszásságait kivetítse a plebs-nek. Ezáltal javulhat fel a társadalom. Nem lehet kiszolgáltatottja a hatalomnak, ha egészségesen tükrözi a valóságot, a tévedéseket, akkor hathat. Az igazi színház a valóság ábrázolása.
• Harag és Tompa Gábor közt van különbség e tekintetben?
• Lényegében semmi. Mindkettő realisztikus talajon áll, csak T. G. a mai generáció lüktetését igyekszik megmutatni. Nekik nincs félelemérzetük, őszinték, másfajta félelmeik vannak. T. G. a huszonhat éves fejével akar kimondani igazságokat és ki is mondja. Nagyon jól megférnek egymással, mindkettő tanul a másiktól. Kincsessel* is érdekes volt dolgozni. Kiváló dolgok születtek, ha odafigyelt arra a huszonöt percre. H. Gyuri kemény, T. G. még lágy. A fiataloknál van egy remény, amelyik másik dimenzióba vezet. Úgy érzik, itt nincs megoldás számukra. Én nem hiszek így abban a világban. – A vallás, hit világára céloz. – T. G. -ben is van egy ilyen, úgy érzem.
• S a költőknél, a fiataloknál.
• Nincsenek annyira elfoglalva, van idejük gondolkozni. Én háborús generáció vagyok. Tíz éves voltam negyvennégyben, mikor Kolozsvárt bombázták. Benne voltam a problémában, ami lekötött, nem volt időm gondolkodni. Élve kellett maradni.
• Mai napig azzal mentjük magunkat, hogy csak háború ne legyen, mert minden megoldható. – ezt már Ági fűzi hozzá.
• Útálom a háborút, mert megkeményítette az embereket. Ez nem paplan-takaró. Olyan történelmi pillanat volt, amit át kellett élni. Volt, aki elpusztult, vagy elvesztette a lába alól a talajt, de mindenképpen próbára tette az emberiséget – mondja Czikéli.
• Térjünk vissza a színházhoz, mert nagyon elkanyarodtunk. Mi a siker, szerinted, Laci?
• Kapcsolat színész és közönség között.

Ági megszólal.

• Azt hiszem, minden ember szereti, ha szeretik.
• Az is siker, ha a piacon felismernek – teszi hozzá Laci.
• S az jó? – kérdi Ági.
• Jó, mert azt jelenti, a munkádnak sikere van.

Ági ellenkezik.

• Neked van sikered, nem dolgoztál hiába.
• Egyéniség kérdése, hogy viseled el. Veszélyesebb, ha a sikert nem tudod elviselni, mint a sikertelenséget. Nagyon sokat tanulok ebben a tekintetben is a fiataloktól. A mi barátaink között sok a fiatal. Kitűnő gárda végzett most Szamosfalván a katonaságnál – a fia baráti körére utal.
• A Zoo-story után – mondja Ági, - az jutott eszembe, hogy merek én beleszólni a gyermekem életébe, amikor fogalmam sincs arról, ők hogyan gondolkodnak. Mert éreztem, mekkora találkozás volt számukra ez az előadás. Rám nem hatott épp úgy. Szentgyörgyi Albert professzor mondta, hogy ő már a húsz évvel fiatalabb kollegájával sem mer vitába szállni bizonyos dolgokban, mert más-más dolgok szívódtak fel benne, mint bennük.
• Szerencsém (?) is volt - szól közbe Laci -, mert a Popfesztiválban a gyermekem korúakkal játszhattam. Tudod, mit szeretek bennük? Hogy tiszteletük nem mondvacsinált irántunk. Ezt nagyon tudom értékelni a mai generációban. ­

Nagyon tetszik, ahogy egymással is beszélgetnek. Lacinak is mondja most Ági, nem csak nekem.

• Minden jelenségben megvan a nagy egész. Az a probléma, hogy kinyílt a világ. Hirtelen tudomást kellett venni róla.
• Információrobbanás. A képzelet is fejlődik. Nekem minden utcasarok élmény, ha jól működik a képzelőerőm. Nyilván nagyobb élményekben lehetne részem, ha utazhatnék. De az élmények az életben vannak, s az életben nem nézni, látni kell. Ezt az öreg Tompa is mondta.

Ági válaszol.

• Hiába utazik az ember, ha magával nem vihet semmit, nem is kaphat semmit, nem rakódnak le a dolgok. Az itteni életet kell teljes mértékben vállalni, így aztán hasonlíthatsz, minősíthetsz kint, megerősíthetnek a tapasztalatok.
• Én nagyon rá tudok csodálkozni a természetre. A kicsi gyermeket és a természetet fogom sajnálni a földi életből, ha meghalok. Ez a kettő adja számomra az élményszerű érzésemlékezetet. Ezért is szeretem annyira a fiatalokat – ismétli Laci.
• Laci, szerinted mi különbség van színész és igazi színész közt? – kérdem.
• Az igazi hat rám, őt megérzem, megértem.
• De van, aki nem rád, hanem másra hat.
• Igaz… Óriási szuggesztivitás kell ahhoz, és emberi-színészi felelősség, hogy akár csak egy órát eltölts a közönség előtt és elmondj valamit. A mi szakmánk egyéniség kérdése is.
• És ezért olyan konfliktusos – jegyzi meg Ági.

Laci visszaveszi a szót.

• Ha nem egyéniség, nem színész. Nem kell aljas embernek lenned, hogy jó színész légy. Nagy dolgot csak tiszta emberként csinálhatsz. Spencer Tracy például kiváló ember is volt, ez látszott filmbeli alakításain is. Ha ember vagy, akkor tudsz formálni valakit, játszhatsz a jellemekkel.
• Mitől félsz leginkább, mi okoz gátlást?
• Én csak addig félek, amíg nem vagyok biztos valamiben. A próba, a munkafolyamat mindig félelemmel is eltölt. A magam bizonytalanságától félek. Érzem, előttem van, tudom, hogy kell megcsinálni, de amíg meg nem valósítom, félek. Felelősséget érzek a közönséggel szemben, nem azért a tizenöt lejért, a lelkéért. A színész felelősségérzete külön fejezet. Etikai kérdés ez már, hiszen a színész felelőssége az emberformálás felelőssége. Jól mondom?

De mennyire! Ezt így még nem is mondta ki eddig senki, mióta beszélgetek a kollegákkal. Laci roppant lelkes a válaszadásaiban, azért is annyira kapkodó és szétszórt. Mindenre egyből és precízen akar felelni.

• Látod, most is félek – – Ezek nem linkségek. Én tényleg így érzem. Előadás után egy nagy kő esik le a szívemről. Elmúlnak a félelmeim. Reggel pedig kezdődik minden elölről.
• Milyen a rossz rendező?
• Acsarkodó. Olyan dolgokat akar a színészre kényszeríteni, amiből kiderül, fogalma sincs, miről szól a mű. Mondatokat igyekszik rendezni, nem tud állapotokat teremteni, helyzetet rendezni. A legeklatánsabb példa, hogy lerendelkezés után azonnal snúr-próbákat tart. Idegen tőle a mű boncolgatásának folyamata. Az előadás mozaikokból tevődik össze, csak akkor lesz kép belőle, ha minden mozaik a helyén áll.
• Milyen színészt szeretsz?
• Aki idegrendszerrel dolgozik.
• A másik milyen?
• Megtanulja és felmondja a szerepét. Jó partnereim Héjja, Barkó, Sebők. A feleségemet nem illik említenem.
• Ő is jó partner, és nagyon sokat segít nekem. Jobban szenved, amikor én játszom. Érted? Izgul. – A feleség nem hallja ezeket, magunkra hagyott.
• Hogy segít?
• Mikor rossz rendezőkkel dolgozom, a mozaikokat ő magyarázza meg. Tényleg nagyon sokat köszönhetek neki. Mert nem vagyok egy spártai jellem, nem aljasságokra értem, csak könnyű Katit táncba vinni alapon, szeretek elkukkanni. A férfit fogni kell, én hiszek ebben. Hülye, aki azt mondja, hogy én vagyok az úr, s az asszony hallgat. A házasságban is, a művészetben is jó partnerre van szükség.
• Miért vagy színész?
• … Hm… Mert szeretem az anyanyelvemet. Először… – hosszabb szünet után folytatja, – aztán meg azért… nagyon érdekes, amikor bele tudok bújni más emberek bőrébe, életébe, világába. És legyen az jó, vagy rossz, pontosan az anyanyelvemen keresztül érzem, hogy olyan dolgokat mondhatok el az embereknek, ami hátha jobbá teszi őket… Én nagyon hiszek az emberek jóságában. Megvetem, szívből gyűlölöm a gyanakvást, a bizalmatlanságot. Elképzelhetetlen számomra, hogy egyik ember ne bízzon a másikban.
• Pedig ez nagyon gyakori.
• Igen, de én akkor is elfordítom a fejem.

Czikéli első látszatra a rámenős emberfajtához tartozik. Hangos, gátlástalan, hevesen viszonyul mindenhez, nőkhöz, férfiakhoz, néha még olyan érzése is támad az embernek, hogy nem nőtt be a feje lágya. Míg Váradon voltak és kiszállásaik alkalmával találkoztunk, tartózkodtam tőle. Attól féltem elsodor szelességével, nem is igen hittem mindig kitörő, lelkes üdvözletében, a színészi stílus számlájára írtam ezeket, szerepjátszásnak éreztem. Talán az is volt. Ez is a lényéhez tartozik, ahogy nem átallja azonnal eljátszani az idézett embert, ahogy lelkesen és forrón agitál valamiért, vagy tiltakozik valami ellen. Sokan nevezik hőbörgőnek. Láttam a Műtét próbái alatt, többször is. És akkor megéreztem rajta az igazi színészlázt, ami olyan ritkán adatik meg a színésznek pályája során. Amiről ő is beszélt. Nem vett észre. A színfalak mögött állt, jelenésére várva, de már félig élve a szituációt. Nem is vehetett volna észre, már azt az állapotot élte, ami bent a színpad már megvan, csak éppen be kell lépni. Ha az ajtó előtt nem érzed ugyanazt, amit majd a színpadon, ha nem vagy ugyanabban a dimenzióban, akkor a színpadon meglévő állapot is elveszhet, hiába teremtették meg mások. Ezért társasjáték ez. A fonalat nem szabad leejteni.

• Jól értik szerinted manapság a nézők a színházat?
• Sajnos, nem értik. Az igazi színházművészetet, amit Tompáéktól, Haragtól, Kovácstól, Nagy Imrééktől tanultam, nem értik. Nagyon hajlamosak a komédiára. Persze, nem csak nevetni szeretnek, mert nevetni jó, de hát… Igaz, nevetve is fel lehet fedezni olyan életproblémákat, amelyek adva vannak. Én a komoly – nem komor! – művészetet szeretem. Ahogy Karinthy mondta: humorban nem ismerek tréfát. Vígjátékban is a komoly játékot szeretem, nem a seggre pacsit. Hajlamosak a szemetet is elfogadni. Mi is hajlamosak vagyunk a rossz repertoárra, meg tőlünk független okokra hárítani a bajokat. Láttam nagyon rossz darabot is remekül megrendezett előadásban. /Lásd az Álmok háza Vásárhelyen - Harag, Anatol Constantin*, Ferenczi Csongi*/. A jó rendező gyenge darabból is jó előadást tud produkálni. Az zavar, hogy a mi közönségünk bután szeret nevetni. Nem akarom megsérteni őket. Óriási szerencsénk van, mert nekünk iskolát tanítottak. A volt Székely Színház arra nevelt, komolyan sírni és komolyan nevetni nagyon értékes mind a színész, mind a közönség részéről. Ez az, amit nem érzek a mai színházban. S nem érzem azt, hogy vannak nagyjaink. Elképzelhető, hogy azért, mert tervteljesítésre vagyunk kárhoztatva. S mi sem foglalkozunk eleget a fiatalokkal.
• Ezt hogy érted?
• Velünk a Kovácsok*, Borovszky Oszkárok*, Kőszegi Margitok többet törődtek, mint mi a Satákkal*, László Zolikkal*, Panek Katikkal*. Nem tudom, miért van ez így. Talán nem hallgatnak ránk úgy, mint mi a régi nagy öregekre. Talán mi sem vagyunk nagy öregek. Nem tudni ki a hibás.
• Te öreg vagy?
• Jó középgeneráció. Még tíz évem van a nyugdíjig. Lehet, hogy mi fáradtabbak vagyunk. Lehet, többet követelnek tőlünk. De akármit mondunk, a színházat szeretni kell, csak utána lehet csinálni is. Én nem tudom, mi az utálat a színpadon. Ha még afférom is van, mert ez elkerülhetetlen, a színpadon akkor sincs harag. Másként játszani nem lehet. Sajnos lusta, kényelmes ember vagyok és szenvedek, mikor délutáni próba van, mondjuk kettőtől, mikor négykor szoktam ebéd után ébredni, de amikor nekifogok, akkor egyhuzamban egy hétig is képes vagyok dolgozni. Különben én köztudottan buta színész vagyok, - fejezi be, amit Ági, aki már velünk ül, megcáfol.
• Nem, csak nem olvasol eleget.
• Igaz, milyen őszinte pillanataim voltak? – vedlik vissza váradi, játékos, komolytalankodó színésszé Czikéli. Helybenhagyom. Ágitól kérdem:
• Mitől szeretsz meg egy szerepet?
• Ha a rendező velem képzeli el, indulásnak jóleső érzés. Az I. Erzsébet-nél olyan dolgokat mondhattam el, játszhattam el, amik bennem vannak, engem fejeznek ki. Közel áll hozzám, ahogy I. Erzsébet gondolkodott, legalább is Foster szerint. Mert ugyan mit tudhatunk I. Erzsébetről? Ahogy Foster megírta, engem is kifejezett, az én problémámat is, azt, hogy olyan egyedül volt például, s hogy akkora felelőssége volt. Kovács Levente* azt mondta, azt csinálsz, amit akarsz, akár bukfencezhettem is nyugodtan, nem éreztem, hogy valamit elvárnak tőlem, s vajon képes leszek-e rá. Volt egy-két nagyon jó próbám s vagy két kitűnő előadás belőle, amikor nagyon jól éreztem magam. Máskor legtöbbször kívülről néztem magam. A Sütőben (Anyám könnyű álmot ígér) éreztem először, hogy nem látom magam kívülről. Pedig kell az önkontroll, csak egyszerre. S ezért félek, mikor nagyon elvárnak tőlem valamit, annál jobban bezárulok. Nem segít, ha gyötörnek. Minél inkább ragaszkodik a rendező az ő elképzeléséhez, mondjuk, megmutat egy járást, annál inkább begörcsölök.
• Kívülről, belülről közelíted meg a szerepeid?
• Általában nem tudom, csak konkrétan. Mikor Harag azt mondta nekem, hogy Kisvicákné olyan szegény, hogy fekete, rögtön tudtam mit jelent. Számít, hogyan beszél az a szerep. A Kőszívűben rosszul éreztem magam, távol állt tőlem az a beszédmodor, nem is tudtam csinálni. Amihez az én lényemnek, világomnak köze nincs, az nem megy.
• Mennyire rokona a színész saját társulatának?
• Micsoda kérdések! – szisszen fel Ági, majd mosolyog újból. Ez, már megfigyeltem, mindig azt jelenti, esetleg más árnyalatban, hogy kedves vagy, hogy érdeklődsz, nem is kötöm az orrodra, de én nagyon rosszul vagyok. És mondja.
• Hát ez egy furcsa közösség, amibe az ember beletartozik akkor is, ha kívül érzi magát, mint én. A nyomorunk egy. Nem tudom, van-e olyan közösség, de lennie kellene, ahol ez a függőségi viszony biztonsági érzést ad, s nem kiszolgáltatottságot. Amikor úgy érezheted, hogy beletartozol egy anyagba, egy közösségbe, tehát nem vagy csupán magadra utalva. Segítenek, törődnek veled. Sajnos a színész inkább kiszolgáltatottnak érzi magát. Együvé tartozunk. Egy a sorsunk, ez az igazság.
• Kiket szeretsz, milyen színészeket?
• Vásárhelyen Kőszegit, Lohinszkyt, Tanayt. Váradon Csekét. Attól függetlenül, hogyan viszonyultak hozzám. A jó színésznek mindent megbocsátok.
• Neked milyen a jó partner?
• Nekem?... aki nem bánt… Nincsenek ilyen igényeim. Ne gyanakodjanak, ne nézzenek le, ne irigyeljenek. Semmi olyan kapcsolatot nem szeretek, ami a nyugalmamat kikezdi.
• Mennyire vagy a magadé?
• Most már inkább, mint régen, valami kis hitem is van, egy-két megnyilvánulásom sikerült, kicsit felbátorított. Gubancos, gyökértermészetű vagyok.

Ül a fotelben, lassan homályosodik a szoba, Ági körvonalai is sejtelmesebbek lesznek.

• Lacit mindig a virág érdekelte, engem, ami bent van a földben. Igazából a munkát az végzi el, ami nem látható. Ott készül a munka bent… Azért sikerül valami ritkán, mert nagyon kell értse a környezet, a hely, mit akarsz…

Olyan költőien fogalmaz, ahogy elhelyezi szavait a térben, az időben, ahogy megválasztja a csendjeit, ahogy nem siet, ahogyan mindennek megtalálja a valódi helyét, hogy elnézést kérek a kedves olvasótól, ha ebben a beszélgetésben részemről megfigyelésből, szeretetből is több jutott neki. Ezt azonnal megérzi Czikéli úr, aki meg is szólal.

• A bizalom fontos.
• Nem is az – mondja Ági – szörnyű, hogy nem ismerjük egymást… Valami van…, amikor jól érzem magam. Ezen a pályán bátornak kell lenni. Nem szabad lássa a környezet, hogy te félsz, hogy izgulsz. Bátornak kell lenni. Ez számít. Nem tudok magamnak bebeszélni semmit. Vásárhelyen nem is voltam jó. Ahol hét évig nem játsztam, ott az I. Erzsébet sem ment. Kolozsváron könnyebb volt jónak lennem.

Hogy örülök annak, amit mond! Mert ezt én is éreztem, könnyebb ott jónak lenni, ahol előzőleg már meggyőzted a közönséget. Mondom is hangosan.

• Nekem is jobban ment a Vörös és fekete Vásárhelyen, a rendezés szabta keretek közt, mert őket már Az elveszett levél Zoéjával meggyőztem arról, milyen tudok lenni. Kolozsváron még nem győzhettem meg a közönséget semmiről, addig.
• Milyen találó dolgot mondtál – szakít félbe Ági. – Ez a meggyőzés, ez igaz.
• Nekünk nincs más lehetőségünk, se film, se televízió – kapcsolódik be Laci, - s ezt nagyon fájlalom. Nagyon szerettem volna filmezni. Én például úgy kezdek neki egy szerepnek, hogy fogom a példányt, olvasom, olvasom, beszélgetek a jégszekrénnyel, s a jégszekrény megelevenedik. Gondolkozni kezdek, s öt emberből egyet összehozok.
• Egy színházban egy szerepet talán négy-öt is el tud játszani – mondja Kakuts Ági. – Rossz tradíció, hogy ne szeressük, aki éppen játszik. Pedig akkor van a legtöbb szüksége a szeretetre. Az se véletlen, hogy mi már három színháznál voltunk. Nem kellettünk. Nem fájt úgy, hogy megsértődjek. Volt sok jó színész, mi nem oda kellettünk. Mikor ide jöttünk, itt is csak Lacira volt szükség.
• Rám, rám! – méltatlankodik Czikéli. Még megkérdem, mit gondolnak a magyar és román színész közti különbségről. Más a történelmük, más a világnézetük, más a helyzetük, rugalmasabbak. Amíg a magyar egyet fordul jobbra, a román hármat pördül maga körül. - Még a testtartása is más a magyar és román parasztnak –egészíti ki Ági Laci szavait.

Beesteledett. Nagyon kedves, ritka vendéglátói adottságokkal rendelkező házaspár. Jól kiegészítik egymást. De azt hiszem, az igazi egyensúlyt a katonaviselt, tisztaszemű fiúgyermekük tartja közöttük. Aki azt mondja az anyjának: - Anyu, már nem vagy bakfis, ezután sportosan kell öltözködnöd. És farmerbe, fehér blúzba parancsolja anyját. És azt mondja neki, hogy nem szabad annyira érzékenynek lenni. Ugyanakkor tökéletesen együtt érez az édesanyjával. Czikéli pedig a lázas színházszerető, színházért égő színész, aki mindig kicsit az ingén hordja a szerelmét, de ez nem jelenti azt, hogy nem hatol mélyre benne, nem gyökerezik egészen mélyről belőle. Ha fákhoz hasonlíthatnám őket, Kakuts lenne az égerfa, szomorúfűz, Czikéli pedig a tölgy.